Januárban nem volt időm a blogra, mert utazás közben a telefonomat nyomkodtam, otthon meg a kanapén fetrengve pocsék sorozatokat néztem határidős munkáim voltak. Cserébe mostantól még több sorozatot nézek veszek egy okosabb telefont igyekszem megírni mindazt, amit már régóta beterveztem. Ez az első ilyen, régóta készülődő bejegyzés.

Szerintem a Tündöklő egy klasszikus ifjúsági regény, ennek igazolására pedig elsősorban azt kellene tudnunk, hogy mi a fene az ifjúsági regény. Ehhez viszont muszáj bedobni a gyerekirodalom és a young adult fogalmát is, amihez az egyik legjobb forrás a Mesebeszéd című tanulmánykötet[1], ebből fogok idézgetni.

“A szűkebb értelemben vett gyerekirodalom szempontjából talán a gyerek- és ifjúsági olvasáskultúra legfontosabb funkciója az esztétikai akkulturáció. (…) A gyerekirodalom e tekintetben a szépirodalom-olvasás “tanulási fázisa”. Ahogy a gyerekkönyv irodalmi igényű szövege kialakíthatja a bonyolultabb poétikai formák iránti későbbi fogékonyságot, a gyerekkönyvek illusztrációi a képzőművészet, a festészet, a grafika, a fotó alapproblémáinak, szemléleti formáinak – mint kulturális transzfereknek – a megértését készíti elő.”[2]

Azt már többen is megállapították, hogy a mai szövegeknek a sorozatokkal, számítógépes játékokkal és a közösségi médiával kell megküzdeniük. A helyzet az, hogy ez már a gyerekek esetében is így van.

“A 19. században a gyerekkönyv a gyerekjátékok mediális vetélytársa lett, a 20. század elejétől pedig új vetélytársakkal, a hang- és képmédiumokkal, a gyerekeknek szánt hanglemezekkel, gyerkefilmekkel, s mára a pc-s foglalkoztatókkal és videójátékokkal is meg kell küzdenie.”[3]

Az ifjúsági irodalom a gyerekkönyv felől értelmezhető, a young adult pedig a felnőtteknek szánt szövegek felől, és ez még akkor is így van, ha “a gyerekirodalom vs felnőttirodalom szembeállítás bizonyos értelemben hamis. Lényegében nincs külön, csak a gyerekeknek szóló irodalom, hiszen a gyerekkori olvasásban – főleg a felolvasásban, az együttolvasásban és a vezetett olvasásban – mindig benne van egy felnőtt produktív jelenléte, vagy később az akkullturáció rejtett, a felnőtté válás folyamatát imitáló narratívája. Sőt, ha felnőtt olvas gyerekkönyvet/gyerekirodalmat, akkor az erre a folyamatra való visszatekintés emlékezeti stratégiái is jelen vannak. A gyerekirodalom tehát szükségképpen all-age-irodalom.”[4]

“Az ifjúsági irodalom ráadásul a “gyermekirodalom” fogalma felől is terhelt, amennyiben nem dönthető el pontosan, a “gyermekirodalom” és az “ifjúsági irodalom” vajon két egymástól megkülönböztethető és megkülönböztetendő korpuszt jelöl-e, a széles körben elterjedt és gyakorlatilag együtt rögzült “gyermek- és ifjúsági irodalom” fogalma pedig éppen nem segít a dilemma eldöntésében.”[5]

“A kérdésünk innen nézve nem elsősorban úgy fogalmazható meg, mi az “ifjúsági irodalom” és mi a young adult (és természetesen végképp nem úgy, hogy mi legyen), hanem inkább úgy: mit jelent valamit ifjúsági irodalomként vagy young adultként olvasni? Milyen előfeltevésekkel olvasunk valamit, ha tudjuk, hogy az “ifjúsági irodalom”? Milyen elvárásaink aktivizálódnak, és milyen olvasási stratégiákat implikál az adott műfajfogalom?”[6]

“Ha egy szöveget “ifjúsági irodalomként” olvasunk, eleve azokkal az elvárásokkal fordulunk felé, hogy a “magas vagy felnőtt irodalomhoz” képest csökkent presztízsű, esetleg poétikailag kevésbé összetett vagy egyenesen lektűrszerű, nem ritkán a didaxistól sem mentes szöveget tartunk a kezünkben; melynek – és ez lényeges – létjogosultságát végső soron nem esztétikai teljesítménye, hanem az “olvasóvá nevelés” szándéka igazolja.”[7]

Mészáros szerint az “ifjúsági irodalom” megjelölés “marketingszempontból is kontraproduktív terminus”, ezért használják helyette gyakran a (további problémákat felvető) young adult meghatározást.[8]

“Az a korpusz, amelyre a magyar kiadók és olvasók “magyarul” a young adult terminust alkalmazzák, sok esetben csak nehezen volna megfeleltethető az angol young adult-fogalom által jelzett szövegkorpusznak: mintha a magyar szóhasználat young adult-fogalma legalább annyira vonatkozna olyan szövegekre is, amit angolul mára inkább a new adult (NA) fogalmával szoktak jelölni (és amely intenciója szerint a 18-30 év körüli korosztályt célozza meg).”[9]

Mészáros hipotézisei a young adult szövegekkel kapcsolatban az alábbiak:

  • “A young adult – nyilvánvalóan a megcélzott olvasótáborra való tekintettel – a “hagyományos” irodalomhoz képest sokkal inkább építkezik a populáris kultúra, sőt a trashkultúra
  • A young adult értelmezői kontextusát – például a hagyományos regénnyel és ifjúsági regénnyel szemben – nem annyira intertextuális, mint inkább intermediális kapcsolatok szervezik.
  • A young adult az evidencia értelmében fordul szembe azzal a kittleri elvárással, mely szerint a magas irodalom egyetlen biztos ismérve a megfilmesíthetetlenség, azaz ebben az értelemben nem “magas irodalomként” határozza meg önmagát.”[10]

Szerintem (és ezzel persze lehet vitatkozni) az ifjúsági regény az, ami témájánál, annak kezelésénél és nyelvezeténél fogva alkalmas arra, hogy a 10+ korosztály önállóan olvassa. És itt most mindegyik tételnek jelentősége van.

A téma nyugodtan lehet fajsúlyosabb, sőt, (már magyarul is, jobb-rosszabb, de) külön irodalom van a komolyabb problémák (halál, gyász, betegség, válás, abúzus stb) feldolgozásához is[11].

Van ennek egy borzasztó változata, a kifejezetten didaktikus ifjúsági regény, elváró, ítélkező és dörgedelmes művek csoportja, ezzel nem foglalkozom. (Mivel egy konkrét cím se jut eszembe, az is lehet, hogy az ilyenek létezése csak rosszindulatú feltételezés.)

A kezelés azt jelenti, hogy nem egy ilyen didaktikus szöveg alázza az olvasót és magyarázza meg neki, hogy minden baja abból fakad, hogy nem viselkedik a társadalmi normáknak megfelelően és ezen csak ő képes változtatni. A fő nézőpontja a problémával szembesülő olvasó gyerekéhez közelálló, ami az azonosulás mellett a más nézőpontok megértését is lehetővé teszi.

A nyelvezet egyáltalán nem lebutítottat jelent, még csak nem is feltétlenül egyszerűt. Szerintem elsősorban nem a gyerekek életkorának kell, hogy megfeleljen, hanem a műveltségi szintjének, és annak sem úgy, hogy alatta vagy egy szinten áll vele, hanem egy kicsivel följebb.

Mindannyian tudjuk, mit értünk azalatt, hogy nem olvasnak az emberek. Könyvnek tekintett, elmélyült agymunkát igénylő szövegeket nem olvasnak. Még a blogbejegyzést sem olvassák végig, ha hosszú, többrészes, kevésbé kommersz témák jelennek meg benne, vagy idegen szavakat tartalmaz.

Mert amúgy meg non-stop: a menetrendtől és időjárás-jelentéstől elkezdve a személyes üzeneteken át a hírekig iszonyatos mennyiséget olvasnak, mégpedig azzal a fajta olvasással, ami átugrálva a sorokon, csak a lényeget szűri ki. Gyors, azonnali befogadás, gyors, azonnali válasz, alapos feldolgozás és elmélyült agymunka nélkül, folyamatos pörgésben. Na, ezt nem szabad huzamosabb ideig csinálni.

Az ember mindig a könnyebb ellenállást választja. Könnyebb és egyszerűbb a telefont nyomogatni, mint könyvet olvasni, könnyebb és egyszerűbb sorozatot nézni, mint könyvet olvasni, és könnyebb és egyszerűbb a fészbúkon lógni, mint könyvet olvasni.

Ez azonban azzal jár, hogy az ember elveszíti az olvasáshoz való képességét, ami egyúttal az elmélyült gondolkodás képességét is jelenti. A gyerekek esetében ez azért nagyon veszélyes, mert sok egyéb mellett tanulási zavarokhoz vezet (természetesen nagyon sok más oka is lehet az ilyen jellegű problémáknak). Az a kisgyerek, aki kizárólag az agyzsibbasztóan villodzó és pittyegő, sípoló szarokon nő fel, később nem lesz képes befogadni a hosszabb, írott szöveget.

Az a felnőtt, aki az ideje nagy részét agyzsibbasztó játékokkal, sorozatokkal és csicsás szelfik nézegetésével és kommentelésével tölti, a korábban megszerzett olvasási gyakorlatát lenullázva nem lesz képes befogadni a hosszabb, mondanivalót is tartalmazó, írott szöveget.

Az információáramlás folyamatos pörgése leszedálja az agyat: nagyon megterhelő (főleg egy kisgyereknek), ugyanakkor mégis azt az illúziót adja, hogy ez egy pihentető tevékenység.

Az olvasóvá nevelés, és az olvasóként való megmaradás egyetlen módja a (nagyobbrészt) kütyümentes életvitel, és pont. És ez nem erkölcsi kérdés (persze vannak, akik azt csinálnak belőle). Egyszerűen mindenkinek érdeke, hogy ne legyünk zombik. “Csak” arra kell(ene) figyelni, hogy mi az elsődleges; de szerintem mindannyiunknak egyre nehezebb megtartani az arányokat és az attitűdöt. Éppen ezért ez közös felelősség is, nem csak egyéni.

folyt.köv.

—————————————–

Rusvai Mónika, Tündöklő, Budapest, Gabo, cop. 2019.

 

—————————————–

Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017.

 

—————————————–

[1] Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.]. – Budapest, FISZ, 2017.

[2] Hermann Zoltán, Vázlat a magyar gyerekirodalom történetéhez, In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.]. – Budapest, FISZ, 2017., 15-31., 24-25

[3] Hermann Zoltán, Előszó,  In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.]. – Budapest, FISZ, 2017., 7-11., 7.

[4] Hermann Zoltán, Vázlat a magyar gyerekirodalom történetéhez, 15-31., 19.

[5] Mészáros Márton, Young adultként olvasni: A Holtverseny példája In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.]. – Budapest, FISZ, 2017., 289-305., 290.

[6] Mészáros Márton, Young adultként olvasni: A Holtverseny példája, 289-305., 295.

[7] Mészáros Márton, Young adultként olvasni: A Holtverseny példája, 289-305., 295.

[8] Mészáros Márton, Young adultként olvasni: A Holtverseny példája 289-305., 296.

[9] Mészáros Márton, Young adultként olvasni: A Holtverseny példája, 289-305., 297.

[10] Mészáros Márton, Young adultként olvasni: A Holtverseny példája 289-305., 298. Friedrich Kittlerre hivatkozik, tőle magyarul lásd: Kittler, Friedrich, Optikai médiumok: berlini előadás, 1999, ford. Kelemen Pál, Budapest, M. Műhely, Ráció, 2005. Hozzátenném, hogy ez nem csak az önmeghatározás esetében van így: nem hiszem, hogy a young adult kategóriás könyveket alapból bárki a magas irodalomhoz sorolná – Mészáros Márton tanulmánya éppen arról szól, hogy Totth Benedek Holtverseny című szövege a young adultra jellemző elemek használata mellett a nyelvi megkonstruáltsága miatt már átpozicionálja magát ebbe a regiszterbe.

[11] Erről és az emiatt felmerülő etikai problémákról lásd: Lovász Andrea, Amiről nem lehet beszélni, arról is beszélni kell. Avagy képmutató-e a kortárs ifjúsági irodalom, In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.]. – Budapest, FISZ, 2017., 251-262., és Gáspár-Singer Anna, Címkék a borítón. Tabutémák a kortárs magyar gyerek- és ifjúsági könyvekben, In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.]. – Budapest, FISZ, 2017., 307-341.