A jó ifjúsági regény a legjobb eszköz arra, hogy a 10+ korosztály ne pörögjön túl a kütyükün és a neten. Szerintem a Tündöklő egy klasszikus ifjúsági regény.

A történetvezetés, a kevesebb szereplő, a motivációk egyszerűsége mind ezt támasztja alá. Az pedig, hogy a sárkányos-lovászos-királyos népmesei vonal összeér a német eredetű gyerekirodalmi hagyománnyal,[1] még jobban megerősíti ezt a jelleget. Ahogy az is, hogy nincsenek igazán gonosz szereplők, hogy a cselekedetek és a következmények is emberi léptékűek, hogy nincsenek túlbonyolítva a szereplőket foglalkoztató kérdések, sem az őket egymáshoz fűző kapcsolatok. A generációk között nincs feloldhatatlan ellentét, a konfliktusok igazából csak arra valók, hogy megmutassák, a hagyomány megtartása nem egyenlő az elődök által elkövetett hibák megismétlésével.

Hasonlóan letisztult például Ursula K. Le Guin A szigetvilág varázslója című kisregénye, aminek a belső borítóján szerepel is az ifjúsági regény meghatározás. (De én a nem fantasztikus zsánerű klasszikus magyar ifjúsági regényeket is nagyon szeretem, mint amilyenek az Egri csillagok, az Aranykoporsó és még sorolhatnám.)

Szerintem nem kéne kidobni a kukába az ifjúsági regény terminust, sőt, a hazai könyves közegben sokkal jobban használhatónak tartom, mint a young adult, new adult és társait, már csak azért is, mert az utóbbi kategóriába sorolt szövegek is alkalmasak lehetnek az akkulturációra[2].

Az ifjúsági regény egyik fontos tulajdonsága, hogy már önálló választás tárgya: aki megszerezte a képességet és az igényt az értő, önálló olvasásra, az már választani is akar és tud is. Szerintem aki egy tízévest akar olvasóvá nevelni, az már rég elkésett, még akkor is, ha esetleg 14 éves korig kellene kitolni az olvasástanítást[3] – és ez is amellett szól, hogy a young adultnál jobban használható lenne az ifjúsági regény kategória.

Ráadásul úgy tűnik, a 14 év messze nem a felső határ: “mintha a társadalmi szerepváltásokkal együtt az olvasóvá válás, az olvasói akkulturáció folyamata is elhúzódna, időhatárai eltolódnának az utóbbi évtizedekben.”[4]

Na ja, aki huszonéves kora után is sci-fit meg fantasyt olvas, az úgy maradt, ezen nincs mit szépíteni. Ez viszont nem feltétlenül negatív jelenség, sőt. Hansági Ágnes tanulmánya[5] szerint a szórakoztató, tehát a fantasztikus irodalomnak igenis van létjogosultsága, és mindezt Kemény Zsigmondra hivatkozva állítja. Azért örültem, hogy a tanulmány épp Kemény Zsigmondra hivatkozik, mert Kemény az egyik legjobb magyar szerző, nagyon szeretem a műveit és (ahogy az idézett tanulmány is igazolja) nem csak a regényeit, hanem más írásait is érdemes elolvasni.

“A gyerekirodalom és a “gyerekirodalmi kánon” (sic!) körül kialakult jelenkori vita gyökerei a már Kemény által (meglehetős pontossággal) leírt, alapvetően az olvasás társadalmi funkcióját érintő összefüggésekhez utalnak vissza:

1, az olvasás képessége – egyszerre gazdasági és demokráciakérdés

2, az olvasás olyan rutint, napi gyakorlást igénylő képesség, amely megszerezhető, de el is veszthető

3, az olvasási rutin fenntartásának eszköze az olvasási vágy felkeltése és fenntartása, amely a szórakoztató irodalom segítségével érhető el.”

Ez utóbbi beiktatása az iskolai tananyagba csak korlátozottan alkalmazható, a kötelezőkkel szemben.[6]

De szerintem nem fair a kötelezőket hibáztatni azért, hogy a gyerekek nem válnak olvasóvá. Igazán színvonalas oktatás mellett nem okozna gondot hetedikben Jókai. De az alapjaiban elcseszett oktatás káros hatásainak csökkentéséhez egyik jó (és a körülményeket tekintve elkerülhetetlen) módszer lehet a kötelezők egy részének lecserélése mai ifjúsági regényekre.

Ahogy Hansági Ágnes írja, a közösségi emlékezet megtartása érdekében a klasszikus szövegek iskolai tananyagban való fenntartása elemi érdek, “megismertetésük és megszerettetésük azonban csak úgy és akkor lehetséges, ha ezenközben nem mondunk le a gyermekolvasók olvasási vágyának felkeltéséről és folyamatos fenntartásáról.”[7]

“Az időben tőlünk távoli és éppen ezért idegen világtapasztalatot, műveltséget és nyelvet “beszélő” klasszikus irodalmi szövegek (és klasszikus gyerekirodalmi szövegek) ezért nem lehetnek alkalmasak arra, hogy az írott nyelvi szocializáció és a gyakorlott olvasóvá válás folyamatának még csak kezdetén álló gyerekolvasók számára az olvasási rutin megszerzését elősegítő, ún. “Beavató” olvasmányokként funkcionáljanak. (…) Ezt a funkciót olyan, mindenkori “kortárs” szövegek képesek betölteni, amelyeknek sem nyelvi, sem világtapasztalati horizontja nem idegen az őket olvasó gyermekétől.”[8]

Hansági Ágnes megkülönbözteti egymástól a “használati” és “esztétikai” irodalom csoportjait[9]. A használati szövegek általában

  • Csak a saját kortársaikat képesek megszólítani
  • Közlőképességüket két évtizeden belül elveszítik
  • Olvasóik egyszer olvassák el őket
  • Az átlagos laikus olvasó napi olvasásszükségletét elégítik ki
  • Poétikatörténetileg nem relevánsak

Az esztétikai irodalom ennek az ellenkezője: nem feltétlenül napi olvasmányok, viszont hosszútávon közlőképesek és poétikailag relevánsak[10]

Amennyire én látom, az irodalomfogyasztóknak három rétege van, és közöttük nagyon ritka az átjárás. Van a kizárólag magas irodalmat olvasó és elismerő elit, akiknek a nézőpontjából minden olyasmi, ami ezen regiszter alatt van, fölösleges és káros is. Persze onnan nézve jogos azt mondani, hogy csak az abszolút minőségi, katarzist okozó művészet érvényes, és minden más csak gyatra pótlék, amitől senki nem lesz több.

Aztán van a középréteg, akik a “használati” irodalmat olvassák elsősorban, és képesek arra, hogy a magasirodalmat is befogadják, de ez utóbbi nem kizárólagos.

És van a harmadik csoport, akik még “használati” irodalmat is csak alig, vagy egyáltalán nem olvasnak. Nekik szinte esélyük sincs a kizárólag szépirodalmat működtetők csoportjába jutni. Szerintem sokkal jobb, hogy ha a második csoport “alsó” rétege és a harmadik csoport tagjai, azok, akik a megfelelő képesség vagy közeg híjján nem képesek befogadni a magasirodalmat, legalább a “használati” irodalommal megszerzik és fenntartják az olvasási gyakorlatot, mintha úgy találkoznak az irodalommal, hogy az a befogadhatatlansága miatt teljesen idegen marad.

Kemény Zsigmond már az 1850-es években amellett érvel, hogy “egy irodalom fejlettsége, virágzása éppen ezen mérhető. A használati irodalom gazdagsága ugyanis az átélt kultúra vitalitásáról tanúskodik, arról, hogy egy korszakban a kortársak sokat, és ha sokat, akkor gyakorlattal olvasnak. Vagyis képesek az információszerzésben, jogaik és igényeik artikulálásában gyakorlott olvasóként megnyilvánulni. Kemény a használati irodalmat (a “szórakoztató”, “könnyebb” olvasmányokat) azért tekintette kulcsfontosságúnak, mert ezek a szövegek képesek az olvasási vágy felkeltésére és ezáltal a napi olvasás rutinjának a kialakítására és konzerválására. A gyermekeknek szóló beavatóirodalom általában a használati kategóriába tartozik”[11]

“Mindenkinek, aki magyarul beszél, gondolkozik és ír, közös felelőssége, hogy a digitális bennszülöttek nemzedéke rutinos olvasó legyen. Képessé váljon a szelektív tradíció kulturális örökségének befogadására, továbbörökítésére, vagyis információszerzésre és hasznosításra.”[12]

Az ifjúsági regény – és így Rusvai Mónika könyve is – alkalmas ennek a feladatnak az ellátására.

———————————–

 

Rusvai Mónika, Tündöklő, Budapest, Gabo, cop. 2019.

 

———————————-

Gárdonyi Géza, Egri csillagok, Budapest, Osiris, 2005.

Jókai Mór, A kőszívű ember fiai, Budapest, Osiris, 2018.

Móra Ferenc, Aranykoporsó, Budapest, Osiris, 2006.

———————————-

Le Guin, Ursula K., A szigetvilág varázslója, ford. Mohácsi Enikő, Bp. : Móra, 1989.

Le Guin, Ursula K., Ursula K. LeGuin összes Szigetvilág története, Szeged, Szukits, 2004.

———————————-

Kemény Zsigmond, Élet és irodalom: tanulmányok, Budapest, Szépirod. Kiadó, 1971.

———————————

Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017.

———————————

[1] Vö: A magyar gyerekirodalom (a többivel együtt) a 18. századi kezdeteitől az 1920-as évekig a német könyvkultúra “alrendszere”, a nemzeti tematika viszont eleve magyar nyelvű meséken, mondákon alapuló eredete miatt. Hermann Zoltán: Vázlat a magyar gyerekirodalom történetéhez In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017., 15-31., 19-20.

[2] V.ö: Mészáros Márton: Young adultként olvasni: A Holtverseny példája In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017., 289-305.,

[3] „(…) azokban az országokban olvasnak jól a 15 évesek, ott értik jól a különböző szövegeket, ahol az olvasástanítás nem ér véget tízéves korban, hanem 12-14 éves korig foglalkoznak vele az iskolában. Elvileg nálunk is tovább kellene folytatódnia a szövegértés fejlesztésének a különböző tantárgyak – s korántsem csak az irodalomtanítás – keretében, de ez a valóságban nem történik meg. Illúzió lenne azt hinni, hogy a gyerekek tízéves korukra, a negyedik osztály végére megtanulnak jól olvasni, képesek jól megérteni a tankönyvekben, a mindennapi életben eléjük kerülő különböző szövegeket. (…)a szerkezetváltó országok tanulói kilencéves korukban nem olvasnak még olyan jól, mint a magyar gyerekek, mert „nem kell” még, hogy olyan jól olvassanak. Van még két évük arra, hogy tökéletesedjen a tudásuk, ez a megnyújtott fejlesztési szakasz aztán később kamatozik, s egy lényegesen jobb, biztosabb szövegértési teljesítményt eredményez. Amint korábban már utaltam rá, a mi gyerekeink ezt az előnyüket 13-15 éves korukra elveszítik. (…)Az első négy évben csak az olvasás technikájára kellene megtanítani a gyerekeket, s egy megnyújtott, kevésbé feszített szakaszban lenne lehetőség arra, hogy különböző szövegeken sajátítsák el a szövegértelmezés képességét. Így lehetne elérni, hogy minden gyerek a maga ritmusában tanuljon meg szöveget érteni, viszonyulni a szöveghez s érzékelni a szövegek finom árnyalatait. Csak így képzelhető el, hogy minden magyar gyerek értő olvasó emberré váljon.” (A cikk 2003-as) https://folyoiratok.oh.gov.hu/uj-pedagogiai-szemle/illuzio-lenne-azt-hinni-hogy-a-gyerekek-tizeves-korukra-megtanulnak-jol-olvasni

[4] Hermann Zoltán: Vázlat a magyar gyerekirodalom történetéhez In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017., 15-31., 25-26.

[5] Hansági Ágnes: Kánonon innen és kánonon túl: Megjegyzések a “gyerekirodalmi kánon” és a “gyerekirodalmi klasszikusok” kérdéséhez In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017., 33-52.

[6] Hansági Ágnes: Kánonon innen és kánonon túl: Megjegyzések a “gyerekirodalmi kánon” és a “gyerekirodalmi klasszikusok” kérdéséhez In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017., 33-52., 47. kiemelés az eredetiben.

[7] Hansági Ágnes: Kánonon innen és kánonon túl: Megjegyzések a “gyerekirodalmi kánon” és a “gyerekirodalmi klasszikusok” kérdéséhez In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017., 33-52., 48.

[8] Hansági Ágnes: Kánonon innen és kánonon túl: Megjegyzések a “gyerekirodalmi kánon” és a “gyerekirodalmi klasszikusok” kérdéséhez In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017., 33-52., 49.

[9] Hansági Ágnes: Kánonon innen és kánonon túl: Megjegyzések a “gyerekirodalmi kánon” és a “gyerekirodalmi klasszikusok” kérdéséhez In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017.,  33-52., 51-52.

[10] Hansági Ágnes: Kánonon innen és kánonon túl: Megjegyzések a “gyerekirodalmi kánon” és a “gyerekirodalmi klasszikusok” kérdéséhez In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017., 33-52., 51.

[11] Hansági Ágnes: Kánonon innen és kánonon túl: Megjegyzések a “gyerekirodalmi kánon” és a “gyerekirodalmi klasszikusok” kérdéséhez In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017., 33-52., 51.

[12] Hansági Ágnes: Kánonon innen és kánonon túl: Megjegyzések a “gyerekirodalmi kánon” és a “gyerekirodalmi klasszikusok” kérdéséhez In: Mesebeszéd: a gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, szerk. Hansági Ágnes [et al.], Budapest, FISZ, 2017., 33-52., 52.