minden könyv nekem szól

Kategória: Egyéb kategória 1 / 5 oldal

Limonádé vízpartra (Az első budapesti olimpia)

Kondor Vilmos a magyar Jókai Mór – ha esetleg korábban még nem mondtam volna.

Döglött Ufó Díj: a győztes

Igyekszem röviden és pontosan megindokolni a választásomat.

Idén is lesz Döglött Ufó Díj!

A korábbiakhoz hasonlóan az idei Döglött Ufó díj nyertesét a

Egy mikrotörténeti esettanulmány a kilencvenes évek Magyarországáról III. (A székkészítő)

A regény erőssége abban van, hogy Kornél jellemétől elválaszthatatlan a munkája és a helyszín is: a nyomasztó hangulat annak köszönhető, hogy a főhős egyre fokozódó válságát, a közösségek szétesését a közvetlen környezet, a maga területét visszahódító (és ezért fenyegető) természetes táj és az emberalkotta terek jellege (a bánya, a lakótelepek, az omladozó kastély), az ember által létrehozott dolgok lepusztultsága is megmutatja.

Egy mikrotörténeti esettanulmány a kilencvenes évek Magyarországáról II. (A székkészítő)

Kornél tehát egyrészt örökli a korábbi félelmeket a munkája elvesztésétől, attól, hogy nem tud megfelelni a családfenntartó szerepének, és mindehhez nem csak az újfajta férj- és apaszerepek kihívásai társulnak, hanem az a tapasztalat is, hogy ezek közül egyik sem rajta múlik, holott mindezek alapja az a meggyőződés, hogy egy családos férfi attól férfi, hogy egymaga oldja meg ezeket a problémákat, sőt, ha valamiért nyilvánosságra kerülnek a gondok, akkor még az együttérzés is sértő.

Egy mikrotörténeti esettanulmány a kilencvenes évek Magyarországáról I. (A székkészítő)

Fritsi Péter regénye abszolút pozitív fogadtatásban részesült, nem csak a Molyon szerették, hanem (szinte meglepően sok) ajánlót is írtak róla, több interjú is készült a szerzővel. A könyv a népszerűségét nem csak a mostanra szinte divattá váló folklór elemek használatának köszönheti, hanem a sokak számára ismeretlen bányász-tematikának és annak, hogy egy-két kivételtől eltekintve képes ellenállni a bevett kliséknek, a jól ismert horror-eszköztárat egyéni módszerrel használja, és hogy az alapvetően nyomasztó és feszült hangulatot sikerült végig tartania. De mégsem ezek miatt érdemel figyelmet.

Emberkísérleteimről röviden (Töredezés, Elzárkózás)

A januárom a mazochizmus jegyében telt. Először is órákon keresztül hallgattam egy felnőtt férfi picsogását arról, hogy egyetlen kiadó sem fogadta el a kéziratát és ez kizárólag a veresattilahívő virdemberek összeesküvése miatt lehet. (Bár ki emlékszik már erre, mikor a Zsoldos-shortlist kötelező körein is túl vagyunk? Idén egyébként nem jelöltem semmit, szóval ehhez most egyáltalán nincs közöm.) De ez nem volt elég: megint kísérletet tettem arra, hogy számomra teljesen ismeretlen magyar sff szerzők regényei között találjak egy igazán jó szöveget – és megint csúfos kudarcot vallottam. Először nem is akartam ezekkel itt a blogon foglalkozni, de meggondoltam magam, nehogy már csak nekem legyen rossz. Okuljatok és szenvedjetek!

A családregények vége III. (Termőtestek)

Az új nyelvet, amit az újfajta elbeszéléshez kell létrehozni, az idegesítő hasonlatok alapozzák meg, mégpedig azzal, hogy az elemek között nem szokványos kapcsolat van. Ez az, ami próbára teszi az olvasót: már nem maga a poszthumanizmus, hanem annak ez a fajta nyelvi megteremtődése. Mert mit kezdünk az olyan képekkel, mint hogy

A családregények vége II. (Termőtestek)

Mivel a gombáknak nincsenek érzelmei, a regény szereplőinek is csak minimális van (az, hogy Zedmork szemében izzik a gyűlölet, nem igazán hiteles a regényszöveg egésze szempontjából). Az érzelmek minimalizálása azt eredményezi, hogy a szöveg elkerüli a giccset (egy jelenet kivételével, ami pont attól giccses, hogy nem akar az lenni, amikor Dina és Nesseria egymást vigasztalják), és azt, hogy a szereplők egyszerre harsány és elnagyolt popkultúrális típusok meg hétköznapi, kicsinyes, de ebben a minőségükben aprólékosan jellemzett alakok is.

A családregények vége I. (Termőtestek)

Itt a blogon legtöbbször olyan regényekről írok, amelyek nagy hatással vannak rám, ezért elég sok a rajongó, lelkendezős bejegyzés. De az azért még velem is ritkán fordul elő, hogy egy könyv második oldalánál levegőért kapkodva hajtogassam, hogy „úristen, úristen, mekkora szöveg, mekkora szöveg!”, de a Termőtesteknél ez történt – ami utána elmúlt, sőt, úgy a százharmincadik oldal környékén el is untam, hogy aztán újra visszaküzdje magát nálam, ha nem is a kezdeti szintre, de elég magasra ahhoz, hogy írni akarjak róla.

1 / 5 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén