Kondor Vilmos a magyar Jókai Mór – ha esetleg korábban még nem mondtam volna.

Amikor kiderült, hogy jön a következő regény a második magyar köztársaság világában, kicsit megijedtem. Azt gondoltam, hogy ilyen rövid idő nem elég ahhoz, hogy elérje az első regény színvonalát, akár urban fantasynak, akár kriminek készül, és abban sem voltam biztos, hogy lesz olyan téma, amivel fokozni lehet az indító történet tétjeit. Kondor azonban rutinosan hozta mindazt, ami jó volt az előző könyvben, emellett a fenti problémákat úgy oldotta meg, hogy nem átugrotta, nem is megkerülte őket, hanem másik sportágban indult. Az első budapesti olimpia nem krimi, nem urban fantasy, de még csak nem is alternatív történelmi regény, hanem az olvasó dolgát alaposan megkönnyítő, klasszikus értelemben vett lektűr – igényes szórakoztató irodalom, – tudományosabb definíció szerint limonádé, annak viszont egészen kiváló. Önreflexív, ironikus és még az olvasóját is palira veszi, de azért nem annyira, és nem úgy, hogy igazán haragudni lehessen érte, a felépített világ pedig pont olyan érdekes és izgalmas a részleteiben, mint az előző könyvben, a formatervezett fotelektől elkezdve az ételeken át az irodalomig. Jókai igyekezett irányítani egyes szövegeinek olvasatait elő- és utószavakkal, ezeket a kommentárokat a regények részévé tette, amelyeket csak a saját olvasatával, értelmezésével együtt tekintett egésznek[1]. Kondor hasonlóan létrehozta a saját olvasatát, beépítette a szövegbe – a szerző szándéka szerint Az első budapesti olimpia csak az utószóval együtt egész, csak azzal értelmezhető. A bevezető (mintha az olvasónak túl nagy teher lenne, hogy a szöveg olvasása közben maga jöjjön rá), megadja a zsánert (alternatív történelmi regény), ami utána látszólag krimivé íródik át, majd a végén az utószóban megkapjuk azt is, hogy mit tart a szerző érvényes olvasatnak. Ez utóbbira leginkább azért van szükség, mert a regény tényleges befejezése a kezdeti kontextust zárójelbe teszi, kiparodizálja, így az utószó funkciója az, hogy ezt a narratívát mégis felülírja a versenysport, a doppingolás és a gyerekek témaköreivel.

Az első budapesti olimpia elején megkapjuk egy nemfiktív történész, Carlile Aylmer Macartney könyvvázlatának kivonatát – és annyit tudunk, hogy a vázlatot Macartney 1965-ben írta. A legfontosabb információ itt Macartney neve – az ő hozzállásának ismerete (ami egy azonnal és bárki számára megoldható feladat, hiszen elég hozzá egy gyors keresés a neten) az alternatív történelmi regény a „vázlat kivonata” alapján az előző könyv ismerete nélkül is azonnal dekódolható. A „vázlat kivonatának”, azonban azon kívül, hogy megteremti ezt a bizonyos kontextust, semmilyen szerepe sincs a történetben. Ezt a semmilyenséget majd a regény legvégén is kihangsúlyozza nekünk a szöveg – Az első budapesti olimpia ezért nem alternatív történelmi regény. Annak az alternatív történelmi eseménysornak ugyanis, ami ezt a kontextust képezi, magára a cselekményre semmilyen hatása nincs. Még az erdélyi terroristákra is csak Magyar Tivadar jellemzéséhez és a „ki az igaz magyar” problémakör felvetéshez van szükség. Ha lecserélnénk benne a történelemből ismerős karakterek és a helyszínek neveit, attól még mindaz, ami történik, megtörténhetne – igaz, elveszne az a különleges hangulat, ami ezt a világot jellemzi. Az alternatív történelem tehát nem úgy elengedhetetlen ebben a könyvben, hogy az a cselekményt és a szereplők sorsát közvetlenül befolyásolja, hanem csak a szöveg jellegzetessége, egyedi hangulata szempontjából. Ugyanígy járt az urban fantasy is: másodszorra Budapest nem annyira új, és már szó sincs rejtetten jelenlévő gonosz erőkről meg angyalokról, mint A második magyar köztársaságban.

Kettősség azonban van itt is: a regény elején az izgalmakat elvileg az okozta, hogy nyer-e valaki (főleg Szilvia) aranyérmet, a végén pedig az, hogy sikerül-e beüzemelni a zsebrádiót és Szilvia magánéletében vájkálni – ami egyszerre katasztrófaturistáskodás és lehetőség Szilviának, hogy végre beszélhessen. A befejezés is kettős: először olyan, mintha ötszázharmincegy oldalon keresztül nem is történt volna semmi, utána pedig épp az ellenkezője: “Kiléptem a folyosóra, de mintha ott sem mozdult volna semmi és senki, mintha a gépek nem pittyegtek volna, mintha a neonok nem zúgtak volna, mintha a betegek nem horkoltak vagy sírtak vagy nevettek volna.

Tudtam azonban, hogy nem így van. Körbenéztem, és elindultam kerekesszéket keresni a széles, világos folyosón, amelyet siető nővérek, trécselő betegek, aggódó hozzátartozók és elfoglalt orvosok töltöttek meg azon a káprázatos napsütéssel teli augusztusi délelőttön.” (531) A sportolók (de még a terrorista is) “gyerekek”, nem csak azért, mert alig töltötték be a tizennyolcat (21, 150, 254, 258, 259, 260, 386), hanem mert tiszták, romlatlanok, sérülékenyek és éppen ezért mindenekelőtt befolyásolhatók és ezen azonos tulajdonságaik alapján egy egységes csoportot alkotnak a regényben. Az erdélyi terroristák a nacionalista agymosással éppúgy rombolják a gyerekeik és ezzel a saját és az egész közösségük jövőjét, mint a teljesítménykényszeres edzők és szülők, így ők a másik markáns csoport. És persze Milla, aki önmagán belül hordozza a kettősséget: Nemes szemében egyszerre démoni femme fatale és angyali, születésnapos kislány (360) De ami a legfontosabb: a kétféle lehetséges olvasat, amelyekből a szerző kiválasztja az egyiket és azt jelöli ki érvényesnek.

A legnagyobb vesztes a krimi: se véres bűncselekmény, se megoldhatatlannak tűnő rejtély, se körömrágós izgalom, se meglepő eredmény, se lecsukott bűnöző. Már a fülszövegből pontosan tudjuk, hogy Johnny doppingolt, a regény egyharmadánál azt is, hogy ki volt a tettes, legkésőbb a felénél, hogy miért és nagyjából azt is ki lehet találni, hogy mi lesz a vége. Ennél is árulkodóbb azonban, hogy sem Magyar Tivadar magánakciója, sem a direkt Jókai-utalás-Senki szigetén lezajló instant lövöldözés nem kapcsolódik közvetlenül az ügy megoldásához. Ráadásul a megoldás is kívülesik a regényszövegen: Szilviával Milla beszél, ő veszi rá, hogy álljon a sarkára, az edző és az anya lelepleződése inkább csak magánéleti síkon marad, ezért messze nincs akkora jelentősége, mint az előző kötetben Kun páter leleplezésének – erre még visszatérek. És még Fenyő Miklóst  a Játékost sem sikerül elkapni. Mivel nem vagyok krimi-rajongó, nekem mindez nem volt nagy veszteség, sokkal jobban érdekelt, hogy Milla és Nemes összejönnek-e végre.

Nemes még mindig szerelmes Budapestbe, Millába, a munkájába, talán még Kádár Jánosba is egy kicsit, de leginkább saját magába. Albi nyomozás címén először is végigeszi Budapestet – ha bármilyen típusú vendéglátóegységet akarnék nyitni, az lenne az étlapon, amiket Nemes eszik és leszerződnék Kondor Vilmossal a marketingre. Naná, hogy hozzácsapnám a kakaót is. Másodszor műproblémákkal van elfoglalva, például a felettesei közti hatalmi harccal, amit a jóságos belügyminiszter (aki Keresztes-Fischer Béla, és nem Ferenc) el is rendez annak rendje és módja szerint. Harmadszor Albi Millának nyafog egy estélyen, hogy nem hagyják dolgozni, ahelyett, hogy dolgozna. Millára egyébként az előző kötet óta rászakadt a szexuális forradalom, ezúttal a mindenkori olimpiák természetes velejárójaként. A korábbi regényben Nemes úgy gondolta, hogy Milla csak a sérültsége miatt kompenzál és a promiszkuitás további lelki sérüléseket okoz neki, ebben a kötetben ugyanarról az életvitelről némi szentimentalizmussal azt gondolja, hogy kölcsönös, egyenlő és Millának örömet okozó kapcsolatokat jelent (360). Mindenesetre a meglesett jelenet nem csak azért kínos, mert más tudni valamiről és más preimer plánban látni, hanem azért is, mert ez volt az egyetlen, ami sehogyse stimmelt, amikor el akartam képzelni. Milla ugye az oldalán fekszik, utána a hátára fordul, de közben a két srác ugyanúgy marad, és ugyanazt csinálják, de az egyik srác még szemezni is kezd Nemessel (305-306). Hát komolyan nem értem, de lehet, hogy csak nem néztem eleget pornót és végülis ez legyen a legnagyobb bajom, de nem az. Kezd egy kicsit megúszós lenni, hogy mindig közbe jön valami, amikor már éppen egyértelművé válna a szerelmi kapcsolat, úgyhogy remélem, a következő kötet idejére Milla férjül veszi Nemest, lesz legalább egy gyerekük és Nemes újabb ügyei mellett nem csak a mindennapi logisztikával kell megküzdeniük, hanem olyan hétköznapi problémákkal is, amikről egyelőre fogalmuk sincs. És akkor kiderülne az is, hogy Nemes hogyan bírkózik meg élesben a gyerekneveléssel, amihez elméletben annyira jól ért (355). A regényben egyébként nem is annyira a nevelés, mint inkább a gyerekekhez való viszony kérdése van jelen folyamatosan; a Czeizel és Pikler Emmi beszélgetésében (355-358) különböző szakmák, a Poroszétól eltérő felfogást képviselő edző (434-437) meglátásaitól kezdve a bizalommal nem visszaélő pótapa szerepet vállaló fodrász alakján keresztül egészen a gyerekek, Johnny és Szilvia saját narratíváiig (383-388, 526-529). Nemes gyerekkorát a (képregények mellett) a csokoládégyár jelenti (“nem szalaszthattam el az alkalmat, hogy megszorítsam a kezét annak a legendás alaknak, akinek a csokija meg cukorkája meg mindenféle édessége olyan sok örömet okozott gyerekkoromban meg azon túl is. (…) Mintha a gyerekkorom elevenedett volna meg a bal oldali polcon, amelyen a gyár régi édességei sorakoztak.” 392) A csokoládégyár egyébként nagy kedvencem volt, főleg azért, mert a korábbi regényben felépített ideális világnak egyszerre tömény, sűrített leképezése, metaforája, és egyben a megoldást rejtő ironikus változata is: A második magyar köztársaság világában minden és mindenki a helyén van, ez a csokoládégyár szociálisan érzékeny vezetősége és az elégedett munkások esetében meg is maradt. Máshol viszont az olimpia miatt kicsit vagy majdnem elmozdultak a személyek és a dolgok (lásd Magyar megérkezését, az erdélyi terroristákat vagy a már említett hatalmi harcot a kapitányságon), de mivel az ideálistól csak egy lépés az idillikus, elég arrébb tologatni a falakat az olimpiai faluban, és máris előkerül az Idill csokoládé – látszólag üres – csomagolása. Abban az olimpiai faluban, ami szintén az ideális világ metaforája: “Mindenkit kivezényeltek a fővárosi kapitányságról, akkora bál állt a sziget két csücskében az ellentábor miatt. (…) Többször hallottam, hogy Bibó főpolgármester sem híve az olimpiai falunak, viszont a demokráciának igen, így amikor az általa szorgalmazott népszavazáson az igenek győztek, minden akadályt elhárított, amit csak lehetett, és néha az volt az érzésünk, hogy még ez sem volt elég. A falu meg a szerkezet és a koncepció láthatóan azokat zavarta a legkevésbé, akik használták, és ha rövid időre is, de ez lett az otthonuk.” (133, 137) A könyv a szerző saját olvasatában a fiatal sportolók egészségének tönkretételéről, a versenysport embertelen és kizsákmányoló mivoltáról szól, meg arról, hogy az ilyen jellegű követelmények mögött a szülők saját magukat próbálják kárpótolni és/vagy kiteljesíteni a gyerekeik sportkarrierjében. Az ideális világban az okozza a zavart, hogy míg a bünőzők továbbra is bűnöznek és megszöknek a börtönből, a politikusok politizálnak, a csokoládégyár munkásai boldogan termelnek és így tovább, mindenki betölti a maga szerepét, az élsporttal kizsákmányolt és doppinggal megnyomorított gyerekek nem lehetnek gyerekek. Ezeket az amúgyis egyértelmű tanulságokat a(z időnként vicces) beszélő nevek is segítenek megérteni (Porosz, Magyar, a harcsabajszú Csuka (434) stb) – egyúttal kihangsúlyozzák ezt a didaktikusságot és így önironikussá, önreflexívvé teszik a szöveget. Ennek az önreflexivitásnak és öniróniának a legegyértelműbb jele, amikor Nemes megkapja, hogy egy beképzelt, fennhéjazós alak”, és ezzel kénytelen egyetérteni (530).

Az utószóra és az abban megírt szerzői olvasatra azért van szükség, mert a kizsákmányoló versenysport és a gyerekek életének témája (ami elvileg ugyanolyan fajsúlyos, mint Kun páter megtalálása és felelősségre vonása, hiszen a nemzet jövőjéről van szó) mellett addigra a regény már csúcsrajáratta a “nem is lehet ebből egy szót sem komolyan venni” attitűdöt, és ez utóbbi átvette az uralmat: Az első budapesti olimpia az utószó nélkül nem annyira a folytatása A második magyar köztársaságnak, mint inkább a paródiája.

A korábban felsorolt látszatakadályok leküzdése után ugyanis a koedukált (!) kórházi szobában lezajló zárójelenet egészen nyilvánvalóvá teszi, hogy itt egy olyan idealizált fiktív világban történtek az események, amelynek idealizált és fiktív voltával a szereplők is tökéletesen tisztában vannak. Nemes ugyanis enged a néni kérésének, és elkapcsolja a tévét, hát mit nekünk bevonulás, tankok meg történelem, alternatív vagy valós, nekünk (és a regény szereplőinek) Mohács és Prága helyett a fiktív uszoda kell, a verseny izgalma, de még annál is jobban a személyes dráma, kész, vége, teljes KO, Kondor Vilmos egy elnéző mosollyal egyszerre csinál hülyét saját magából, a szereplőiből, a felépített világból és az olvasóiból. Az idill vagy az ideális(nak tűnő) világ azonban nem sarkall cselekvésre, vagy gondolkodásra, ezért kell az utószó segítségével visszaállítani a középpontba a szerző által kijelölt problémakört. Ezzel a visszacsatolással nem csak ellensúlyozza a paródia-jelleget, hanem visszaveszi az irányítást és a történelem helyett egy aktuális témát jelöl ki fő mondanivalóul, amiről aztán tovább lehet folytatni a jelenbeli, közösségépítő, interaktív diskurzust. Az olvasás öröme így valóban mindannyiunké: nem csak a konkrét szöveg olvasásakor érezhető, hanem már a regény félig-meddig közös létrehozásával kezdődik és a róla való beszéddel vagy írással válik teljessé.

(Egyébként ebből kaptam recenziós példányt, köszönöm.)

————————————-

Kondor Vilmos, Az első budapesti olimpia, Budapest, Open Books, 2023.

————————————-

Kondor Vilmos, Második magyar köztársaság, Budapest, Open Books, 2022.

————————————-

Szilasi László, A selyemgubó és a „bonczoló kés”, Budapest, Osiris – Szeged, Pompeji Alapítvány, 2000.

————————————-

 

[1] „A Jókai-mű csak a részletes, csatolt értelmezési eljárásokkal együtt azonos önmagával. A fent tárgyalt interpretációs stratégiák, javallt olvasói attitűdök teszik azzá a művet, aminek Jókai tekintette. A Jókai regények és a Jókai-olvasat: ezek együtt alkotják azt, amit Jókai életművének tekintett. A mű csak saját értelmezésével együtt egész.”  Szilasi László: Jókai Jókait olvas (Szerzői szándék és olvasói akarat a Jókai-regényeket kísérő Jókai-szövegekben) in: uő: A selyemgubó és a „bonczoló kés”, Budapest, Osiris – Szeged, Pompeji Alapítvány, 2000., 134-190., 176.