Az Emese történetét elmesélő trilógiát alapvetően családtörténetként jelölték meg, és a szerző is beszélt arról, hogy szerinte a fantasy világokban gyakran alulértékelt és/vagy indokolatlanul hiányos a főhősök szüleinek, felmenőinek csoportja, mintha ez nem is volna fontos, vagy egyszerűen csak könnyebb lenne úgy felépíteni és előtérben tartani, titokzatossá és eleve beteggé vagy sérültté tenni egy figurát, hogy ezt nem részletezi, nem bontja ki a szöveg. Ha mégis felbukkannak a rokonok, akkor nagyon hamar kikopnak a szövegekből, mert a családtagokkal, főleg a szülőkkel való viszony általában statikus: feloldatlanul, megoldatlanul ellenséges, konfliktusokkal terhelt és az is marad, és/vagy a családtagok nem vesznek részt a küzdelmekben.

Ez egy jó szempont, kiszab egy lehetséges irányt, ami felől olvasható a szöveg, és tényleg egyedülálló, hogy a cselekmény egyik szála anya és lánya lassú közeledéséről és egymásra találásáról szól – szoros összefüggésben a történet többi eseményével. De szerencsére ebben a trilógiában sokkal több (is) van ennél: a születés-halál, az emlékek megőrzése és a történetmesélés bonyolult és szimbolikus kapcsolatrendszere mellett leginkább az identitás és az önként vállalt vagy kényszerből felvett szerepek kérdésköre.

A tündérek világa az Ólomerdőben elsőre kegyetlennek tűnik. Pedig nem az, csak más a logikája, mint az emberek világáé, ráadásul tiszta és egyértelmű. Mindennek ára van, mindennek következménye van, ezért jól tudod, hogy mire számíthatsz, ha megszeged a szabályokat. A világ működése, az áthághatatlan szabályok nem értékítélet kérdése: nem jó vagy rossz, hanem a fennmaradás záloga. A trilógia világa többek között ettől olyan komor és komoly, ezt pedig csak tovább mélyíti a leginkább Emese és Lóna kapcsolatában tetten érhető finom irónia. A nyomasztó jelzőt csak azért nem érzem teljesen indokoltnak, mert a szereplők lelki életének, motivációinak és viszonyainak finom alakulása és a tündérkarakterek pont annyi szépséget és könnyedséget visznek a történetbe, hogy ezt ellensúlyozzák.

Emese Bécsben és a tündérek között is az identitását keresi. Az identitás független a helytől: „én itt is, ott is Emese vagyok”, a közösségtől viszont nem. Emesének (és a többieknek) azért kell vándorolnia, hogy azt a közösséget megtalálja, ahová maradéktalanul be tud illeszkedni. Bár Emese a Caminoból meríti az ötletet, a bécsi út és a tündérek országában való vándorlás a zarándoklattal ellentétes: a zarándoklatnak konkrét célja van, ahonnan elmélyülten, megújulva visszatér az amúgy magával tisztában lévő zarándok, aki nem önmagát, hanem a transzcendenst keresi. Emese útjai viszont konkrét cél nélküliek: spontán bolyongások, előre nem meghatározott helyekkel, mint amilyen például Amstetten.

Az identitás az életfeladat kiteljesítése: nem egy önámításból vagy nagyravágyásból felvett, és nem is mások által az egyénre erőszakolt szerep. Hercsók egyrészt azért nem lehet igazi hős, mert nem kap rá valódi felhatalmazást: nem mindenki ért egyet a céljával, nem mindenki támogatja. Másrészt azért nem, mert a döntés felelőssége és a cselekvés nem választható el egymástól[1], és nem is hárítható át másra: ha magát a cselekvést (a gyilkosság gyakorlati megvalósítását) másra bízza, hogy a következményeket esetleg elháríthassa magától, akkor az nem csak a tett nyivánvalóan kétes voltát jelzi, hanem azt is, hogy nem az illető lelkéből fakad. Hercsók hősiessége csak egy tévedésen, félreértésen alapuló szerep, az ő egyénisége nem ezt igényelné. Erre a felvettszerep-hősiességre vonatkozik Emese esetében a tiltás: a „ne légy hős” arra inti, hogy ne mások elvárásainak feleljen meg, hanem önmaga legyen. Emese megfogadja a tanácsot: „Emese vagyok és igyekszem az is maradni” – mondja, és a hőssé válása pont ennek a következménye.

A hős magánya a döntés felelősségének és a következmények súlyának egyedüli viselését jelenti. Egy közösség érdekében cselekedni csak teljes és jogos felhatalmazással, saját áldozathozatallal, benső meggyőződésből, az identitásnak megfelelő módon lehet. Ha másra hárítjuk az áldozatot, vagy nem tiszta a meggyőződés, vagy nem kaptunk felhatalmazást, vagy nem az identitásunknak megfelelő hatáskörben és feladattal cselekszünk, akkor az eredmény egész biztosan félrecsúszik valahol. Ezért lehet Ormos hős bizonyos szempontból: igaza van Emesének, Ormos vitte véghez a lehetetlent, de attól még csak eszköz volt.

Mivel az, hogy mindennek következménye és ára van, nem értékítéletet jelent, az ár és a következmény sem jó vagy rossz, hanem valaminek a bekövetkezése, valaminek az elindulása a maga útján – a végeredménye adott, az oda vezető út viszont nem. Vigasz a szorongóknak és a bűntudattal küzdőknek: a hiba, a tévedés, a félreértés, az elhallgatás, a hazugság, a rossz döntések, a szabályok durva megszegése vagy a hirtelen haragból elkövetett meggondolatlan tettek sem haszontalan kitérők, mert elindíthatnak egy szükségszerű (megint csak nincs értékítélet!) eseménysort. Aminek be kell következnie, az bekövetkezik, legfeljebb más módon, más helyen vagy más időben, más szereplőkkel.

Ezért (is) lehet a történeteknek, meséknek számtalan különböző variációja. A „meg van írva” nem azt jelenti, hogy csak egyféleképpen történhet meg ugyanaz, hanem éppen a lehetőségek tárházát – ennek megfelelő kihasználáshoz kell az embernek (meg a tündérnek is) keresnie és lehetőleg megtalálnia önmagát. „Ezüstkezű csírája sokmindenkiben benne lehet”, de nem mindenkinek jut feladatául, hogy megtalálja és kifejlessze önmagában. Az identitás valami önálló, változatlan, igazi mag, amelyből ez a csíra kifejlődhet: a kertészkedés szimbolikája végigvonul a szövegen a szövés-fonás, mesélés, élet, élettörténet és még sokminden más szimbolikájával együtt és leképezi ezt a bonyolult összefüggésrendszert.

Emese identitásmagja, amelyből „Ezüstkezű csírája” kifejlődik, annak a bizonyítéka, hogy a véletlenek, a tévedések és a hibák is éppen a szükségszerű bekövetkezéséhez[2] vezetnek, és ugyanazt a történetet írják, ugyanazt a mesét szövik másképpen: Lóna és István házassága, és így Emese látszólag hiba eredménye: hiszen Ünige Firenét szánta Istvánnak. Csakhogy Lóna és István „a két kertész”, akik a rengeteg tévútnak látszó, szintén szükséges megpróbáltatások ellenére is kinevelik ebből a csírából Ezüstkezűt. Mindez a tündér- és mesevilág törvényszerűségeinek köszönhető. Ezeket a törvényszerűségeket Hercsók el akarja törölni, teljesen megváltoztatni, de ehelyett csak megakasztja a világot a működésben, kibillenti. Emese és Rabonbán nem elutasítják ezeket a törvényeket, hanem átformálják, átírják, finomítják, emberibbé teszik őket, újra biztosítva ezzel a világ működőképességét: a(z éppen aktuálisan) megfelelő történet létrehozása a világ fennmaradásának záloga, amelynek árát a történet szereplői, egyben a létrehozói fizetik meg, ki-ki a maga módján.

Szerep az anyaság, szerep a normális tizenhatéves kamaszlány. Az emberek világában Emese is a normalitást kéri számon az anyján, ami Lónáról természetesen lepereg. Ami az emberi világban a normális, az alkalmazkodás, a többiek közé simulás, mint például nem szólni egy lopásról, az megalkuvást követel és ezért a tündéreknél még csak fel sem merül. Kommunikációs probléma azért ott is akad: elhallgatás, félinformációk, félreértelmezések sorozata alakítja a történetet.

Lóna nem olvad sziruppá hazug módon a lányától, és nem is esik kétségbe miatta: egyszerűen csak elfogadja és ott van neki, amikor Emesének szüksége van rá. Ez pedig egyáltalán nem könnyű, de attól még természetes. „Szeretem a lányomat, mégha nehezemre is esik kedvelni” – mondja Lóna, és már ezért a mondatért járna egy különdíj.

Folyt.köv.

 

Kleinheincz Csilla, Ólomerdő, ill. Cserny Timi Pookah, (2. átd. kiad.), Budapest, Gabo, 2014.

Kleinheincz Csilla, Üveghegy (Üveghegy ; Kősárkány), ill. Cserny Timi Pookah, Budapest, Gabo, 2014.

Kleinheincz Csilla, Ezüstkéz, ill. Cserny Timi Pookah, Budapest, Gabo, 2019.

 

————————–

 

Lagerlöf, Selma, Jeruzsálem, ford. Gergely Jolán, a ford. átd. K. Kabai Lóránt, Budapest, Palatinus, 2008.

Martin, George R. R., Trónok harca : A tűz és jég dala ciklus első kötete; ford. Pétersz Tamás, a ford. átd. Novák Gábor, Pécs, Alexandra, 2019.

 

[1] Ezt mindenki megtanulhatta Ned Starktól.

[2] Van egy könyv, ami az egyik nagy kedvencem, és az isteni gondviselést írja le ugyanígy: Selma Lagerlöf (igen, a Nils Holgersson szerzője) Jeruzsálem című regénye. Az ember minden olyan döntése, amelyet kényszerűségből hoz, és hibásnak vagy tévedésnek tart, valójában jóra vezet, mert ez (is) az isteni kegyelem, a gondviselés megnyilvánulásának eszköze, és ezért épp az ilyen döntések segítségével találhatjuk meg a magunk Jeruzsálemét, azt a helyet, ahol az Istenhez legközelebb lehetünk. (Ráadásul ez is egy családtörténet.)