Odaértett olvasó

minden könyv nekem szól

Egy szükségszerűen és véletlenszerűen hibás, mégis ideális világ I. (Második magyar köztársaság)

Nem szeretem a krimit, az alternatív történelmi regény pedig – mint azt A szivarhajó utolsó útja kapcsán bebizonyítottam – nem létezik, ezért egy jóideig egyáltalán nem voltam kiváncsi Kondor Vilmos regényére. Aztán sokáig nem találtam olyan könyvet, ami ne okozott volna csalódást, vagy felháborodást, és már nem akartam mást, csak valami megbízható szöveget, ami biztosan nem nyűgöz le, de nem is fogom kétoldalanként anyázva a sarokba dobni (hogy aztán sietve kisimogassam a lapokat, mielőtt ki kell fizetnem a könyvtárban). A kritikák alapján feltételeztem, hogy Kondor regénye, amit egy alternatív történelmi közegbe ágyazott krimiként aposztrofáltak, pont egy ilyen idegnyugtató, stabil felsőközépkategóriás írás lesz. Tévedtem. A Második magyar köztársaság nem krimi, és nem is alternatív történelmi regény, hanem egy zseniális urban fantasy, ami rögtön az elején levett a lábamról és a rajongásom egyenletes mértékben növekedett a történet végéig.

A statikus zörej mint kinyilatkoztatás II. (A hasbeszélés titka)

Az első néhány írás főleg akkor lesz érdekes, amikor a közös motívumok (köd, origami, pók, statikus zörej stb) felismerhetőkké válnak és ezek segítségével a korábbi novellák utólag bekerülnek a kötet egységesítő szerkezetébe.

A statikus zörej mint kinyilatkoztatás I. (A hasbeszélés titka)

Mielőtt elolvastam volna a könyvet, meghallgattam Nemes Z. Márió podkasztját[1], ami az én esetemben eléggé kontraproduktívra sikerült, mert az alapján úgy gondoltam, jobb lenne messziről elkerülnöm ezt az izét. Furcsa kisvárosról szóló történettel kapcsolatban ugyanis nemrég volt egy eléggé negatív élményem, és nem akartam még egyet. Aztán mégis bizalmat szavaztam neki, és ennek az volt az egyetlen oka, hogy rövid a TBA-nál jelent meg.

Határoknélküliség és bizonytalanság feketén-fehéren: egy hivatalnok útja a nyilvánosból a magánszférába II. (Szerződési szabadság)

A szerződések az önámítás és önigazolás eszközei, mikro- és makroszinten egyaránt: a szöveg folyamatosan ellentmond Gavin szerződésekbe vetett hitének, hiszen léteznek tisztességtelen meg látszólagos beleegyezésen alapuló szerződések: ő maga is ilyeneket köt a munkája során és vele is ilyet fogadtattak el gyerekkorában.

Határoknélküliség és bizonytalanság feketén-fehéren: egy hivatalnok útja a nyilvánosból a magánszférába I. (Szerződési szabadság)

Egy novelláskötet mindig szigorú koncepció alapján épül fel, és a szövegek sorrendje, elhelyezkedése hozzátesz az egyes írásokhoz, ezért az értelmezés lehetséges irányait is megszabja – ennek egy egészen direkt változata az, amikor a történetek tartalmilag is összetartoznak és akár regényként, egyetlen szövegként is olvashatjuk az egyes novellákat[1]. Fekete I. Alfonz és Pintér Bence kritikái szerint A szerződési szabadság Moskát Anita korábbi írásaihoz képest „bővülést”[2], a kötetben szereplő többi novellával összevetve pedig „csúcspontot”[3] jelent. Mivel az egész könyvből ez érdekelt a legjobban, az volt a célom, hogy leválasszam a többi írásról, és megnézzem, hogyan működik ez a szöveg, ha figyelmen kívül hagyom a kötetkoncepciót. Az eredmény a lett, hogy a Szerződési szabadság önmagában is kerek egész, mégis itt van a helye, ebben a válogatásban – a koncepció részeként ugyanis kicsit eltolódnak a hangsúlyok és más megvilágításba kerül az a bizonyos „reményteli, pozitív befejezés.”[4]

Egy halott műfaj kikel a sírjából III. (Az utolsó tanú)

Az, hogy a regény kulcsmondatát éppen a Sámán mondja ki, egyrészt kiemeli Zsóka történetszálát, aki így igazi főszereplővé lép elő, másrészt felveti azt a kérdést, hogy bizonyos állítások igazak-e attól függetlenül, hogy ki mondja őket. Amit ugyanis a Sámán mond annak érdekében, hogy a látóit magához kösse és kihasználja, pontosan az, amit a szöveg egésze állít: „Önök mind győzelemre születtek! Csak el kell hinniük magukról – de nem egyszer, hanem minden alkalommal újra, és újra.” (45)

Egy halott műfaj kikel a sírjából II. (Az utolsó tanú)

Az utolsó tanú nem pusztán egy régi monda újrafeldolgozása, nem is egyszerűen egy modern monda, hanem valami olyasmi, ami a kettő ötvözetére épül (többek között ez indokolja, hogy tulajdonképpen két történetet olvashatunk, pontosabban ugyanannak a történetnek a végtelen lehetőségek közül kiválasztott két változatát), és azt a bizonyos „hiedelmekról való véleménynyilvánítást” ebben a minőségében hozza létre.

Egy halott műfaj kikel a sírjából I. (Az utolsó tanú)

Lőrinczy Judit regényéről két jellegzetességet emeltek ki a kritikák, az egyik, hogy mindenféle zsáner keveredik benne (sci-fi, fantasy, eastern, krimi stb) amelyek a felismerhetőségeik ellenére egyesek szerint szépen összeolvadnak, mások szerint pedig éppen hogy agyonütik egymást a szövegben.  Szerintem ez a szöveg gond nélkül olvasható a kortárs fantasztikus irodalom alzsánerei felől, de igazából nincs értelme megpróbálni sem a sci-fi, sem az epikus fantasy, sem az eastern kaptafájára ráhúzni, mert nem ezektől különleges. Az utolsó tanú ugyanis a monda műfaját támasztja fel és aktualizálja, lényegében konkretizálja, átírja, újraírja és folytatja is, és még ennél is érdekesebb az, hogy hogyan, milyen eljárásokkal teszi ezt.

Az öncélúság szörnye (Infected Monstrum)

A könyvbemutató egy nagyon kényes műfaj, sok minden kell ahhoz, hogy jó legyen – mindenekelőtt egy igazán jó könyv, aztán egy olyan szerző, aki komfortosan érzi magát a helyzetben, olyan kérdezők, akik fel tudják kelteni az érdeklődést a kötet iránt és olyan közönség, aminek a tagjai mindezt értékelik.

Miután Pintér Bence felhívta rá a figyelmemet, megnéztem az Infected Monstrum könyvbemutatóját[1]. Első körben kiderült, hogy nem vagyok jó közönség. A kötet sem kezdett el érdekelni, viszont csúnya előítéleteim támadtak – amiket utólag persze igazolva láttam. A szerző mondjuk láthatóan jól érezte magát, de hát ki nem élvezi, ha két másik (egyébként szimpatikus) emberrel együtt veregetheti a saját vállát. A könyv pedig nem lett jó, ami az egyetlen valódi probléma az előbb felsoroltak közül.

Holohíradó és bolygóközi bulvár: a sajtó és a média, mint a nyilvánosság reprezentánsai néhány kortárs sci-fiben II. (Vágyálmok ligája, A keringés, Mindig egyre több, Xeno)

A Vágyálmok ligája többek szerint túlírt, sok fölösleges párbeszéd, vagy hosszabb leírások, magyarázatok maradtak benne[1]. Ezzel nem értek, szerintem ez nagyon is kell, és így kell, mert ami Veres Attila szövegeiben a horrorba hajló groteszk (aka weird), az itt a cyberpunk.

2 / 12 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén