minden könyv nekem szól

Címke: fantasy 1 / 4 oldal

Határoknélküliség és bizonytalanság feketén-fehéren: egy hivatalnok útja a nyilvánosból a magánszférába II. (Szerződési szabadság)

A szerződések az önámítás és önigazolás eszközei, mikro- és makroszinten egyaránt: a szöveg folyamatosan ellentmond Gavin szerződésekbe vetett hitének, hiszen léteznek tisztességtelen meg látszólagos beleegyezésen alapuló szerződések: ő maga is ilyeneket köt a munkája során és vele is ilyet fogadtattak el gyerekkorában.

Határoknélküliség és bizonytalanság feketén-fehéren: egy hivatalnok útja a nyilvánosból a magánszférába I. (Szerződési szabadság)

Egy novelláskötet mindig szigorú koncepció alapján épül fel, és a szövegek sorrendje, elhelyezkedése hozzátesz az egyes írásokhoz, ezért az értelmezés lehetséges irányait is megszabja – ennek egy egészen direkt változata az, amikor a történetek tartalmilag is összetartoznak és akár regényként, egyetlen szövegként is olvashatjuk az egyes novellákat[1]. Fekete I. Alfonz és Pintér Bence kritikái szerint A szerződési szabadság Moskát Anita korábbi írásaihoz képest „bővülést”[2], a kötetben szereplő többi novellával összevetve pedig „csúcspontot”[3] jelent. Mivel az egész könyvből ez érdekelt a legjobban, az volt a célom, hogy leválasszam a többi írásról, és megnézzem, hogyan működik ez a szöveg, ha figyelmen kívül hagyom a kötetkoncepciót. Az eredmény a lett, hogy a Szerződési szabadság önmagában is kerek egész, mégis itt van a helye, ebben a válogatásban – a koncepció részeként ugyanis kicsit eltolódnak a hangsúlyok és más megvilágításba kerül az a bizonyos „reményteli, pozitív befejezés.”[4]

Egy halott műfaj kikel a sírjából III. (Az utolsó tanú)

Az, hogy a regény kulcsmondatát éppen a Sámán mondja ki, egyrészt kiemeli Zsóka történetszálát, aki így igazi főszereplővé lép elő, másrészt felveti azt a kérdést, hogy bizonyos állítások igazak-e attól függetlenül, hogy ki mondja őket. Amit ugyanis a Sámán mond annak érdekében, hogy a látóit magához kösse és kihasználja, pontosan az, amit a szöveg egésze állít: „Önök mind győzelemre születtek! Csak el kell hinniük magukról – de nem egyszer, hanem minden alkalommal újra, és újra.” (45)

Egy halott műfaj kikel a sírjából II. (Az utolsó tanú)

Az utolsó tanú nem pusztán egy régi monda újrafeldolgozása, nem is egyszerűen egy modern monda, hanem valami olyasmi, ami a kettő ötvözetére épül (többek között ez indokolja, hogy tulajdonképpen két történetet olvashatunk, pontosabban ugyanannak a történetnek a végtelen lehetőségek közül kiválasztott két változatát), és azt a bizonyos „hiedelmekról való véleménynyilvánítást” ebben a minőségében hozza létre.

Egy halott műfaj kikel a sírjából I. (Az utolsó tanú)

Lőrinczy Judit regényéről két jellegzetességet emeltek ki a kritikák, az egyik, hogy mindenféle zsáner keveredik benne (sci-fi, fantasy, eastern, krimi stb) amelyek a felismerhetőségeik ellenére egyesek szerint szépen összeolvadnak, mások szerint pedig éppen hogy agyonütik egymást a szövegben.  Szerintem ez a szöveg gond nélkül olvasható a kortárs fantasztikus irodalom alzsánerei felől, de igazából nincs értelme megpróbálni sem a sci-fi, sem az epikus fantasy, sem az eastern kaptafájára ráhúzni, mert nem ezektől különleges. Az utolsó tanú ugyanis a monda műfaját támasztja fel és aktualizálja, lényegében konkretizálja, átírja, újraírja és folytatja is, és még ennél is érdekesebb az, hogy hogyan, milyen eljárásokkal teszi ezt.

Leszámolás a rajongókkal II. (A fekete ének)

Vaelin nem az, akinek elsőre gondolnánk, nem „valami nemes harcos a tengerentúlról” vagy „hős, aki Luralyn látomásaiból bukkant fel, hogy jóvátegye mindazt, amit a bátyja tönkretett” (225), hanem a szerző alteregója.

Leszámolás a rajongókkal I. (A fekete ének)

Ne tévesszen meg Anthony Ryan ártalmatlannak tűnő külseje. Az csak egy héj, amibe beköltözött valami. Egy személyes dedikálást még megúszhatsz ép bőrrel, de ne kérdezd meg tőle, mikor jön ki a Vaelin-sztori folytatása, mert letépi a fejedet és neked kell bocsánatot kérned azért, hogy összevérezted az asztalt. És egész biztos, hogy neki is van Cthulhus bögréje. Ha nem hiszed, olvasd el a Hollópenge-duológiát.

Melankólia, depresszió, őrület IV. (Elveszett Gondvána)

A depresszió pszichológiai, pszichiátriai problémát jelent, és olyan asszociációkat hordoz, mint az orvosi kezelés, a betegség, a tehetetlenség. A melankóliának is megvoltak a kapcsolatai a betegséggel, akár testi tüneteket, akár az őrületet nézzük – erről lásd a Földényi könyvek vonatkozó fejezeteit – de a melankólia nem a fizikai világhoz, a patológiához és a lélektől megfosztott testhez, hanem a művészetekhez és a filozófiához közelíti az embert.

Melankólia, depresszió, őrület III. (Elveszett Gondvána)

Melankolikus maga a táj, a város, a tartomány és az Őrület Birodalma is, és az is, hogy a síkban köztük nincsenek éles határok. A sáv nem éles határ: csak akkor derül ki, hogy odaát vannak, amikor már átértek: „ez a sáv talán nem is sáv, hanem maga a túloldal, vagyis az Őrület Birodalma létezik odaát.” – mondja Thor Borhrberg (134). „Már odaát volnánk?” (411) Olld Laddeán szerint „a határok a maguk módján átjárhatók” (510).

Melankólia, depresszió, őrület II. (Elveszett Gondvána)

Az egyes szereplők nem csak önmagukban, hanem egymáshoz fűződő kapcsolataikban, viszonyaikban, jellemeikben és cselekedeteikben is melankolikusak. Abe, Dmitri és Okszána egymáshoz való kapcsolata egyszerre alapul titkokon, elhallgatásokon és a társadalmi normák megsértésén.

1 / 4 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén