Az első néhány írás főleg akkor lesz érdekes, amikor a közös motívumok (köd, origami, pók, statikus zörej stb) felismerhetőkké válnak és ezek segítségével a korábbi novellák utólag bekerülnek a kötet egységesítő szerkezetébe.
Kategória: weird 1 / 2 oldal
Mielőtt elolvastam volna a könyvet, meghallgattam Nemes Z. Márió podkasztját[1], ami az én esetemben eléggé kontraproduktívra sikerült, mert az alapján úgy gondoltam, jobb lenne messziről elkerülnöm ezt az izét. Furcsa kisvárosról szóló történettel kapcsolatban ugyanis nemrég volt egy eléggé negatív élményem, és nem akartam még egyet. Aztán mégis bizalmat szavaztam neki, és ennek az volt az egyetlen oka, hogy rövid a TBA-nál jelent meg.
A könyvbemutató egy nagyon kényes műfaj, sok minden kell ahhoz, hogy jó legyen – mindenekelőtt egy igazán jó könyv, aztán egy olyan szerző, aki komfortosan érzi magát a helyzetben, olyan kérdezők, akik fel tudják kelteni az érdeklődést a kötet iránt és olyan közönség, aminek a tagjai mindezt értékelik.
Miután Pintér Bence felhívta rá a figyelmemet, megnéztem az Infected Monstrum könyvbemutatóját[1]. Első körben kiderült, hogy nem vagyok jó közönség. A kötet sem kezdett el érdekelni, viszont csúnya előítéleteim támadtak – amiket utólag persze igazolva láttam. A szerző mondjuk láthatóan jól érezte magát, de hát ki nem élvezi, ha két másik (egyébként szimpatikus) emberrel együtt veregetheti a saját vállát. A könyv pedig nem lett jó, ami az egyetlen valódi probléma az előbb felsoroltak közül.
Uborkaszezon van, ilyen melegben az embernek semmihez sincs kedve, de fel kéne pörgetni a blogot. Hm, megvan, olvassunk valami rövidet és írjuk le, hogy Lovecraft.
Böszörményi Márton gyors és rövid karriert befutó írása[1] tulajdonképpen a szerző saját írói útkereséséről szól, egy kissé sutára sikerült nyilvános önmarcangolás. Viszont nagyon érdekes kérdéseket is felvet, még ha láthatólag nincs is ennek tudatában.
Hogy kiderüljön, miért fontos és mitől érvényes a weirdnek az a törekvése, hogy az egyetlen érvényes jelentést visszaszerezze, ahhoz elég csak arra gondolni, hogy például a közbeszédben kik, mikor és hogyan, milyen formában és felületeken kapnak lehetőséget a megszólalásra, és hogyan élnek ezzel a lehetőséggel.
A kérdés azért kezdett el érdekelni, mert az utóbbi időben látványosan felkapott, elismert és ünnepelt lett itthon a weird, és kíváncsi lettem, mi lehet ennek az oka.
Magyarul nekünk ugyebár anyaföldünk, anyanyelvünk meg anyaországunk van (utóbbi a regényvilág szempontjából nem elhanyagolható módon ráadásul még komp- meg fekete is), és ezek a fogalmak némi átfedésben vannak egymással.
Erről a könyvről már látatlanban is tudtam, hogy „a szülésről szól”. Évekig csak kerülgettem, aztán meg sokáig küzdöttem vele. Nagyjából az ötödik nekifutásra jutottam túl az első oldalon, és utána sem ment könnyen. A végét kb másféloldalanként gyűrtem le. Azt ugyan előre megszavaztam neki, hogy hálivúdi szülésjelenet* nem lesz benne, de reméltem, hogy találok benne valami más témát is, valami olyat, amiből kiderülhet, hogy ez nem „csak” egy szülésről és terhességről szóló, „mi lenne, ha a nők nyomnák el a férfiakat”-típusú könyv, hanem más is lehet. Ez a más pedig az út, az utazás, a föld és az otthon kérdésköre.
A nagy váltást aztán Az őrület hegyeinek tudósai képviselik. Ők ugyanis nem mások beszámolóira hagyatkozva írnak tudományos műveket, hanem saját tapasztalásokra alapozva akarják túlszárnyalni az elődöket. És fontos, hogy itt a kutatás módszere változik, a más kultúrák megítélésének attitűdje nem.
A rémtörténeteket (horrort, weirdet) azért olyan rettenetesen nehéz jól megírni, mert nagyon vékony az a határ, ami a valóban félelmetest a nevetségestől elválasztja. Ezt a határt elsősorban a nyelv hozza létre: az olvasó (ideális esetben legalábbis) azonnal észreveszi, ha valami gagyi, vagy parodisztikus. Ha jól van megírva a történet, akkor végig ezen a határon egyensúlyoz, de vagy nem lépi át, vagy olyan szándékossággal, mint mondjuk Veres Attila szövegei teszik.