Odaértett olvasó

minden könyv nekem szól

Holohíradó és bolygóközi bulvár: a sajtó és a média, mint a nyilvánosság reprezentánsai néhány kortárs sci-fiben II. (Vágyálmok ligája, A keringés, Mindig egyre több, Xeno)

A Vágyálmok ligája többek szerint túlírt, sok fölösleges párbeszéd, vagy hosszabb leírások, magyarázatok maradtak benne[1]. Ezzel nem értek, szerintem ez nagyon is kell, és így kell, mert ami Veres Attila szövegeiben a horrorba hajló groteszk (aka weird), az itt a cyberpunk.

Holohíradó és bolygóközi bulvár: a sajtó és a média, mint a nyilvánosság reprezentánsai néhány kortárs sci-fiben I. (Vágyálmok ligája, A keringés, Mindig egyre több, Xeno)

Vannak jellegzetes témák a sci-fiben, mint az időutazás, a digitális tudatok vagy az idegen lényekkel való találkozás. Vannak egyértelműen a sci-fihez kötődő jellegzetes karakterek, mint az űrhajó legénységének tagjai a karbantartó gépésztől kezdve a pilótán át a kapitányig, de mondhatnám az androidot, a kutatót, vagy a gonosz vállalatigazgatót, esetleg a lecsúszott, balhés főhőst, a veterán katonát, vagy a főnök titkárnőjét meg a lebujban dolgozó prostituáltat is. És bizonyos szövegekben az újságíró is ilyen jellegzetes karakter, aki többnyire nem irányítója, vagy részese az eseményeknek, mégis fontos szerepe van: ő az, akinek a segítségével a regényvilágok belső, tágabb közege értesül azokról a fejleményekről, amelyekkel az olvasó a sajátos pozíciójának köszönhetően tisztában van. A kérdés tehát az, hogy ezekben a regényekben mi a hír, kik, kiknek és hogyan közvetítik az információkat és milyen céllal, és ami a legfontosabb: van-e ennek bármilyen befolyása az adott regény cselekményére?

Vissza a természetbe II. (Médák)

A “vissza a természetbe” toposza és annak kifordítása könnyen felismerhető ellentétekben mutatkozik meg: ahogy a barbárok meztelenül gyalogolnak a mesterséges környezetben, és ahogy Rany és Ayers ugyanabban a közegben szerelmeskednek, vagy ahogyan a digitális tudatok természetes testekre vágynak és azokba veszik be magukat.

Vissza a természetbe I. (Médák)

Tudjuk, hogy kutyával, kisgyerekkel és terminátorral mindent el lehet adni. A Médákat is leginkább Rozsdás, az öntudatra ébredő kislányok meg Baid viszi el a hátán, ami első látásra elégnek tűnhet, de ha jobban megnézzük, akkor R.J. Hendon regénye inkább csak reményt kelt arra, hogy a záró kötet majd nem elégszik meg a látszattal, és az előzőekkel[1] ellentétben igazán jó lesz.

Leszámolás a rajongókkal II. (A fekete ének)

Vaelin nem az, akinek elsőre gondolnánk, nem „valami nemes harcos a tengerentúlról” vagy „hős, aki Luralyn látomásaiból bukkant fel, hogy jóvátegye mindazt, amit a bátyja tönkretett” (225), hanem a szerző alteregója.

Leszámolás a rajongókkal I. (A fekete ének)

Ne tévesszen meg Anthony Ryan ártalmatlannak tűnő külseje. Az csak egy héj, amibe beköltözött valami. Egy személyes dedikálást még megúszhatsz ép bőrrel, de ne kérdezd meg tőle, mikor jön ki a Vaelin-sztori folytatása, mert letépi a fejedet és neked kell bocsánatot kérned azért, hogy összevérezted az asztalt. És egész biztos, hogy neki is van Cthulhus bögréje. Ha nem hiszed, olvasd el a Hollópenge-duológiát.

Egy szerző útkeresése: kérdések és megállapítások Böszörményi Márton írásában

Uborkaszezon van, ilyen melegben az embernek semmihez sincs kedve, de fel kéne pörgetni a blogot. Hm, megvan, olvassunk valami rövidet és írjuk le, hogy Lovecraft.

Böszörményi Márton gyors és rövid karriert befutó írása[1] tulajdonképpen a szerző saját írói útkereséséről szól, egy kissé sutára sikerült nyilvános önmarcangolás. Viszont nagyon érdekes kérdéseket is felvet, még ha láthatólag nincs is ennek tudatában.

Szirupos világvége cukormázzal leöntve (Tizenegyes állomás)

Csupa jót hallottam erről a könyvről és a róla készült sorozatról, a kritikák is többnyire pozitívak voltak. Nem tudnám megmondani, mire számítottam, de erre a tömény giccsparádéra biztosan nem. Szerintem a Tizenegyes állomás egy logikátlanságokkal teli szirupos közhelygyűjtemény, ami néhány helyen megvillant valamit abból, amitől kimondottan jó lehetett volna.

Melankólia, depresszió, őrület IV. (Elveszett Gondvána)

A depresszió pszichológiai, pszichiátriai problémát jelent, és olyan asszociációkat hordoz, mint az orvosi kezelés, a betegség, a tehetetlenség. A melankóliának is megvoltak a kapcsolatai a betegséggel, akár testi tüneteket, akár az őrületet nézzük – erről lásd a Földényi könyvek vonatkozó fejezeteit – de a melankólia nem a fizikai világhoz, a patológiához és a lélektől megfosztott testhez, hanem a művészetekhez és a filozófiához közelíti az embert.

Melankólia, depresszió, őrület III. (Elveszett Gondvána)

Melankolikus maga a táj, a város, a tartomány és az Őrület Birodalma is, és az is, hogy a síkban köztük nincsenek éles határok. A sáv nem éles határ: csak akkor derül ki, hogy odaát vannak, amikor már átértek: „ez a sáv talán nem is sáv, hanem maga a túloldal, vagyis az Őrület Birodalma létezik odaát.” – mondja Thor Borhrberg (134). „Már odaát volnánk?” (411) Olld Laddeán szerint „a határok a maguk módján átjárhatók” (510).

1 / 10 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén