Az önmeghatározás legegyszerűbb és egyúttal legnehezebb eszköze a saját név kimondása, és ha szükséges, annak kiterjesztése a származás és egy jeles cselekedet megmutatásával. A nevét vagy kapja, vagy szerzi a szereplő, és nagyon nem mindegy, kitől kapja, hogyan és mivel szerzi, vagy éppenséggel miért veszíti el.

„Lóna vagyok, emberszívű tündér.” Vagy az „Ezüsterdő úrnője”. Ezekben minden küzdelem benne van, aminek az ereményeképpen Lóna így nevezheti magát. Identitás, és nem szerep. Nem anyuka, nem feleség, nem biztosítási ügynök. Lóna azért fél a lebukástól az emberek világában, mert az emberek hajlamosak azonosítani magukat a szerepeikkel, ami nem egyszerűen elfedi az identitásukat, hanem roncsolja és cserélhetővé teszi azt. Emesének azért kell itt és ott is keresnie az identitását, mert félig ember és félig tündér (vagy inkább teljesen ember és teljesen tündér is), és azért kell a tündérek országához kötődnie, mert az emberek világában igazából csak a szerepek közül választhat, míg a tündérek lakhelyén esélyt kap az identitás megtalálására.

Emese „Emese”, „Kótai Emese” és „Ezüstkezű”, nem pedig segítségre szoruló csonka lány. Nem a csonkasága jellemzi, hanem a csonkasága keletkezéstörténete (elhatározta, hogy feltámasztja az apját és meg is tette) és az, hogy megtanult bal kézzel rajzolni, cipőt fűzni, tehát önálló lenni. Ahogy a lázadása is érthető és megindító: amikor a Firenéről készült rajzot dühösen összetépi és azt mondja: „szerettem volna felnőni”. A trilógia nem „normális”, de attól még igencsak tipikus Emeséje ugyan először indokolatlanul soknak tűnt, de a harmadik kötet történései igazolják a hosszas és részletes leírást. Az emberek világa éppúgy megkerülhetetlenül hozzájárul Emese identitásához, mint a tündéreké, mégpedig egy olyan dologgal, ami épp a bécsi úttal válik hangsúlyossá és egy későbbi visszautalással egyértelművé.

Ez az út az emberi világ nyújtotta lehetőségekről (is) szól. Az emberek világának is értékesnek kell lennie (nem csak Hercsók, hanem Emese szempontjból is), hogy az Emese halálával bekövetkező veszteség még hangsúlyosabb legyen. A látszólag jelentéktelen, hétköznapi események is felbecsülhetetlenné válnak abból a szemszögből nézve, hogy Emese már nem érheti meg őket. Emese lehetne művész, a tehetségét aprópénzre váltva. Talán megtalálhatná magát ebben, de ennek ára a tündérek világának elvesztése lenne. A mágiát a származása miatt részben meg tudná őrizni: nem véletlenül mondják a rajzára, hogy „varázslatos”. Talán ez a rész az egyetlen döcögősebb, de muszáj mindezt részletesen bemutatni, mert ennek segítségével állítja párhuzamba a szöveg a két világot és a történéseket.

Amikor elérkezik a trilógia csúcspontja, és Rabonbán másodszor is megcsókolja Emesét, annak olyan megvilágosodás-szerű hatása volt rám, amilyet kevés szövegnek sikerül elérnie.

Ezzel a jelenettel ugyanis lehetségessé válik az az olvasat, amely szerint az egész trilógia nem más, mint Egon Schiele A halál és a lányka festményének interpretációja[1]. Ebben a jelenetben érnek össze a két világ minden addig szétfutónak tűnő szálai. Schiele nevének hiánya bécsi kirándulás leírásában ugyanúgy ordít, mint az egymásnak kimondott „szeretlek” szóé. Elsőre ez az értelmezés talán csak egy hirtelen asszociációnak hat[2], de egyrészt Schieleről egyebek mellett tudható, hogy formabontó festészeti stílusa mellett kiválóan rajzolt is, rengeteg provokatív önarcképe közül pedig “ahol egyik karja csonkolt vagy teljesen hiányzik, riadalmat kelt a nézőben”[3]. (Nekem ezek után még Klimt is beugrott Iduna szőtteseiről, de ez már tényleg csak asszociáció.) Emese és Rabonbán alkuja egyúttal a trilógiát felépítő zsáner és műfaj egyesülése is: a dark fantasy és a népmesék házassága.

A szöveg a két világ (és a két elbeszélésmód) párhuzamos kivetüléseiként nem csak a rajzművészetet írja egymásra az iralással, hanem az énekszót is a death metallal. A koravén Emese „öregek” közt egy koncerten csápolva lesz csak önazonos az emberek világában: anélkül olvad fel egy közösségben, hogy lemondana önmagáról. Ez a koncert a tündérvilágbeli halálának az embervilágbeli, szimbolikus előképe (Ide ráadásul Adél kíséri el, aki a tündérországbeli eseményekből szinte teljesen kimarad, és nincs lehetősége elbúcsúzni Emesétől.)

A harmadik könyv vége elhozza a katarzist. A harc nem volt hiábavaló: amikor a szükségszerű bukás/veszteség után a világrend helyreáll, már egy új formájában áll helyre – miközben a régi szabályok megmaradnak: mindennek ára és mindennek következménye van, de már egy kicsit másképp. A veszteség megrendítő, de szükségszerű, ráadásul ez az ára annak, hogy Illangó gyerekei (is) lelket kaphassanak, márpedig időközben ez vált az események legnagyobb tétjévé. Emese döntése amennyire mellbevágó, annyira logikus és kiengesztelő: az olvasó tartozik neki annyival, hogy elfogadja és nem háborodik fel rajta. Aki a halált választja, azt senkinek nincs joga visszarángatni az életbe, még akkor sem, ha egy látszólag többre érdemes mesehősről van szó. A halál nem mindig a legrosszabb és az élet nem mindig a legjobb lehetőség. Emesének az egyetlen, valóban méltó elégtétel, hogy a szenvedésért és a küzdelméért cserébe megkapja és másoknak is megszerzi a választás szabadságát. Ezzel a tudattal – amíg még van tudata – valóban boldogan él, míg meg nem hal.

Emese azzal, hogy nem tér vissza a tündérek körforgásába, és inkább meghal, valódi hőssé válik mindenki számára: egyaránt képviseli a halandó, egyéletű embereket, a tündéreket, akik visszatérnek (hiszen az ő világukban hozza meg a döntést) és azokat a tündéreket is, akik az emberi, végleges halálra vágynak. A szöveg legutolsó bekezdése a feltámadás lehetőségét villantja fel, és definiálja a lélek fogalmát: a lélek az emlékek által meghatározott tudattól megfosztott kavics. Emese kérése, a szabad döntés lehetősége arról, hogy újra akar-e valaki születni, vagy megmarad halottnak, messze túlmutat a regényvilágon: megoldást kínál a különböző vallási tanítások (a lélekvándorlás és a keresztény feltámadás) összeegyeztetésére.

Átértékelődnek az emberi világ kicsinyes, de Emese számára fontos és korábban jelentőssé tett eseményei és lehetőségei is: Emese rövid élete csak az emberi világ felől nézve befejezetlen, vagy hiányos; a tündérek világának megmentése egy hős teljes, lezárt, a maga nemében egyedülálló életét jelenti, ezért nem folyatható.

A majdani, igazi, egyetlen szerelem reménye is ezt teszi szükségessé. Emese azért (is) vállalja inkább a halált, azért köt alkut Rabonbánnal (Ezüstkezű a Halállal), hogy ne kelljen megalkudnia: ne kelljen arra újjászületnie, hogy megint nem lesz teljes az élete. Erre Lóna és Firene a példa: egyikük kapcsolata sem lehet teljes Istvánnal, mégis mindketten megelégszenek a hiányos, felemás kapcsolattal, mert az biztosítja nekik az értéket, amit másképpen elveszítenének. Ők ketten így adnak ki egy egészet: a fekete és a fehér nővér, egymás ellentétei és kiegészítői is. Emese viszont nem akar fél életet, sem felemás kapcsolatot: csak egyet, de igazit.

Az is egy kisebbfajta bravúr, hogy a könyvek úgy beszélnek magától értetődő egyszerűséggel és természetességgel vágyról, szerelemről és erotikáról, hogy alig van bennük a testiségről szóló jelenet, és az is házasok között. Mindkét csók teljesen helyénvaló, Emese fiatalsága és Rabonbán öregsége ellenére is: az alku közös megegyezést jelent, és Emese pontosan tudja, mit vállal, nincs kiszolgáltatott helyzetben, egyenrangú Rabonbánnal.

A szöveg lassú, de sehol sem unalmas; nem csak komplex, szimbolikus, bölcsességekkel teli, gondosan megírt, hanem megható és megrendítő is. Ugyanakkor távolságtartó: minden szereplő motivációja érthető, világos és indokolt, mégsem lehet egyiküket sem közelinek érezni, és ez éppen így a jó: a karakterekkel való azonosulás ugyanis ebben a közegben csak felvett szerepnek minősülne.

A szöveg egy időre saját hősévé teszi az olvasót: Rabonbán külön kisregénye Emesének szól, a befogadó ezért Emeseként kénytelen értelmezni a történetet. A szövegen kívüli világban az olvasó nem lehet azonos Emesével, de lehet olyan, mint ő: ehhez a történet végeztével saját magával kell azonossá válnia, felismerni az életfeladatát, kiteljesíteni az identitását és megtenni az ezzel járó utat. Vállalni a következményeket és megfizetni az árat: vagyis hőssé válni tündéri értelemben, igazi, kemény, embertpróbáló egyszerűséggel.

Kleinheincz Csilla, Ólomerdő, ill. Cserny Timi Pookah, (2. átd. kiad.), Budapest, Gabo, 2014.

Kleinheincz Csilla, Üveghegy, ill. Cserny Timi Pookah, Budapest, Gabo, 2014.

Kleinheincz Csilla, Ezüstkéz, ill. Cserny Timi Pookah, Budapest, Gabo, 2019.

 

————————

Vargas Llosa, Mario, Szeretem a mostohámat, ford. Csuday Csaba, ill. Budapest, Európa, 2007.

Vargas Llosa, Mario, Don Rigoberto feljegyzései, ford. Szilágyi Mihály, Egon Schiele illusztrációinak felhasználásával, Budapest, Európa, 2007.

 

[1] Még akkor is, ha Rabonbán addigra megőszül.

[2] Schiele műveivel folytatott párbeszéd Mario Vargas Llosa Don Rigoberto feljegyzései című könyve, ami a Szeretem a mostohámat folytatása.

[3]S. Nagy Katalin, Egon Schiele, a tabudöntögető,

http://epa.oszk.hu/01300/01348/00187/pdf/EPA01348_liget_2018_01_088-101.pdf

Schieleről lásd még pl: http://ezredveg.vasaros.com/html/2009_02/09023.html#ob

Schiele verse: http://ezredveg.vasaros.com/html/2009_02/09023.html#es