Odaértett olvasó

minden könyv nekem szól

Élő szöveg a fémvázon III. (Mindig egyre több)

A Mindig egyre több egy dekonstruált krimi. Az információk, a megoldott rejtélyek, a kiderült titkok nem úgy épülnek be a szövegbe, ahogy egy klasszikus detektívregényben szokás. Nem arról van szó, hogy a főhős egyre több információt szerez és a végén ezeket egymásra építve összeállítja a történetet, hanem arról, hogy az információk, a megoldás, ha úgy tetszik az igazság végig ott van mindenki szeme előtt – beleértve az olvasót is: szinte a regény legelején elárulja az egyik szereplő (Cole, 76). A szereplők egymástól függetlenül jutnak ugyanarra a következtetésre, amit aztán más-más módon értelmeznek és másképp reagálnak rá, a megoldás eltérő következményekkel jár az egyes szereplőkre nézve.

Élő szöveg a fémvázon II. (Mindig egyre több)

A Mindig egyre több egyfajta zombimentes zombitörténet, amelyben a hajóelme és az auditorok arra példák, hogy van olyan, ami létezik, de nem él, Fido arra, hogy valami él, de nem létezik, az emberek meg ezeknek az állapotoknak a különböző skáláján mozognak az életminőségüktől és szemléletmódjuktól függően.

Élő szöveg a fémvázon I. (Mindig egyre több)

​László Zoltán regénye egy izgalmas és megindító, sajátos mesebetétekkel ellátott halottaskönyv, ami alapvetően a halálról, az eutanáziáról, a gyászról, az elfogadásról és az elengedésről szól. A szereplői – akik a végén több-kevesebb ideig, bizonyos szempontból boldogan élnek, amíg meg nem halnak – élők is meg nem is, halottak is meg nem is, gépek is meg nem is; motivációikat és így a cselekmény alakulását a halálhoz, különböző halálesetekhez való viszonyuk, valamint az életük adta lehetőségek, és azok kihasználása vagy kihagyása határozza meg.

Az abszolút magány végtelen nyugalma (Ég)

Piia Leino díjnyertes könyve „elszigetelt lelkek története”[1], amit elsősorban disztópiaként lehet olvasni, de van benne a sci-fi lényegi elemeiből az összetett társadalmi folyamatok lehetséges következményeinek felvázolása mellett a fantasyból ismerős varázsgömb is, ennek köszönhetően a szöveg folyamatosan a szépirodalom és a fantasztikum határán mozog.

A jelentéktelenség zsánertörténeti jelentősége II. (Némi gyűlölet)

Abercrombie szövegeit rendszeresen hasonlítják össze, vagy csak emlegetik együtt George R. R. Martin Tűz és jég dala-ciklusával. Martin nem a szereplőket, hanem a szereplőkhöz való viszonyunkat változtatja meg: a karakterek árnyalásával, a motivációk tisztázásával, a régebbi történetek újraírásával eléri, hogy összetett és izgalmas viszony alakuljon ki az olvasó és az egyes szereplők között. A világot a mágia uralja, de mivel a többezer oldalt nem töményen a mágia, hanem az emberi viszonyrendszerek töltik ki, az olvasó számára úgy tűnik, mintha a mágia jelentőségét vesztette volna.

Pedig csak az emberi cselekedetek veszítették el a jelentőségüket. Amíg volt egyértelmű Jó és Rossz, addig a szereplők tetteinek jelentősége volt, hiszen azok közvetlen kapcsolatban álltak valamelyik oldallal, a két világ, a „mágikus” és a „hétköznapi” között nem esetleges és véletlenszerű, vagy a mágia által egyoldalúan létrehozott kapcsolat, hanem szoros és egyértelmű összefüggés volt. Ezek a „klasszikus”, „hagyományos”, „tiszta”, de mindenesetre legalábbis könnyen dekódolható világrendre alapuló tolkieni fantasyk  ezzel az egyértelmű, nyilvánvaló viszonyrendszerrel bizonyos szempontból „valami olyan hiátust pótolnak, amely napjainkban egyre fájdalmasabban jelentkezik”[1]. Hogy mennyire így van, arra épp Abercrombie és akihez hasonlítani szokták, George R. E. Martin könyvei a bizonyíték.

A jelentéktelenség zsánertörténeti jelentősége I. (Némi gyűlölet)

A Némi gyűlölet nem okoz annak meglepetést, aki már túl van az előzményköteteken, de ettől még (a korábbi kötetekre is jellemző módon) élvezetes olvasmány, ami néhány odaszúrt mondattal olyan pontos látleletet ad a nem fiktív világainkról is, hogy tanítani kéne, és úgy „töri szét a hagyományos fantasy öntőmintáját”[1], hogy közben minderre önironikusan reflektál.

Hogy élvezetes olvasmány legyen, az létszükséglet egy hatszázoldalas kötet esetében, de ezzel nincs probléma, Abercrombie a tőle megszokott módon, jól megírt jelenetek sorával építi fel a cselekményt, amelyben a „régen minden jobb volt” áligazságától eljut a regénnyel azonosítható színpadi előadás valódinak tételezett illúziójáig. A „régen minden jobb volt” nem csak a szereplők illúzióinak egyike, hanem utalás az előző regények cselekményére, ezzel pedig egyszerre önironikus és zsánertörténeti reflexió is.

Sportleves, avagy miért kell(ene) egy sci-finek is irodalmi(lag értékelhető) szövegnek lennie (Csillagikrek)

A mindenkori iskolai menza ikonikus termékének lényege, hogy az összetevői gazdagsága miatt jó kellene, hogy legyen, mégsem az. Persze megesszük, ha nincs más, és tartok tőle, hogy a Csillagikrek sikerének is ez a titka. Michael Walden könyve tele van a kortárs sci-fitől alapból elvárt elemekkel és fordulatokkal, de a kortárs sci-fitől elvárt színvonalat mégsem tudja hozni, mert olyan hibáktól hemzseg, amelyek manapság már kifejezetten kínosak.

Egy mindentudó elbeszélő bölcsessége (Pókfény)

Adrian Tchaikovsky regényéről az alapvető megállapítás az szokott lenni, hogy a fantasy kötelező elemeit, kliséit helyezi kicsit más megvilágításba, és ettől egyszerre lesz kritikus, szórakoztató és tanulságos.[1]

Filmforgatókönyv fotelhuszároknak III. (Kukoricza)

Zafírral nem (csak) az a baj, hogy giccsesek a szövegei, hanem az, hogy a rajongói választási lehetőség híjján ezeket a giccses szövegeket használják a valódinak vélt önkifejezésre, ami ezáltal egyenlővé válik Károly dicsőítésével és a hazugsággal (236). A Zafír szövegeivel való kritika nélküli azonosulás jelenti az önállóság igazi elvesztését. Vagyis nem az a baj, hogy az emberek kívülről tudják ezeket a dalokat, hanem az, hogy komolyan veszik és érvényesnek ismerik el őket.

Filmforgatókönyv fotelhuszároknak II. (Kukoricza)

Mivel készült egy komplett összehasonlító elemzés[1] is a János vitézzel (és más Petőfi-művekkel), így az újraírás, újraértelmezés kérdéseit a tanulmány és a hivatkozott kritikák alapján megspórolhatom. A kortárs angolszász zsánerszerzőkkel[2] való párhuzamot is megspórolnám, főleg azért, mert szerintem a popkultúra (is) sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a filmes utalásokban.

1 / 7 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén