A mindenkori iskolai menza ikonikus termékének lényege, hogy az összetevői gazdagsága miatt jó kellene, hogy legyen, mégsem az. Persze megesszük, ha nincs más, és tartok tőle, hogy a Csillagikrek sikerének is ez a titka. Michael Walden könyve tele van a kortárs sci-fitől alapból elvárt elemekkel és fordulatokkal, de a kortárs sci-fitől elvárt színvonalat mégsem tudja hozni, mert olyan hibáktól hemzseg, amelyek manapság már kifejezetten kínosak.

A megítélése alapvetően pozitív volt[1], az egyik ismertetőjében[2] úgy jellemzik, hogy ez a magyar Térség, csak jobb annál. Mivel szerettem a Térséget, örültem volna, ha egyet tudok ebben érteni, még akkor is, ha amúgy káros gyakorlatnak tartom a magyar könyvek esetében az egészen konkrét külföldi (nyilvánvalóan főleg angolszász) minták alapján történő beorolást. Hamar kiderült, hogy a Térséggel való hasonlóság az alapszituációban ki is merül, és hogy nem az egyetlen, hanem csak az egyik minta a sok közül, és az is, hogy ez önmagában sajnos kevés. Nem szándékozom úgy (el)bánni a könyvvel, mint egyszeri molyfelhasználó a Calderonnal[3], de finoman fogalmazva is sokkal többet vártam ettől a regénytől.

Még az is felmerült bennem, hogy paródiáról van szó, annak ugyanis egészen zseniális lenne, ha bizonyos részleteket (például a Corára kényszerített abortuszt) kivennénk belőle –  mert az ilyen részek lehetetlenné teszik a parodisztikus értelmezést.

Kezdjük a pozitívumokkal, mert – hogy igaz klasszikust idézzek – „ha lehet, legelőször mindig az örömöt keressük. A bánat meg a szívfájdalom ráér!”[4]

A szöveg egyértelműen sci-fiként működik, vagyis tényleg minden megvan benne, ami alapján sci-fiként olvasható.[5] Van például űrhajó a borítóján. Aztán megfelelő mennyiségű és minőségű tudományos-fantasztikus hátteret kapunk, és rengeteg olyan elemet, ami különböző sf(f) olvasmányainkból ismerős lehet. A Krisna-tudat vezető vallásként (és szövegszervező, világépítő elemként való) beállítása mellett jó ötlet (és a kortárs viszonyokra adott nyilvánvaló reflexió), hogy a kommunikáció, a kultúra, az információ (vagy annak megvonása és a dezinformáció is) tulajdonképpen fegyver, és az is, hogy az idegen civilizációk nem látható módon vannak jelen. Vannak kifejezetten jól sikerült részletek, például hogy a Rimahlt megszálló Nuadha nehezen boldogul a nála fejletlenebb ember agyával (94). Kapunk rejtélyeket, Vincent előélete, Lucas kiléte és az űrhajó származása is megfejtésre vár. Tetszett a regény eklektikussága, és nem zavart, hogy az egyes elemek mindegyikét láttam már valahol, ettől még kimondottan jó olvasmány lehetett volna, sőt. De nem lett az. Mégpedig azért, mert az ötletek, a témák, az elemek ugyan jók, maga a szöveg viszont gyenge.

Érezni a szándékot, hogy ez egy kortárs, a helyét minden tekintetben megálló űropera, vagy akár hard sci-fi legyen, de a kivitelezés alacsony színvonala egyszerűen agyoncsapja az egészet. Ha valaki szerint nem elvárás egy szórakoztató irodalomnak szánt sci-fivel szemben a szöveg igényes, legalább helyenként irodalmi szintet is megütő minősége, akkor szólok, hogy hát márpedig de. Nem feltétlenül Mikszáth-novellát kell eladni sci-fiként[6], de azért bizonyos dolgokra már oda kell figyelnie egy szerzőnek és pont. Ezek a bizonyos dolgok pedig – nem túl meglepő módon – a világépítés, a karakterek, az ezekből természetes módon következő konfliktusok és mindenekelőtt ezek nyelvi megformálása, szövegről lévén szó.

A Csillagikrek stílusa helyenként olyan, mintha egy kocsmai beszélgetés lenne a regény cselekményéről, a sokadik kör után. A szorult helyzetükben ábrándozva mosolygó emberek, a funkciótlan vicceskedések a párbeszédekben, az olyan megnyilvánulások, mint a „kis pilótalány” (20), „eszelősen csinos, kosztümös hölgyike”(38), a „srác”,  vagy hogy Abigail „próbál részt venni a beszélgetésben”(85), a közhelyek és zavaros „költői” képek nem csak azért kiábrándítóak, mert olyan értékítéletet közvetítnek, ami önmagában problémás (szerzői szándéktól függetlenül – hiszen senkit nem érdekel, mit gondolt a költő, az a lényeg, mi van odaírva), hanem azért is, mert stilisztikailag a béka feneke alá kerül tőlük a szöveg, aminek egyenes következménye, hogy a jó ötletek is mennek a levesbe.

Az olyan megállapításokat, hogy „a kommunikáció fegyver” (84) nem egy párbeszéd során kell az olvasó arcába tolni, hanem úgy kellene megírni a regényt, hogy az olvasó levonhassa magának ezt a tanulságot.

Írókurzus nélkül is tudható, hogy egymással évek óta jó viszonyban lévő emberek nem fognak bizonyos dolgokról újdonságként beszélgetni. Ehhez képest az összes fontos és jónéhány lényegtelen információt a csapat tagjainak egymással folytatott beszélgetéseiből tudunk meg, ugyanez igaz a szerencsétlen Abigail – arrogáns Camble parancsnok párosra.

Alfons és Rim beszélgetése ugyan nem ilyen, mégis bárgyú és hiteltelen.

Ami a káromkodást illeti, nekem abszolúte semmi bajom vele, ha indokolt (sőt, általában akkor sem, ha nem az). Ha egy szereplő jelleméhez hozzátartozik, hogy csúnyán beszél, vagy pont nem, és a helyzet feszültségét épp azzal lehet érzékeltetni, hogy az amúgy széplelkű karakter elkáromkodja magát, akkor igenis kell(het). Ha már a párbeszéd részeként ott van egy káromkodás, akkor az ne az legyen, hogy „fúrják meg!”, mert hiteltelen és ilyen mennyiségben kimondottan idegesítő (még akkor is, ha a fúrás ilyen közegben valós veszélyt jelenthet).

Ahogy a „szukafattya”(227) meg a „drága szottyaim” (111, 248) is kilóg a szövegből – utóbbi Vincent amúgyis tetemes bűneit gyarapítja, de erről majd később.

A regény világában egyszerre van jelen a nagyon modern technológia (és az arra való törekvés, hogy még ezt is meghaladják), meg az idegen/ősi civilizációnak az a képe, amit a mindenféle kalandregények és sci-fik is ásatásokhoz, régészethez, tudományos kutatásokhoz kötnek (ilyen például a Törött angyalok[7] is). Csakhogy ennek érzékeltetésére olyan megoldások szerepelnek a kötetben, amelyek nem hogy nem lépnek túl az ismert kliséken, hanem még azokból is a legalját képviselik. Két példa:

Rimahlt úgy találják meg, hogy a „digitális könyvtár egyik terminálján” utánanéznek annak, hogy a srác fiú mit töltött le (54). Azt most hagyjuk, mennyire van szükség külön terminálra egy digitális könyvtár esetében, amihez „győzködés, pénz és ravaszkodás” után jutottak hozzá – ha ez is jelzés akart lenni arra, hogy az információhoz való hozzájutás a kevesek kiváltsága, akkor ezeket a megpróbáltatásokat oldalakon keresztül kellett volna szemléltetni. De hogy a könyvtári katalógusokban könyvekre és nem konkrét felhasználók konkrét kölcsönzéseire/letöltéseire lehet rákeresni, az elég biztosnak tűnik, nem is annyira a(z ezek szerint ebben a világban nem létező) adatvédelem miatt, hanem egyszerűen a dolog hasznosságát/információértékét tekintve. Rimahl a kutatási eredményeit természetesen ceruzával(!) papírra(!) veti, zsebbe gyűrhető kisfüzetbe – naplót ír a szentem (64), meg rajzokat készít és felragasztja őket a falra  – igaza is van, le a digitalizációval!

A fedélzeti patkányt Mr Darcynak hívják (49, 94), ami szerintem inkább ízléstelen, mint vicces. A csimota (33) nem rossz (tényleg elég idegesítő a szó), dehát mégiscsak „gyerek” az eredeti jelentése, szóval ezt sem erőltettem volna.

Az elején lelkes voltam, azt hittem, jön a Cthulhu, (mekkora lett volna már!) de nem jött. Aztán azt hittem, kapunk egy olyan szörnyet, mint a Szörnyeteg a hajtóműben[8] tényleg ijesztő entitása, de nem, ez az izé valami lándzsát akar, nem gyerekeket megenni.

A prológus után rögtön bele is csapunk a lecsóba, nincs a csapat alakulásáról, összecsiszolódásáról semmi, a cselekmény kezdetére már tök jól összehaverkodtak, (lepődjünk meg: annak ellenére, hogy alig tudnak valamit egymásról, ők egy család) és együtt „dolgoznak”. A „munka” az, hogy a seggfej Vincent elvállal valamit (bármit), amiről fogalma sincs, a többiek meg benne vannak, mert miért ne.

A szöveg kidolgozottságának hiánya mellett legnagyobb baj a karakterekkel van. Míg a Térség igazi vonzereje abban van, hogy a szerethető főhősökön túl mindegyik részben kapunk fontos és hiteles mellékalakokat, akiktől érdekes, olvasmányos és helyenként még izgalmas is lesz az aktuális történet, a Csillagikrekben még a főszereplők is elnagyoltak és hiteltelenek, a hajó legénységének motivációi pedig kimerülnek a Vincent iránti rajongásuk kifejezésében.

Az elején megismert Abigail Bennettnek az a szuperképessége, hogy a nyilvánvaló szorongása, kisebbségi komplexusa és az imposztor-szindrómája ellenére le tud jönni kiskosztümben egy hatméteres létrán. Vártam, vagy inkább tartottam tőle, hogy ugyanez a szereplő majd tűsarkúban fog menekülni, de erre szerencsére nem került sor.

Kapunk a mentális problémákkal küszködő nő mellé makulátlan öltönyt viselő szuperférfit (öltönyösből lesz még több (pl 33, 36), de azok az elegáns ruhájuk ellenére sem lesznek fontosak) – Cristopher Camble-t, aki a mindenféle törmeléken és saját vérükben fetrengő technikusokon átlépve talpig úriemberként felsegíti Abigailt, később pedig motivációs tréninget tart neki: megragadja a vállánál és rázza, miközben rendkívül empatikus módon azt ordítja az arcába, hogy „Meg tudod csinálni!”, majd rátermett parancsnok módjára konkrétan megfenyegeti (83-87). Az elbeszélő ezekkel a jelenetekkel gondosan kialakítja Abigailről az elnyomott, megfélemlített, szerencsétlen kutatónő képét, majd azt az illúziót kelti, hogy Abby a helyzete ellenére leány a gáton, (amikor kimenti Coráékat és azt hazudja Rimahlnak, hogy hátráltatta a kutatást).

A legjobb jelenet a könyvben (mert hiteles!) amikor Cora és Rimahl szöktetése közben Abigail az izgatottságtól mellényúl az ajtónyitó kártyával (130). Mindezt lerombolja és érthetetlenné teszi a végső csatajelenet azon epizódja, amikor kiderül, hogy Abigail csak Camble parancsát hajtotta végre, és az ő ötlete volt tőrbe csalni Coráékat. Mindenben egyetért a főnökével, és sátáni kacajjal gerinctelen féregnek nevezi Rimahlt (229). Ez a jelenet nem árnyalja Abigail karakterét, hanem minden átmenet nélkül sima gonosszá degradálja – pont azért, mert először csak megfélemlítettként látjuk Abigailt, utána meg csak önállóan cselekvőnek, a kettő közötti folyamatról nem tudunk meg semmit. De a várakozásokkal ellentétben nem az arrogáns Camble, hanem a folyton összerezzenő meg a ruháját igazgató (7, 83, 251) Abigail lesz a fontosabb, hiszen ő marad életben.

A Térség első kötetének főhőse, Holden egy seggfej, de nem idióta, ezért képes ezt észrevenni és megváltozni, nem utolsó sorban ennek oka és következménye is az igazi szerelmen és a partnerek egyenlőségén alapuló párkapcsolata. Calderon szintén seggfej és még idióta is, de a romantikus regények szabályai szerint rájön erre és képes megváltozni – szintén a szeretett nőnek köszönhetően. Vincent – hiába állítja róla Alfons, hogy „kiváló jellem” (93), meg Brad, hogy sokat tanultak tőle (174) igazából egy idióta seggfej, ami nem baj. A baj az, hogy a többi szereplő meg az elbeszélő is poztív hősként állítja be, Vincent meg azt hiszi, hogy ő az univerzum legmenőbb pasija, csak mert jól néz ki, kihasznál néhány nőt és van egy menő űrhajója. Mondjuk ez nem túl meglepő, hiszen matthülye szegény és teljesen felelőtlen. Belerángatja a csapatát egy nyilvánvalóan kétes üzletkötésbe, de nem képes megjegyezni Nuadha nevét (76-79), és olyan örök igazságokat mond, hogy „ez sokkal nehezebb, ügy, mint gondoltuk”(68).

Vincent egyébként amnéziás, és nem elég, hogy hét éve nem jött rá semmire a múltjából, de ez már nem is nagyon zavarja, ami teljesen érthető, hiszen ilyen értelmi képességekkel csak összezavarná, ha kiderülne valami. Motiváció semmi, ő tök jól elvan így, szerinte ez nem „céltalan ténfergés” hanem a „jelen teljes megélése” – ebből is látszik, hogy milyen ostoba (25-26). Értem, hogy az ő karakterfejlődésének íve volna a kezdeti lődörgésből a mélypontra jutás után a cél és a közösség megtalálása, de a szöveg nem ívet ad vissza, hanem a korábbiakhoz képest éles váltásokat, ráadásul teátrális és giccses jelenetekben. Vincent lelki, emberi nagyságát nem a tettei igazolják, csak a többi szereplő bizonygatja. A mélyponton Vincent egy melodrámát ad elő arról, hogy ő nem is tudja, hogy kicsoda, amitől majdnem elsírtam magam, mert a szerencsétlen még színésznek se jó.

Van a regény elején egy semmiből elénk ugró szexjelenet (55-56). Lapozgattam, hátha nyomdahiba vagy én néztem el, de nem, ez oda be van rakva kéremszépen. Ebből kiderül, hogy Vincent tök jó szerető, mert nincsen neki bőröndje, mármint olyan, amiben a lelki sérelmeit cipelné. Ezek szerint a jó szerető nem az, aki odafigyel a partnerére, hanem aki ahhoz is hülye, hogy érzelmei legyenek. Amúgy a kapitánynak „állatias a tekintete” (75), néha fogat mos, vizet fröcsköl az amúgy ápolatlan (74) hajába és bőrkabátot meg csizmát hord az űrhajón (61). És ha mindez nem volna elég, a szexjelenet holt komolyan azzal ér véget, hogy Vincent „lassan rámászott” Corára (55). Hát most mit mondjak, nekem is voltak kétségeim az új női sf fészbúkcsoport szükségességét illetően, de igazatok van, csajok, ha Vincent a másik lehetőség, akkor tényleg inkább a fluxuskondenzátor szó a szexi.

A jelenet szerint Vincent kapcsolata Corával azon a szabályon alapul, amit Vincent valószínűleg egyoldalúan hozott meg és gondolom arról szól, hogy nem szabad beleszeretni, (vagy csak beszélni róla?) mert akkor… ööö, mi lenne akkor? Esetleg felelősséget kellene vállalni? Szóval Vincent azon túl, hogy buta, érzéketlen, önző, mindennek a tetejébe vezetőként elhárítja magáról a felelősséget – tehát eleve alkalmatlan kapitánynak –, egy egyenlőtlen és megalázó, részéről kizárólag a szexre épülő kapcsolatot tart fenn az egyik beosztottjával, kihasználva azt, hogy az illető szerelmes belé – hát ő megmondta, hogy vannak szabályok. Mindezt egy olyan nővel, aki nyilvánvalóan komoly elkötelezettséget, gyerekeket szeretne tőle. Ó, hogy esnél ki a vákuumba, te görény!

A többiekről mindent elmond, hogy Vincent a kapitány.

Cora „szerelmes mint az anyadisznó” (166). Ismét egy olyan megfogalmazás, amitől az ember kínjában röhög, és nem pedig azért, mert vicces. Sajnos Cora ahelyett, hogy minimum tökön rúgná Vincentet és amíg az nyüszít a földön, beletörölné a lábát, kislányosan rajong érte. További jótulajdonsága, hogy talpig sminkben megy harcolni (16) van nyári ruhája és nem fél használni, és „hivatalos focidrukkerként” (?!) rázogatja benne a mellét (54), de ugyanez a nő szégyelli magát az ágyban és rengeteg traumája van (amit onnan tudunk, hogy az elbeszélő közli velünk) és neki a seggfej Vincent a „terapeuta meg a terápia”, meg „a szirt az élete viharos tengerén”(55). Romantikus regényeket kevesebbért is szétcincálnak. Cora egyébként unalmában felmos (35), valamint ő segít a mosogatásban (249), vagyis aki vágyik az anya- és feleségszerepre, az kötelezően vágyik a házimunkára is, világos. Bár lehet, hogy ez is a világépítés része és a Paragon Tactical, a TransGenCorp, stb mellett a Vileda is valamilyen szupertechnológiával kolonializál.

Alexia, aki a „kis pilótalány”, Vincent nevét sikítva jelenik meg a szövegben (naná, hát nőből van, hogyne sikítozna egy – bocsánat, A férfiért aggódva), „kislányosan szemérmesen néz” (26), de/vagy/és úgy káromkodik, mint egy kocsis. Nem túl életszerű módon visszakérdez egy éles helyzetben a főnökénél, hogy most parancsot kapott-e vagy csak érdeklődtek, hogy mivel töltené a következő félóráját sminkelés helyett. (68) Később kiderül, hogy Alexia fő funkciója is az, hogy még nagyobbra növessze a Vincent feje körül lévő glóriát, (ja, és aztán jó lesz kamuterhesnek is) de ez nem igazán jön össze. Alexia versenyző volt és összetörte magát, de Vincent megmentette, mert éppen szüksége volt egy pilótára. Emiatt aztán Alexia „mindent megtenne érte”. Vagyis lefeküdne vele, ha a főnök ráunna a kartársnőre. Radásul mindezt Alexia egy kis hezitálás után lazán elmeséli egy idegen entitást magában hordozó ismeretlennek arra a kérdésére reagálva, hogy „járunk?” (98).

A szereplők közti viszonyok kibontása? Belső konfliktusok? Hát arra nincs idő, meg hely se, Alexia rövid hezitálásának oka, hogy neki is nagy traumái vannak, mert félig orvosi fémből van most már, és attól fél, hogy így nem fog tetszeni senkinek (97-98). Úristen, mi lesz itt még?! Hát mi lenne, buli ezerrel: ezek a traumatizált, Vincentnek különböző módon és mértékben kiszolgáltatott emberek táncolnak, énekelnek, fogócskáznak, meg irodalmi esteket tartanak (99), a traumáik pedig hirtelen az életüket színesítő „kisebb-nagyobb gikszerré” (99) degradálódnak. Ja, és persze ők egy család, ha az olvasó még nem jött volna rá, de ezt, biztos, ami biztos, többször is közli velünk az elbeszélő.

Bradnek az a tulajdonsága, hogy „afroamerikai” (36), és nagy, de legalább hűségesen kísérgeti a fehér Vincentet és mindig ott van, amikor kell.

Lucasnak az a tulajdonsága, hogy ő egy szakács, a személyiségét az jellemzi, hogy milyen jól főz (nagyon hamar megtanultam, hogy szigorúan csak akkor olvassam ezt a regényt, ha eleget ettem), ami nekem azért volt tragikus, mert Adom (Mihali)[9] lebutított verzióját láttam benne már a legelején, és a könyv vége igazolja is a gyanú helyességét. (250) Mondjuk érdekelne, hogy honnan van a főzéshez a nyersanyag, de hát ilyeneken már nem akadunk fenn, elhisszük, hogy szépen teremnek a zöldségek az összes bolygón/űrhajón, meg mesterségesen létrehozott állomásokon, rendesen tojnak a tyúkok és minden hétvégén van termelői piac, ezért is lehet egy bevetés közben megtárgyalni a párolt alma részleteit (17).

Alfons orvostanhallgató volt, és mint kiderült, ártatlanul ítélték el, ami miatt fel kellett hagynia az orvosi pályával. Ő is egy szuperhős lehet, Vincent a 3. napon (33) azt mondja, tanítsák be, a két héttel később pedig már bevetésen van (65): ismét egy felelősségteljes, átgondolt döntés a kapitánytól, ugye.

Megjelenik a színen Rimahl, aki „fiatalos, jóvágású” (39) egyetemista, doktorit ír az idegen kultúrákból, mert a gondos, szerető, foglalkozására nézve „drogbáró” apukája nem akarja, hogy a „nyomdokába lépjen” (39). Rimahl elmegy kutatni egyedül egy idegen bolygón létrehozott börtönbe és roppant okosan beenged magába egy ilyen izét, majdnem meghal, de aztán az a sokk, amit mindez okoz, rögtön el is múlik, amint ki tudja húzni a szemét (75). Ennek nem tudom, mi a funkciója, vallási ok vagy csak divat, a Szivárgó sötétség-sorozatbeli Késes esetében például a karakter alapvető jellegzetessége, de itt nem, később egyszer sem kerül szóba, főleg azután, hogy Rimahl hirtelen szolid, jóravaló gyerek, majd rendes, a későbbiekben Vincentnél nagyságrendekkel felelősségteljesebben viselkedő, szilárd értékrenddel bíró karakter lesz.

(Szerintem Rimahlt amúgy érik meglepetések a hajón, mert Vincent – aki egy seggfej, ha még nem mondtam volna – azt mondja Corának, hogy ismertesse Rimnek a szabályokat (81), amelyek a korábbi szexjelenet alapján a következők: 1, le lehet feküdni Vincenttel; 2, nem lehetsz szerelmes Vincentbe.)

Rimahl az egyik megszólalásában adja a laza egyetemistát („Faternak is állandóan ilyen balhéi vannak”), a másikban meg egy visszafogott gyerek („Édesanyám dekompresszióban halt meg” 90).

A mellékalakok skicc-szerűek és különböző sztereotípiák, illetve klisék megtestesítői: a maffiózó apuka, a professzor, Az Idegesítő Japán, aki „jattolni akar”(!) Braddel (36), stb

A szereplők számára valamiért fontos, hogy a tegeződés-magázódás kérdéskörét gondosan tisztázzák (70, 147), illetve Abigailt is szívélyesen előreengedik az ajtón (252), amikor Csubakka egy távoli rokona elé járul. Rájöttem, hogy ennek azért van jelentősége, mert Baljós Szemű Balor illetlen nyáladzása ebben a kontextusban nyeri el igazán megdöbbentő és rémületes voltát, hiszen vét az illem ellen; hát ez valóban rettenetes. Főleg annak fényében, hogy Alexiát Vince, Abigailt meg Hoffstein utasítja, hogy viselkedjen az éppen aktuális szerepének megfelelően (111, 252). Kell is azt, hát mi lenne itt, ha a komoly férfiak nem figyelmeztetnék ezeket a csélcsap nőket az illendő és helyes magaviseletre egy olyan helyzetben, amikor a nő teljesítményétől függ az aktuális helyzet sikere?

Mindezek miatt úgy a századik oldal körül már majdnem feladtam, de amikor túljutottunk a főszereplők bemutatásán, maga a történet végre elkezdett izgalmas lenni. Még így is gyakran megbicsaklik a szöveg, például amikor Vincent az éppen felépített epikus cselekményszálat porig rombolja egy kérdéssel, amikor aziránt érdeklődik, tud-e Nuadha vécét pucolni (123).

Ez a vécés mondat (és még egy sor másik, viccesnek szánt megjegyzés) ismét behozza a paródia lehetőségét, már csak azért is, mert Vincent maga a megtestesült eszképizmus (173).

Ezek aztán relevánssá teszik azt a kérdést, hogy hány éves a kapitány. Létezik az az életkor és élethelyzet, amikor ez a fajta gondolkodás és viselkedés érthető és megérthető, de más életkorban és -helyzetben meg már kimondottan ciki. Vincent döntése arról, hogy hogyan folytatja a csapat együtt, inkább csak a körülményekhez való alkalmazkodás, nem a felelősség felvállalása. Még egyszer: Vincenttel nem az a baj, hogy ilyen, hanem hogy mindezeket a szöveg a pozitív főhős követendő viselkedéseként jeleníti meg, holott ez a karakter így nem felel meg ennek a szerepnek.

Itt van egy (sőt, több) nagyon érdekes és komolyanvehető téma az idegen civilizációval, a tudatokkal, érzelmekkel, testekkel/anyagi világgal, erre a seggfej Vincent széttrollkodja az egészet és még örül is neki. Persze van, akinek ez vicces, meg elég, és nem kell több, de az nem én vagyok. A fantasztikus irodalomban pont az a nehéz, hogy a jó ötletet kell jól megírni, a jó ötlet pocsékul megírva nem jó regény. Az elcsépelt sztori jól megírva viszont lehet az (lásd a világirodalom klasszikusainak jelentős részét). De nem is kell ilyen messzire menni. Ott van John Scalzi Vének háborúja-sorozata: vicces az egész, sehol sem vehető igazán komolyan, mégis fel tudott hozni benne komoly témákat (például a gyászt) úgy, hogy nem giccses és nem is közönséges. (Amúgy szerintem a Vének háborúja is lehetett volna sokkal jobb, ha a szerző nem prüntyögi el a témát.)

A karaktereket bemutatni szándékozó felvezető után határozottan jobb lett a könyv, de továbbra is előjöttek olyan elemek, amelyeknek a kifejtése, kibontása megért volna még jónéhány oldalt, amelyben az elbeszélő bemutatja ezeket és nem pedig néhány mondatban jól megmondja; főleg Nuadha és Rimahl viszonyaira gondolok, de ilyen Alexia és Brad vallási nézeteltérése is, és van még pár.

Egészen kiábrándító, hogy a félistenek alantas emberi fogalmakkal és rendszerekkel operálnak, Nuadha például olyanokat mond, hogy „Nem asszisztálok a politikai gyilkosságotokhoz!”), „bazd meg a háromezer évedet”, (még be is mutat!) Lugh meg a „kultúrájuk árulójának” nevezi őt, aki „sportot űz az élet pusztításából” (181-184). Ennél már csak Cristopher és Vincent párbeszéde viccesebb: „Kalóz! (…) Senkiházi! (…) Diktátorok játékszere!” (228)

És aztán a végére megint jön az egymásra dobott, kapkodós jelenetek sora, a villámterhesség meg az agybólszülés. Van itt egy sor érdekes kérdés – mi a lélek, mi a tudat, ez a kettő ugyanaz-e vagy különböző, hol van, egyáltalán van-e ennek/ezeknek helye a testben, mi köze mindennek az anyagi világhoz, stb, stb – és mindez ilyen gyorsan és elnagyoltan bedobva, megúszósan.

Összességében nekem úgy tűnik, hogy ez a regény úgy szeretne igazán újító, pc és kortárs meg menő lenni, hogy minden jószándéka ellenére az elégtelen kidolgozás miatt megmarad szexistának, hímsovinisztának és a tetejébe még sztereotíp meg közhelyes is. Az amúgy nyilvánvaló szándék abszolút becsülendő, de a megvalósítás nem sikerült – mindez persze csak akkor érvényes, ha tényleg nem paródia. Ha viszont az, akkor meg a komolykodó részek nem értelmezhetők.

2020-ban egy űroperának nevezett sci-fiben a fent sorra vett eljárások még mindig normálisnak számítanak, hiszen megjelennek, és reflektálatlanul jelennek meg a szövegben. A szerzőnek alapvető, mára vállalhatatlan dolgok nem tűntek fel, és ami nagyobb baj, hogy ezek szerint a szerkesztőnek, a kritikusoknak és még az olvasóknak sem.

Annyira nem, hogy Zsoldos-díjra jelölték/jelöltük[10].

Nem arról van, szó, hogy a fent tárgyalt jelenségek, karakterek ne működtethetnének egy szöveget. De ezek a témák, problémák, szereplők közti konfliktusok cselekményalakító tényezőkként, árnyaltan, reflektáltan, indokolt és szükségszerű dolgokként, a karaktereket elmélyítő jegyekként jelenjenek meg a szövegben, az ezekhez szükséges, színvonalas megfogalmazásban, nem pedig közhelyek és viccesnek gondolt megjegyzések formájában. Annyi mindent lehetett volna érzékeltetni, kifejteni a szereplők egymáshoz való viszonyában, az egyes embert próbáló helyzetekben, a technikai részletektől elkezdve a gazdasági-politikai konspirációkon át a vallási-filozófiai kérdésekig, de semmi ilyesmi nem történik. Most mondanám, hogy háromszor ilyen hosszúnak kellene lennie a regénynek, de ha a például a bőröndös meg a tengerpartos-sziklás mondatokra, meg az idétlen beszólásokra gondolok, akkor valóban bőven elég a kétszázötven oldal.

A Csillagikrek sajnos a sok jó ötlet ellenére az ügyetlen fogalmazás miatt egy közhelyekkel teli, iskolás szöveg, amelyben figyelmetlenül és kidolgozatlanul össze vannak dobálva érdekes meglátások, sci-fis klisék, fordulatok és kötelezőnek gondolt elemek.

Nagyon kár ezért a regényért, tényleg jó lehetett volna.

———————————-

 

Walden, Michael, Csillagikrek, (Cosmos Redshift 7), Budapest, Metropolis Media, 2020.

 

———————————-

 

A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada, A Bhagavad-Gíta úgy, ahogy van https://mek.oszk.hu/17600/17674/

 

———————————-

 

Corey, James S. A., Térség-sorozat, (ford. Galamb Zoltán), Budapest, Fumax, 2013-

 

McClellan, Brian, Lőpormágus-trilógia, (ford. Rusznyák Csaba), Budapest, Fumax, 2014-

 

Morgan, Richard, Törött angyalok, (ford. Cs. Szabó Sándor), Budapest, Agave Kv., cop. 2008.

 

On Sai, Calderon avagy Hullajelölt kerestetik, Szeged, Könyvmolyképző K., 2012.

On Sai, Calderon 2. avagy Felségáruláshoz bricsesz dukál, Szeged, Könyvmolyképző K., 2013.

On Sai, Szivárgó sötétség-sorozat, Szeged, Könyvmolyképző, 2013-

 

Scalzi, John, Vének háborúja, (ford. Pék Zoltán), Budapest, Agave Kv., 2012.

 

Szélesi Sándor, Szörnyeteg a hajtóműben, Budapest, Libri, 2014.

 

 

———————————-

 

[1] https://geekvilag.hu/featured/az-igazsag-odaat-van-michael-walden-csillagikrek-konyvajanlo/ , http://www.letya.hu/2020/08/michael-walden-csillagikrek/ , https://roboraptor.24.hu/2020/12/25/csillagikrek-konyv-kritika/

[2] https://geekvilag.hu/featured/az-igazsag-odaat-van-michael-walden-csillagikrek-konyvajanlo/

[3] A Calderon szerintem nem sci-fi, hanem romantikus regény, annak viszont tök jó. A főhősök nem egyszerűen összejönnek a végén, hanem két, gyökeresen eltérő kultúrát hoznak össze, miközben megmutatják, hogy mennyire fontos és meghatározó a kulturális örökség, a hagyomány, és az összetartó közösség. Nem feladniuk kell egymásért a saját értékeiket, hanem azonosulni velük és kiteljesíteni őket. A táncjelenet ugyan tényleg kellemetlen, viszont emiatt kihagyhatatlan. A hajlongással való kommunikálás pedig telitalálat.

[4] Csukás István, Szegény Gombócz Artúr, in: üő, Pom Pom meséi, ill. Sajdik Ferenc, Budapest, Móra, 1983. 5-35., 9.

[5] Erről lásd a Bradburys bejegyzéseket.

[6] László Zoltán, Madarak, emlékek, lánygyermek, in: Az év magyar science fiction és fantasy novellái, 2019, szerk. Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor, Budapest, Gabo, cop. 2019.

[7] Morgan, Richard K., Törött angyalok (a Valós halál-trilógia 2. része), ford. Cs. Szabó Sándor, Budapest, Agave Kv., 2018, cop. 2008.

[8] Lásd az erről szóló bejegyzést.

[9] McClellan, Brian, Lőpormágus-trilógia, ford. Rusznyák Csaba, Budapest, Fumax, 2014 – 2016.

[10] Én nem, de ebben is közösséget vállalok a jelölőkkel, mint Nth a pókokkal és az emberekkel. Tshaikovsky, Adrian, Pókfény, (ford. Habony Gábor) Budapest, Fumax, 2019., 227, 246.