minden könyv nekem szól

Címke: sci-fi 1 / 3 oldal

Holohíradó és bolygóközi bulvár: a sajtó és a média, mint a nyilvánosság reprezentánsai néhány kortárs sci-fiben II. (Vágyálmok ligája, A keringés, Mindig egyre több, Xeno)

A Vágyálmok ligája többek szerint túlírt, sok fölösleges párbeszéd, vagy hosszabb leírások, magyarázatok maradtak benne[1]. Ezzel nem értek, szerintem ez nagyon is kell, és így kell, mert ami Veres Attila szövegeiben a horrorba hajló groteszk (aka weird), az itt a cyberpunk.

Holohíradó és bolygóközi bulvár: a sajtó és a média, mint a nyilvánosság reprezentánsai néhány kortárs sci-fiben I. (Vágyálmok ligája, A keringés, Mindig egyre több, Xeno)

Vannak jellegzetes témák a sci-fiben, mint az időutazás, a digitális tudatok vagy az idegen lényekkel való találkozás. Vannak egyértelműen a sci-fihez kötődő jellegzetes karakterek, mint az űrhajó legénységének tagjai a karbantartó gépésztől kezdve a pilótán át a kapitányig, de mondhatnám az androidot, a kutatót, vagy a gonosz vállalatigazgatót, esetleg a lecsúszott, balhés főhőst, a veterán katonát, vagy a főnök titkárnőjét meg a lebujban dolgozó prostituáltat is. És bizonyos szövegekben az újságíró is ilyen jellegzetes karakter, aki többnyire nem irányítója, vagy részese az eseményeknek, mégis fontos szerepe van: ő az, akinek a segítségével a regényvilágok belső, tágabb közege értesül azokról a fejleményekről, amelyekkel az olvasó a sajátos pozíciójának köszönhetően tisztában van. A kérdés tehát az, hogy ezekben a regényekben mi a hír, kik, kiknek és hogyan közvetítik az információkat és milyen céllal, és ami a legfontosabb: van-e ennek bármilyen befolyása az adott regény cselekményére?

Vissza a természetbe II. (Médák)

A “vissza a természetbe” toposza és annak kifordítása könnyen felismerhető ellentétekben mutatkozik meg: ahogy a barbárok meztelenül gyalogolnak a mesterséges környezetben, és ahogy Rany és Ayers ugyanabban a közegben szerelmeskednek, vagy ahogyan a digitális tudatok természetes testekre vágynak és azokba veszik be magukat.

Vissza a természetbe I. (Médák)

Tudjuk, hogy kutyával, kisgyerekkel és terminátorral mindent el lehet adni. A Médákat is leginkább Rozsdás, az öntudatra ébredő kislányok meg Baid viszi el a hátán, ami első látásra elégnek tűnhet, de ha jobban megnézzük, akkor R.J. Hendon regénye inkább csak reményt kelt arra, hogy a záró kötet majd nem elégszik meg a látszattal, és az előzőekkel[1] ellentétben igazán jó lesz.

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon III. (Afázia)

Siónak ugyan van hite a moyer Igében (56, 84, 88), bizalma is, ő másképpen sérült, mint Maros. Az a történetszál, hogy Sió női testét arra egy kétlábon járó genetikai fegyverré alakították, és rákényszerítették a gyermektelenségre, nem (csak) a nőiségre, vagy az anyaságra utal, hanem (Maros nemzőképtelenségével együtt) a háború és a diktatúra által gyermektelenné tett költők, írók sorsára is.

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon II. (Afázia)

A regényben a populáris, az alantas és a moyerek létét egyszerre veszélyeztető és biztosító kultúrák vizuális, illetve elektronikus kommunikációt használnak, ami élesen szemben áll a moyerek írásbeliségével és szóbeliségével, és hogy előbbiek kizárólagossá válása és az ezzel együttjáró felületesség, az elmélyülésre képtelenség már a jelenünk egyik konkrét veszélye, arról beszél Baráth Katalin több interjúban is[1]. Az interjúkon kívül a mindenféle recenziókban, kritikákban[2], beszélgetésekben sokan foglalkoztak a nyelvészeti megközelítéssel, a szövegnek a történelemhez és a történetiséghez való viszonyával, szóba került az irodalom, sőt, Sió kapcsán a nőiség kérdése is – egyikbe se akartam már sokadikként belemenni. Emiatt eleinte azt gondoltam, hogy nem is fogok írni az Afáziáról. Aztán jött az, hogy

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon I. (Afázia)

Az Afáziát tavaly az év sci-fijeként harangozták be, merthogy már befutott, megbízható szerző többedik írásaként, ráadásul az Agavénál jelent meg, és ez egy – mit egy, A! MAGYAR! NŐI! SCI-FI! REGÉNY!, aminek minden összetevőjében külön-külön is van valami truváj, de hát így együtt aztán a magyarországi zsánerpiacon végképp ez a non plus ultra, ami ugyanannyira örvendetes, mint amennyire elkeserítő, de inkább a hazai közegről mond el sokat, mint magáról a regényről. Ugyanis ezek közül egyik sem olyasmi, ami normál esetben önmagában szempont, pláne pozitívum kellene, hogy legyen egy szöveg értékelésénél[1]. De az Afázia hozza azt is, ami önmagában szempont és pozitívum: fontos témákról beszél és ezt jól eltalált stílusban, egyszerre szórakoztatóan és elgondolkodtatóan teszi.

Küzd és bízva bízik: a Gregor Man-trilógia emberképe III. (A Viking visszatér, Távoli tűz, Az utolsó kísértés)

Avana világa Enit tisztelete és szeretete ellenére is egy „vidám patriarkátus”. A nők semmilyen szinten nem játszanak szerepet sem a politikában, sem a társadalomban, sem a gyógyításban, sem a termelésben.

Küzd és bízva bízik: a Gregor Man-trilógia emberképe II. (A Viking visszatér, Távoli tűz, Az utolsó kísértés)

A Gregor Man-trilógia emberképét nem csak maga Gregor, hanem az őt körülvevő, segítő, vagy akadályozó szereplők is reprezentálják.

Küzd és bízva bízik: a Gregor Man-trilógia emberképe I. (A Viking visszatér, Távoli tűz, Az utolsó kísértés)

Zsoldos Péter regényei leginkább a történelem folyamatát, a történelemírás nehézségeit, egy jószándékú, a népéért cselekvő uralkodó dilemmáit járják körül, és azt a kérdést, hogy mi az ember, mi az emberiség, és hol van a helyünk a világban – az egyes embernek a társadalomban, az emberiségnek a világegyetemben. Az egyes szám első személyben mesélő hős, az elég egyértelműen beszélő nevű Gregor Man visszaemlékezései nagyjából olyanok, mintha Madách Imre Az ember tragédiájának színeiben egy modern, ateista Ádám forgolódna Lucifer nélkül, ám a fejlődésbe vetett megingathatatlan hittel és azzal a töretlen optimizmussal, amit az Úr Madách művének végén nem csak elvár, hanem egyenesen parancsba foglal.

1 / 3 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén