Boreczky Elemér szerint „a modern Európa ellentmondásokkal terhes eszménye abban a mintegy ötven évben fogant meg, amikor a teológus Wyclif “koraszülött reformációja” és Zsigmond császár “reformációja” egymással folytonosan szembesülve keresett megoldást a kor nagy vallási, társadalmi, politikai és gazdasági kérdéseire.”[1]

A Narrenturm központi helyén, nagyjából a felénél egy nagyon vicces eseménysor kapcsán kerül terítékre az európaiság kérdése. Európainak lenni a szereplők számára elsősorban a saját önös érdekükben való cselekvést jelenti: a könyv világában a nemzetiség nem választható identitás, az európaiság viszont az, és a szereplők azonnal a nemzetiségnél előbbrevalóan európainak vallják magukat, amint az érdekükben áll.

„De én, fiatalember, nem vagyok afféle vadember. Európai vagyok. Nem hagyom, hogy a dolgaimban a rokonszenv vagy az ellenszenv irányítson” – közli a tőle támogatást váró Reinmart a jó kapcsolatok érdekében feladni készülő Hayn von Czirne (298-299).

Másodsorban pedig a kisebbségi komplexusok ellensúlyozását, vagy éppen a fensőbbrendűség tudatát – attól függően, hogy Európa keleti vagy nyugati részéhez tartoznak.

„János herceg jelszava az újszerűség volt. És az európaiság. A münsterbergi herceg, aki ebből a szempontból még a sziléziai Piastok közül is kitűnt, a vidékiség komplexusában szenvedett, fájlalta, hogy a hercegsége a civilizáció és a kultúra perifériáján helyezkedik el, a határvidéken, amin túl már nincs semmi, csak Lengyelország és Litvánia. A herceg ezt nehezen élte meg, és szinte betegesen nyomult Európa felé. Környezetének ez sokszor nagyon is megterhelő volt.” Ezért aztán az „európai tornán” a heroldok marsallja, akit „európai módon Roy d’armes-nek hívnak” „európai módon kiált”, a heroldok „európaiul perszevantok”, a kopjaviadal „európaiasan la jouste” – vagyis János herceg számára az európaiság a német ellenében a francia. (310-311)

Adela szerint „Európában (…) nem fordulhatna elő ilyesmi. Hogy rút célzásokkal gyalázzák meg egy erényes dáma becsületét.” (315) Eufémia grófné viszont egészen másban látja az európaiságot: „Európában, amelyet ismerek (…) nem rúgnak földön fekvő emberbe. Nem hagyná ezt egyetlen általam ismert európai herceg sem, öcsémuram.” (316) Védelmébe veszi Reynevant, mert ismeri „az európai tornák szokásait” (316).

Az a történelmi háttér, ami a trilógia elsődleges referenciapontját adja, önmagában is iszonyatosan izgalmas. Ehhez jön aztán a másik alapvető referenciapont, mégpedig a fantasztikus irodalom a maga általános eszköztárával és egyedi megoldásaival, amelyek szorosan kapcsolódnak a karakterekhez is.

A három központi szereplő a tagadhatatlan rossz tulajdonságaik ellenére – vagyis azokkal együtt – egyértelműen szimpatikus. Reinmar meggondolatlan, gyerekesen naiv, őszinte és ragaszkodó. Scharley hűséges és figyelmes, de szigorúan realista: leginkább talán ártalomcsökkentőnek lehetne nevezni a tetteit (Reinmar kísérgetésén túl az öreg koldus átverését 164-168). Érdemeit csak növeli, mikor kiderül, hogy azért raboskodott vezeklőként, mert részt vett a kivégzett reformátorok mellett kiállók lázadásában. (559)

A Mézes Sámson pedig önzetlen. A benne megbújó, több nyelven beszélő, Dantét idéző(!), művelt entitás,  „párhuzamos, láthatatlan létezés” (217), „túlvilági jövevény” (218) pedig valami démonszerűségnek tűnik,  (211-221), de az Istennel egy szintre helyezi magát (295).

Wyclif, vagyis a “doctor evangelicus a krisztusi tanításnak azt a hármasságát helyezte előtérbe, a jó, szabad, szép és örökkévaló élet előképét ezen a földön nem a monasztikus ideálban, a kolostori életben, (…) nem a (…) főpapi vagy úri-uralkodói pompában és teljhatalomban vagy a látványos és mágikus erővel bíró rítusokban való részesedésben, hanem a békességes szívvel végzett munkában, kereskedésben és tanításban vélte beteljesedni. Ebben a világnézetben szétfoszlott a bárók, lovagok és a klárus hatalmának törvényes és kultikus alapja (..).”[2]

“Isten senkinek nem adott jogot arra, hogy uralkodjon, hogy birtokoljon vagy másoktól elvegyen a kegyelmi és természeti javak közül bármit, ami természettől fogva nem az övé, (…) hogy más teste felett uralkodjék, szolgaságba vetve nőket, gyerekeket és parasztokat. A javak fölötti rendelkezésre, azok használatára és élvezetére Wyclif szerint csakis az igazságosság jogosít fel, ami isteni kegy.”[3]

“A papságtól nemcsak pazarló életvitele miatt kell elvenni világi javait, hanem azért is, hogy a babonás hitre épülő varázslataikkal ne térítsék el az embereket attól, hogy valódi lelki közösségben éljenek egymással.”[4]

II. Richárd legbefolyásosabb lovagjai “Lollard Urak” voltak, 12 pontban összegezték törekvéseiket: “nevezetesen az igaz emberek javait eltékozló mágikus istentiszteletek, a bálványimádás, képimádás, búcsú betiltását, a papi cölibátus felszámolását és a nők megbecsülését (…)”[5] (Bár Wyclif “maga sosem rokonszenvezett a lollardokkal, szigorúan elhatárolódott a mozgalomtól már 1381-ben.”[6])

A fenti idézetekben a mágia és a varázslat fogalmai a katolikus szertartásokhoz tartoznak. A Narrenturm szövegében viszont saját jogon, önállóan létezik a mágikus világ, Reinmar maga is varázsló, akit az övéi segítenek, hiszen „olyan kevesen maradtak” (78, 176). És míg a mágia létezésére a regényvilág számos bizonyítékkal szolgál – a hajnalmadaraktól kezdve Reinmar sikeres szellemidézésén át a boszorkányok éjszakájáig – addig a keresztény hit tézisei csak a citátumokban és elvont vitákban kerülnek elő, ráadásul mindvégig azt látjuk, hogy tulajdonképpen senki sem él evangéliumi életet – aminek a pontos meghatározását eleve megnehezíti a bűn fogalmának relativitása.

Ráadásul a fekete mágia űzése a huszitizmussal szemben érdektelen (236), mindezek tetejébe pedig teljes természetességgel bukkan fel a varázslók polcain a keresztény szerzők művei mellett a grimoár-irodalom; Szent Ágoston vallomásai és a Necronomicon meg a Vörös Sárkány. (412-413)

A regény fiktív világát így a(z erősen kérdésessé váló) vallásos világnézet, a valós történelmi események és a fantasy zsánerelemeinek egymással szorosan összefüggő egyvelege építi fel, a legkülönfélébb kulturális utalások szövik át, a középkori költészettől kezdve a teológiai, filozófiai műveken át egészen a fantasztikus irodalom egy-egy kultikus művéig. Reynevant először az egyik támadó, Dieter Haxt nevezi „szaros költőnek”, „kész Abélardnak” (18) [7], később Dzierzka de Wirsing javasolja neki, hogy Hagenau[8] (Walther von der Vogelweide mestere!) nevét használja álnévnek, mert a nehéz időkben úgysem emlékszik senki a költők nevére (190). Reinmart innentől minden bemutatkozása alkalmával a költő rokonának hiszik – vagyis Dzierzka feltételezésével ellentétben a nehéz időkben igenis emlékeznek a költők nevére. Utána pedig önként nevezik magukat Katharina Biebersteinnel Aucassin és Nicolette-nek[9].

Az inkvizítor Heintsche nem híve a könyvégetésnek, de világos határokat húz és „a cél szentesíti az eszközt” elvét követi (528).

A vallási, világnézeti kérdések nem csak a párbeszédekben, hanem a cselekmény alakulásában is megjelennek. A valódi konfliktust az elméletek, meggyőződések, hitek és szándékok, meg a mindezek megélhetősége és megvalósíthatósága közötti ellentét adja.

Wyclif “az egyes nemzetek hagyományos igazságérzetét hordozó nemzeti nemzeti törvények mellett és felett (…) az evangéliumi törvényt, a jóság és szeretet (caritas) törvényét tartotta elsődlegesnek, amely minden egyes ember szívében – a teremtés kegyelméből eredően – benne rejlik.”[10]

“Wyclif a szellemi létet nem a transzcendenciában, hanem az egyes emberek lelkében jelenvaló és működő közös, elsősorban a közös nyelv és az egykor élt híres emberekről szóló történetek közössége által megjelenített szellemi valóságban látta meg. (…) realista álláspontja radikálisan új megoldást hozott, amikor a vallásos érzületet egybekapcsolta a természetes léttel, a nemzeti és anyanyelvi kultúra művelésével.”[11]

„A wyclifista tanításban kiemelt szerepe van a királynak mint a nemzet megtestesítőjének, aki ebből a szempontból abszolút uralkodónak tekinthető, vagyis nincs szüksége közvetítőkre – az egész nemesi nemzetre – az alattvalók és a király között.”[12]

Wyclif “kultuszának lényege a természete, szabad élet, a heti hat nap munka és az anyanyelven folytatott tanítás, igehirdetés, bibliaolvasás. A tanítás gyakorlati következménye az érzések, gondolatok és javak kölcsönös, jószándékú, kérésen és nem követelésen alapuló cseréje a közösség tagjain belül. Az igazságot a maga egzisztenciális valóságában a “közös jóérzés” világíthatja meg”[13]

A Narrenturm cselekményben nem csak a wyclifi szerény keresztény közösség létrejötte, nem csak a zsigmondi (vagy éppen a pápai[14]) egyesült Európa megalakítása, hanem úgy általában az egyes ember boldogulása is állandó akadályokba ütközik.

A cselekmény 1425-ben kezdődik (14, 559), de az elbeszélés épp kereken hatszáz évvel ezelőtti dátummal indul, amelyből nem csak az derül ki, hogy hatszáz év alatt alapjaiban semmit sem változott az emberiség, hanem az is, hogy emiatt nekünk az idei év is pontosan olyan volt, mint a regényszereplők számára bármelyik, meg hogy ezen analógia alapján a következő sem lesz különb: „Nem volt világvége 1420-ban, nem volt egy évvel később (…). A dolgok, hogy úgy mondjam, a maguk természetes rendje szerint zajlottak. Folytak a háborúk. Sokasodtak a ragályok, tombolt a mors nigra, terjedt az éhínség. Az emberek gyilkolták és meglopták felebarátjukat, megkívánták azok feleségét, és általában egymásnak farkasai voltak.” (5)

Boldog új évet!

———————————-

 

Sapkowski, Andrzej, Bolondok tornya (Huszita-trilógia I.) Budapest, Gabo, 2020.

 

—————————————

Boreczky Elemér, John Wyclif politikai teológiája és Zsigmond király reformációja: adalékok a modern Európa kialakulásához 1-2, in: Vallástudományi Szemle 2010/1-2, 154-166, 103-114.,

 

C. Tóth Norbert, Luxemburgi Zsigmond, Budapest, Kossuth, cop. 2018.

 

http://erdelyiriport.ro/interju/zsigmond-zsenialis-uralkodo-volt

 

Mályusz Elemér, Zsigmond király uralma Magyarországon: 1387-1437, Budapest, Gondolat, 1984.

—————————————

[1] Boreczky 112-113.

[2] Boreczky 159.

[3] Boreczky 161. kiemelés az eredetiben.

[4] Boreczky 165.

[5] Boreczky 165.

[6] Bárány Attila, A wiklifita-lollard eretnekség és a királyi hatalom viszonya a későközépkori Angliában. In: Hatalom, legitimáció, ideológia: történeti tanulmányok, szerk. Gedő Éva és Horváth Emőke, Budapest, L’Harmattan, 2007. 83-110., a lollardokról lásd még: uo,: https://www.academia.edu/3215660/A_wyclifita_lollard_eretneks%C3%A9g_%C3%A9s_a_kir%C3%A1lyi_hatalom_viszonya_a_k%C3%A9s%C5%91k%C3%B6z%C3%A9pkori_Angli%C3%A1ban_Hatalom_legitim%C3%A1ci%C3%B3_ideol%C3%B3gia_Szerk_Horv%C3%A1th_Em%C5%91ke_L_Harmattan_Budapest_2008_83_110

[7] Ehhez lásd pl: https://bmefilozofia.blog.hu/2016/02/13/titokzatos_szerelmes_levelek_a_kozepkorbol

[8] https://en.wikipedia.org/wiki/Reinmar_von_Hagenau ,  http://www.minnesang.com/Saenger/reinmar-der-alte.html

[9] https://mek.oszk.hu/16900/16952/ Lásd még: https://kulturtortenet.blogspot.com/2018/11/aucassin-es-nicolette.html

[10] Boreczky 161.

[11] Boreczky 162.

[12] Boreczky 106.

[13] Boreczky 164.

[14] “A Pius-féle nemzetek felett álló autoritás meg a a Zsigmond-féle nemzetek képviselőinek tanácsa “két változata annak a politikai kísérletnek, amelyet John Wyclif tanítása a természetes élet és a szeretet törvénye alapján (…) elindított, illetve a humanizmus által felújított római köztársasági eszmény egyetemes kezelésére, a keresztény Európa megreformálására szolgált volna.” Boreczky 114.