minden könyv nekem szól

Címke: sci-fi 1 / 4 oldal

A totál röhejes faszság, amit receptre kellene felírni avagy hogyan és miért olvassunk John Scalzit (Vörösingesek)

Nagyon megszerettem ezt a könyvet, pedig még mindig nem tudom, mi az a Star Trek. Vagyis igen, valami béna amcsi sorozat.

Keresztyén tündék az űrben II. (Csodaidők)

A sorozat a (klasszikus, Tolkien-i) fantasy és a sci-fi megrendezett házassága, amelynek fő funkciója egy sajátos törvények és szabályok szerint létező közösség történetének nevelgetése, irányítása.

Keresztyén tündék az űrben I. (Csodaidők)

Nehezen indult nálam ez a regényfolyam. Az elején annyira hidegnek, ridegnek, unalmasnak és érdektelennek tűnt, hogy azt gondoltam, nem fog hozzám közel kerülni sem a szereplők közül senki, sem maga a szöveg. De mivel jól van megírva, és a szépen felépített, gondosan fogalmazott mondatok vittek tovább (a néhány elírás és kisebb hibák sem akasztottak meg), így nagyjából az első regény negyedénél-harmadánál már érdekessé és vonzóvá lett a történet, a végére pedig határozottan megszerettem.

Holohíradó és bolygóközi bulvár: a sajtó és a média, mint a nyilvánosság reprezentánsai néhány kortárs sci-fiben II. (Vágyálmok ligája, A keringés, Mindig egyre több, Xeno)

A Vágyálmok ligája többek szerint túlírt, sok fölösleges párbeszéd, vagy hosszabb leírások, magyarázatok maradtak benne[1]. Ezzel nem értek, szerintem ez nagyon is kell, és így kell, mert ami Veres Attila szövegeiben a horrorba hajló groteszk (aka weird), az itt a cyberpunk.

Holohíradó és bolygóközi bulvár: a sajtó és a média, mint a nyilvánosság reprezentánsai néhány kortárs sci-fiben I. (Vágyálmok ligája, A keringés, Mindig egyre több, Xeno)

Vannak jellegzetes témák a sci-fiben, mint az időutazás, a digitális tudatok vagy az idegen lényekkel való találkozás. Vannak egyértelműen a sci-fihez kötődő jellegzetes karakterek, mint az űrhajó legénységének tagjai a karbantartó gépésztől kezdve a pilótán át a kapitányig, de mondhatnám az androidot, a kutatót, vagy a gonosz vállalatigazgatót, esetleg a lecsúszott, balhés főhőst, a veterán katonát, vagy a főnök titkárnőjét meg a lebujban dolgozó prostituáltat is. És bizonyos szövegekben az újságíró is ilyen jellegzetes karakter, aki többnyire nem irányítója, vagy részese az eseményeknek, mégis fontos szerepe van: ő az, akinek a segítségével a regényvilágok belső, tágabb közege értesül azokról a fejleményekről, amelyekkel az olvasó a sajátos pozíciójának köszönhetően tisztában van. A kérdés tehát az, hogy ezekben a regényekben mi a hír, kik, kiknek és hogyan közvetítik az információkat és milyen céllal, és ami a legfontosabb: van-e ennek bármilyen befolyása az adott regény cselekményére?

Vissza a természetbe II. (Médák)

A “vissza a természetbe” toposza és annak kifordítása könnyen felismerhető ellentétekben mutatkozik meg: ahogy a barbárok meztelenül gyalogolnak a mesterséges környezetben, és ahogy Rany és Ayers ugyanabban a közegben szerelmeskednek, vagy ahogyan a digitális tudatok természetes testekre vágynak és azokba veszik be magukat.

Vissza a természetbe I. (Médák)

Tudjuk, hogy kutyával, kisgyerekkel és terminátorral mindent el lehet adni. A Médákat is leginkább Rozsdás, az öntudatra ébredő kislányok meg Baid viszi el a hátán, ami első látásra elégnek tűnhet, de ha jobban megnézzük, akkor R.J. Hendon regénye inkább csak reményt kelt arra, hogy a záró kötet majd nem elégszik meg a látszattal, és az előzőekkel[1] ellentétben igazán jó lesz.

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon III. (Afázia)

Siónak ugyan van hite a moyer Igében (56, 84, 88), bizalma is, ő másképpen sérült, mint Maros. Az a történetszál, hogy Sió női testét arra egy kétlábon járó genetikai fegyverré alakították, és rákényszerítették a gyermektelenségre, nem (csak) a nőiségre, vagy az anyaságra utal, hanem (Maros nemzőképtelenségével együtt) a háború és a diktatúra által gyermektelenné tett költők, írók sorsára is.

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon II. (Afázia)

A regényben a populáris, az alantas és a moyerek létét egyszerre veszélyeztető és biztosító kultúrák vizuális, illetve elektronikus kommunikációt használnak, ami élesen szemben áll a moyerek írásbeliségével és szóbeliségével, és hogy előbbiek kizárólagossá válása és az ezzel együttjáró felületesség, az elmélyülésre képtelenség már a jelenünk egyik konkrét veszélye, arról beszél Baráth Katalin több interjúban is[1]. Az interjúkon kívül a mindenféle recenziókban, kritikákban[2], beszélgetésekben sokan foglalkoztak a nyelvészeti megközelítéssel, a szövegnek a történelemhez és a történetiséghez való viszonyával, szóba került az irodalom, sőt, Sió kapcsán a nőiség kérdése is – egyikbe se akartam már sokadikként belemenni. Emiatt eleinte azt gondoltam, hogy nem is fogok írni az Afáziáról. Aztán jött az, hogy

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon I. (Afázia)

Az Afáziát tavaly az év sci-fijeként harangozták be, merthogy már befutott, megbízható szerző többedik írásaként, ráadásul az Agavénál jelent meg, és ez egy – mit egy, A! MAGYAR! NŐI! SCI-FI! REGÉNY!, aminek minden összetevőjében külön-külön is van valami truváj, de hát így együtt aztán a magyarországi zsánerpiacon végképp ez a non plus ultra, ami ugyanannyira örvendetes, mint amennyire elkeserítő, de inkább a hazai közegről mond el sokat, mint magáról a regényről. Ugyanis ezek közül egyik sem olyasmi, ami normál esetben önmagában szempont, pláne pozitívum kellene, hogy legyen egy szöveg értékelésénél[1]. De az Afázia hozza azt is, ami önmagában szempont és pozitívum: fontos témákról beszél és ezt jól eltalált stílusban, egyszerre szórakoztatóan és elgondolkodtatóan teszi.

1 / 4 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén