A fény persze a káosz szempontjából is jelentőséggel bír, sőt, még abból a szempontból is, hogy csupa anyaszerepre vágyó, vagy azt ellátó nők haláláról van szó a regényben:
A Horgok mottója azonnal kijelöli, hogy mivel is állunk szemben: “Talán meghatározhatatlanságával előrevetíti a világegyetem lélektelen űrének és nagyságának árnyékát, s így hátulról döf le bennünket a megsemmisülés gondolatával, midőn a Tejút fehér mélységeit nézzük?…” (Herman Melville: Moby Dick; 6)
A hétvégi felhőszakadás margójára.
“Amit a vízben láttam, az késztetett rá, hogy megbirkózzam ezzel a történettel, akármilyen különös, kacskaringós és hosszú is.” (296)
(Kicsit előrehozott húsvéti tojás.)
Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy pont ez a regény fog majd alaposan próbára tenni. A Bevitel első olvasásra olyan, mintha Takeshi Kovacs tudatát egy kölyökkutyába töltötték volna fel: szétrágja a papucsot, lepisili a kanapét, rázza a lábtörlőt, amitől úgy érzi magát, mint egy rettenthetetlen cyberpunk hős, és túláradó szeretetében minden eszközzel be akar vonni ezekbe a tevékenységekbe, mert úgy gondolja, hogy ami neki ekkora örömet okoz, az másnak is biztosan jó.
A bálna egyszerre jeleníti meg Mitt apját, az embert, a zsidó-keresztény hagyomány (próbára tevő de kegyelmes) Istenét, az eszkimók hitvilágának szent állatát. Sőt, ez is összekapcsolódik a Kék öböllel, Mitt hasára a regényből vett idézet van tetoválva: „Miatyánk ki vagy a természetben” (206).
Daniel Kraus regénye a hivatalos meghatározás szerint „szépirodalom”, de az ajánlókban gyakran előfordul a „thriller”, nyilvánvalóan marketing szempontból, hiszen ahhoz semmi köze. Annyit lehetett tudni a könyvről, hogy a történet egy fiúról szól, akit lenyelt egy bálna, és ez a gyakorlatban lehetetlen dolog tudományos alapossággal van megírva. Ezek alapján úgy fogtam hozzá, hogy a Bálnahullás tudományos fantasztikus irodalom, aztán majd meglátom, mennyire szép.
Hát ha Győrben nem osztják ki a díszp
Nem tudom, lesz-e idén Döglött Ufó díj, és ha igen, akkor mikor, de ennek most nem technikai okai vannak.
Azt hittem, kapok egy vérben tocsogó horrornovellát, de annál sokkal erősebbel indított Zdenyák József. Hogy őszinte legyek, a felét nem értem annak, amit ír, a másik felével pedig nem értek egyet. De annak mindenképpen örülök, hogy irodalommal kapcsolatos kérdéseket feszeget, és hogy a sarkos véleménye is erről szól, nem pedig arról, hogy ki kinek mikor mit írt magánüzenetben poénból egy viccoldal discord csatornáján, mégha érzek is némi személyes sértettséget az írásban. József konkrétan azt mondja, hogy szerinte a teljes irodalmi közegben meg kellene szüntetni az állami támogatásokat és kizárólag piaci alapon működtetni a megjelenéseket. Kedves József! (Csináljunk úgy, mintha bárkit is érdekelne ez az egész és ne foglalkozzunk azzal se, hogy a mieinknél komolyabb fórumok is csak borsót hánynak a falra bármely szabadon választott témában.) Szerintem ez nem jó ötlet.
Eleinte azt hittem, az a bajom Horváth György és Massár Mátyás HÉJ című regényével, hogy szexista, pedig láthatóan nem akart az lenni. De később rájöttem, hogy nem ez a baj vele, hanem az, hogy giccses – és arra is rájöttem, hogy pont azért lett a szándékai ellenére szexista, mert giccses, és fordítva: azért lett giccses, mert próbálta ugyan elkerülni a szexizmust, de a (szexista) sztereotípiák miatt nem sikerült. Mindezek miatt pedig nem is urban fantasy, legfeljebb szoftpornó.