A januárom a mazochizmus jegyében telt. Először is órákon keresztül hallgattam egy felnőtt férfi picsogását arról, hogy egyetlen kiadó sem fogadta el a kéziratát és ez kizárólag a veresattilahívő virdemberek összeesküvése miatt lehet. (Bár ki emlékszik már erre, mikor a Zsoldos-shortlist kötelező körein is túl vagyunk? Idén egyébként nem jelöltem semmit, szóval ehhez most egyáltalán nincs közöm.) De ez nem volt elég: megint kísérletet tettem arra, hogy számomra teljesen ismeretlen magyar sff szerzők regényei között találjak egy igazán jó szöveget – és megint csúfos kudarcot vallottam. Először nem is akartam ezekkel itt a blogon foglalkozni, de meggondoltam magam, nehogy már csak nekem legyen rossz. Okuljatok és szenvedjetek!
Kategória: Egyéb kategória 1 / 4 oldal
Az új nyelvet, amit az újfajta elbeszéléshez kell létrehozni, az idegesítő hasonlatok alapozzák meg, mégpedig azzal, hogy az elemek között nem szokványos kapcsolat van. Ez az, ami próbára teszi az olvasót: már nem maga a poszthumanizmus, hanem annak ez a fajta nyelvi megteremtődése. Mert mit kezdünk az olyan képekkel, mint hogy
Mivel a gombáknak nincsenek érzelmei, a regény szereplőinek is csak minimális van (az, hogy Zedmork szemében izzik a gyűlölet, nem igazán hiteles a regényszöveg egésze szempontjából). Az érzelmek minimalizálása azt eredményezi, hogy a szöveg elkerüli a giccset (egy jelenet kivételével, ami pont attól giccses, hogy nem akar az lenni, amikor Dina és Nesseria egymást vigasztalják), és azt, hogy a szereplők egyszerre harsány és elnagyolt popkultúrális típusok meg hétköznapi, kicsinyes, de ebben a minőségükben aprólékosan jellemzett alakok is.
Itt a blogon legtöbbször olyan regényekről írok, amelyek nagy hatással vannak rám, ezért elég sok a rajongó, lelkendezős bejegyzés. De az azért még velem is ritkán fordul elő, hogy egy könyv második oldalánál levegőért kapkodva hajtogassam, hogy „úristen, úristen, mekkora szöveg, mekkora szöveg!”, de a Termőtesteknél ez történt – ami utána elmúlt, sőt, úgy a százharmincadik oldal környékén el is untam, hogy aztán újra visszaküzdje magát nálam, ha nem is a kezdeti szintre, de elég magasra ahhoz, hogy írni akarjak róla.
A könyv szerint a flört önmagában ártatlan dolog, és mint ilyen, akár akkor is megengedhető, ha a felek egyike vagy másika (vagy mindkettő) egyébként párkapcsolatban van, hiszen a flört csak arról szól, hogy két ember vonzónak találja egymást és ezt néha jól esik játékos formában közölni.
Gaura Ágnes regénye is egyike azoknak a könyveknek, amiket ilyen-olyan okból évekig kerülgetek, mielőtt elolvasom, esetleg többször is belekezdek, de valamiért abbahagyom, majd a sokadik nekifutásnál egyszercsak azon kapom magam, hogy nem bírom letenni.
A La morte egyszerre reprezentálja a lovecrafti kozmicizmust (anélkül, hogy erre direkt és közhelyes utalásokat tenne), a humanista filozófiai gondolkodás mára töredékké foszló maradványait, a mindennapi élet nevetséges kisszerűségét, az egyéni szubjektivitást, és a hitet abban, hogy ha utóbbiaknak nincs is jelentősége az előbbiekhez képest, ha az ember, a humánum kisebbségbe kerül is a mindenséggel szemben, attól még jogunk van élni és átélni, megélni mindazt, amire lehetőségünk van.
Farkas Balázs Lu purpu és az azzal beszélgető La morte című kisregénye a poszthumanista elbeszélésmód egy szép példája – ennek bizonyításához meg kell néznünk, hogy mi fán terem a poszthumanizmus, ami elég embertpróbáló feladat.
A nem várt akadályok legyőzése után a korábbiakhoz hasonlóan az idei Döglött Ufó díj nyertesét a
– magyar nyelven
– magyar szerzőtől
– 2012 után megjelent
– a blogon 2022 március és 2023 május között szereplő
– legjobb
– regények
közül választottam ki.
Mivel túl vagyunk a díjkiosztón, írok erről – nagyjából (a lényeget tekintve) ugyanaz a szöveg, mint amit levettem, csak kicsit kiegészítve és átalakítva.