minden könyv nekem szól

Címke: sci-fi 1 / 3 oldal

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon III. (Afázia)

Siónak ugyan van hite a moyer Igében (56, 84, 88), bizalma is, ő másképpen sérült, mint Maros. Az a történetszál, hogy Sió női testét arra egy kétlábon járó genetikai fegyverré alakították, és rákényszerítették a gyermektelenségre, nem (csak) a nőiségre, vagy az anyaságra utal, hanem (Maros nemzőképtelenségével együtt) a háború és a diktatúra által gyermektelenné tett költők, írók sorsára is.

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon II. (Afázia)

A regényben a populáris, az alantas és a moyerek létét egyszerre veszélyeztető és biztosító kultúrák vizuális, illetve elektronikus kommunikációt használnak, ami élesen szemben áll a moyerek írásbeliségével és szóbeliségével, és hogy előbbiek kizárólagossá válása és az ezzel együttjáró felületesség, az elmélyülésre képtelenség már a jelenünk egyik konkrét veszélye, arról beszél Baráth Katalin több interjúban is[1]. Az interjúkon kívül a mindenféle recenziókban, kritikákban[2], beszélgetésekben sokan foglalkoztak a nyelvészeti megközelítéssel, a szövegnek a történelemhez és a történetiséghez való viszonyával, szóba került az irodalom, sőt, Sió kapcsán a nőiség kérdése is – egyikbe se akartam már sokadikként belemenni. Emiatt eleinte azt gondoltam, hogy nem is fogok írni az Afáziáról. Aztán jött az, hogy

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon I. (Afázia)

Az Afáziát tavaly az év sci-fijeként harangozták be, merthogy már befutott, megbízható szerző többedik írásaként, ráadásul az Agavénál jelent meg, és ez egy – mit egy, A! MAGYAR! NŐI! SCI-FI! REGÉNY!, aminek minden összetevőjében külön-külön is van valami truváj, de hát így együtt aztán a magyarországi zsánerpiacon végképp ez a non plus ultra, ami ugyanannyira örvendetes, mint amennyire elkeserítő, de inkább a hazai közegről mond el sokat, mint magáról a regényről. Ugyanis ezek közül egyik sem olyasmi, ami normál esetben önmagában szempont, pláne pozitívum kellene, hogy legyen egy szöveg értékelésénél[1]. De az Afázia hozza azt is, ami önmagában szempont és pozitívum: fontos témákról beszél és ezt jól eltalált stílusban, egyszerre szórakoztatóan és elgondolkodtatóan teszi.

Küzd és bízva bízik: a Gregor Man-trilógia emberképe III. (A Viking visszatér, Távoli tűz, Az utolsó kísértés)

Avana világa Enit tisztelete és szeretete ellenére is egy „vidám patriarkátus”. A nők semmilyen szinten nem játszanak szerepet sem a politikában, sem a társadalomban, sem a gyógyításban, sem a termelésben.

Küzd és bízva bízik: a Gregor Man-trilógia emberképe II. (A Viking visszatér, Távoli tűz, Az utolsó kísértés)

A Gregor Man-trilógia emberképét nem csak maga Gregor, hanem az őt körülvevő, segítő, vagy akadályozó szereplők is reprezentálják.

Küzd és bízva bízik: a Gregor Man-trilógia emberképe I. (A Viking visszatér, Távoli tűz, Az utolsó kísértés)

Zsoldos Péter regényei leginkább a történelem folyamatát, a történelemírás nehézségeit, egy jószándékú, a népéért cselekvő uralkodó dilemmáit járják körül, és azt a kérdést, hogy mi az ember, mi az emberiség, és hol van a helyünk a világban – az egyes embernek a társadalomban, az emberiségnek a világegyetemben. Az egyes szám első személyben mesélő hős, az elég egyértelműen beszélő nevű Gregor Man visszaemlékezései nagyjából olyanok, mintha Madách Imre Az ember tragédiájának színeiben egy modern, ateista Ádám forgolódna Lucifer nélkül, ám a fejlődésbe vetett megingathatatlan hittel és azzal a töretlen optimizmussal, amit az Úr Madách művének végén nem csak elvár, hanem egyenesen parancsba foglal.

Élő szöveg a fémvázon III. (Mindig egyre több)

A Mindig egyre több egy dekonstruált krimi. Az információk, a megoldott rejtélyek, a kiderült titkok nem úgy épülnek be a szövegbe, ahogy egy klasszikus detektívregényben szokás. Nem arról van szó, hogy a főhős egyre több információt szerez és a végén ezeket egymásra építve összeállítja a történetet, hanem arról, hogy az információk, a megoldás, ha úgy tetszik az igazság végig ott van mindenki szeme előtt – beleértve az olvasót is: szinte a regény legelején elárulja az egyik szereplő (Cole, 76). A szereplők egymástól függetlenül jutnak ugyanarra a következtetésre, amit aztán más-más módon értelmeznek és másképp reagálnak rá, a megoldás eltérő következményekkel jár az egyes szereplőkre nézve.

Élő szöveg a fémvázon II. (Mindig egyre több)

A Mindig egyre több egyfajta zombimentes zombitörténet, amelyben a hajóelme és az auditorok arra példák, hogy van olyan, ami létezik, de nem él, Fido arra, hogy valami él, de nem létezik, az emberek meg ezeknek az állapotoknak a különböző skáláján mozognak az életminőségüktől és szemléletmódjuktól függően.

Élő szöveg a fémvázon I. (Mindig egyre több)

​László Zoltán regénye egy izgalmas és megindító, sajátos mesebetétekkel ellátott halottaskönyv, ami alapvetően a halálról, az eutanáziáról, a gyászról, az elfogadásról és az elengedésről szól. A szereplői – akik a végén több-kevesebb ideig, bizonyos szempontból boldogan élnek, amíg meg nem halnak – élők is meg nem is, halottak is meg nem is, gépek is meg nem is; motivációikat és így a cselekmény alakulását a halálhoz, különböző halálesetekhez való viszonyuk, valamint az életük adta lehetőségek, és azok kihasználása vagy kihagyása határozza meg.

Az abszolút magány végtelen nyugalma (Ég)

Piia Leino díjnyertes könyve „elszigetelt lelkek története”[1], amit elsősorban disztópiaként lehet olvasni, de van benne a sci-fi lényegi elemeiből az összetett társadalmi folyamatok lehetséges következményeinek felvázolása mellett a fantasyból ismerős varázsgömb is, ennek köszönhetően a szöveg folyamatosan a szépirodalom és a fantasztikum határán mozog.

1 / 3 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén