A regényben a populáris, az alantas és a moyerek létét egyszerre veszélyeztető és biztosító kultúrák vizuális, illetve elektronikus kommunikációt használnak, ami élesen szemben áll a moyerek írásbeliségével és szóbeliségével, és hogy előbbiek kizárólagossá válása és az ezzel együttjáró felületesség, az elmélyülésre képtelenség már a jelenünk egyik konkrét veszélye, arról beszél Baráth Katalin több interjúban is[1]. Az interjúkon kívül a mindenféle recenziókban, kritikákban[2], beszélgetésekben sokan foglalkoztak a nyelvészeti megközelítéssel, a szövegnek a történelemhez és a történetiséghez való viszonyával, szóba került az irodalom, sőt, Sió kapcsán a nőiség kérdése is – egyikbe se akartam már sokadikként belemenni. Emiatt eleinte azt gondoltam, hogy nem is fogok írni az Afáziáról. Aztán jött az, hogy

„Én már csak a legkevésbé álszent szövegekben bízom. Amelyek nem mutogatnak folyvást önmagukra, és nem akarják cicomával eltakarni az ürességüket.” (87)

Hát én ennél szebbet, mint ez a – mára klasszikussá avanzsált – ponyvákhoz írt szerelmi vallomás, az egész idei tavalyi évben nem olvastam, ezt viszont vagy huszonötször egymás után. Az Afázia is egy ilyen szöveg: az idézetekkel más szövegekre helyezi a hangsúlyt, ezáltal nem mutogat folyvást önmagára, és nem akarja cicomával eltakarni az ürességét. Az üresség ebben az esetben nem pejoratív, hanem épp ellenkezőleg: az üresség az, amit az olvasó tölthet meg a neki megfelelő jelentéssel, értelmezéssel. Ráadásul nyelvileg is igényes, a fenti mondaton kívül a legnagyobb kedvencem a kiókumlál szó, meg a szappanos hasonlat (198-199) voltak.

És aztán ehhez jött az az élmény, hogy az idézeteket olvasva úgy éreztem, hogy basszus, ez tényleg olyan, mint a drog, akarom mondani, biztos ilyen lehet, honnét tudnám, sose szívtam semmit. Azt az élményt, amit talán tudatos extázisnak nevezhetnénk, és ami éppen ezért nem azonos az értelmet nélkülöző drogos öntudtalansággal, ami a függőket jellemzi („Csak ültek és lélegzet-visszafojtva adták át magukat egy számukra érthetetlen és elsajátíthatatlan nyelv zenéjének” 43) az anyanyelvi (vagy anyanyelvi szinten magyarul tudó) de nem is kizárólag az általuk hordozott jelentés és a közösséghez tartozás élménye, amit a szövegek ismerete, felismerése, értelmezési hagyományának működése biztosít. Sió problémája épp az értelemnek, tudásnak, ha úgy tetszik, „szakmaiságnak” a túlzásba vitele, ami viszont az érzelmeket nyomja el: „Egyedül a logika dolgozott benne, a pőre gondolat. Ez a logika bicsaklott most meg, mert nem igazodott el a moyer nevelési elveken, amelyek a nyelv mind tökéletesebb elsajátítása céljából az olvasást ugyan előírták, de elrendelték annak az önfegyelemnek a tökéletes begyakorlását is, ami éppen azoknak az érzéseknek a kifejeződését gátolta meg, amelynek a magvait az olvasás vetette el a moyerek szívében.” (55) Siónak nem sikerül csak éreznie, pedig gyerekként erre vágyik (190). A kánon értelmezési hagyomány alapján emel ki és fordítva, ha megteremtődik egy szöveg olyan értelmezése, amely nagy jelentőséget tulajdonít neki, ÉS a közösség elfogadja, akkor bekerül a kánonba. A szöveg igazi hatása az érzelmek és az értelmezés együtteséből, meg a hitelességből adódik.

Az Afázia tétje az értelmezési hagyomány fenntartása: az egyéni, közösségtől független értelmezések a közösség felbomlásának veszélyével járnak. Ha nincs kánon, nincs kanonizáció, akkor nincs közösség sem. Gond akkor van, amikor a kánon és a kanonizáció formálissá és érzelemmentessé válik. Ezt érzékelhetjük a moyer hősök történetéből. Ennek ellensúlyozásásra, pótlására, és nem utolsó sorban az érzelmi kapcsolódás helyreállítására lehet alkalmas a kanonikus és a kánonon kívüli szövegek iránti őszinte, különutas szerelem. Merthogy ebben a szövegben a szerelem, ami „éppolyan fölösleges mentális konstrukció” mint a lelkifurdalás (148), elsősorban nem az emberek, hanem a szövegek iránt érzett szerelmet jelenti. (147) Mentális konstrukció, hiszen a nyelven és a kultúrális közegen múlik, hogy mit értünk rajta. De attól, hogy fölösleges, meg mentális konstrukció, még nagyon is létezik mindkettő, főleg Sió számára (147, 201, 202), de Marosról is tudjuk, hogy a szerelme tett moyerfüggővé egy lányt, Dornak pedig szintén szerelmesverset[3] szaval (270-271). Az önkritika is ugyanilyen fölösleges, de létező dolog, ami arra lenne jó, hogy Maros bevallja magának, hogy nem találja a helyét Pandonhyán (131).

A cselekmény tulajdonképpen ennek a szerelemnek a nyílt megkérdőjelezésével indul be: „Most már ezekben is megrendült a hitem.” (87) Maros nem csak a szövegekben nem bízik már: „Nem bízott Sióban, nem bízott magában, nem bízott senkiben.” (165) „Igaz, ha Szintaxisban megbízhatott (nem bízott meg), akkor a szkenner működésképtelen, mint annyi minden ezen a romhalmazon.” (172) „Maros természetesen nem hitt az eminek.” (169) De ez a bizalmatlanság kölcsönös: „Piszlicsáré motozás az egész (…) Köszönöm a bizalmat, nyelvőrök, Lingvisták, te értelmetlen és idejétmúlt rendszer.” (86) Igaz, a munkája során a képi kommunikáció is erre a sorsra jut, de azért neveltetése okán „előzőleg sem lelkesedett” (95). A már eleve sérült Maros elveszti a hitét, a bizalmát, és a regény tétje az, hogy sikerül-e visszaszerezni. Érvényes-e még a moyer nyelv és irodalom, ad-e még értelmet a további harcnak, az életnek? Képesek-e még a moyer szövegek és a kanonizáció ellátni a közösségépítő funkciót, vagy olyan szinten szakadtak el az egyéntől, hogy már nem lehetséges Maros bizalmának a visszaállítása, és ezáltal a közösséghez tartozás élményének biztosítása?

Maros hitének és bizalmának megrendülése olyan mély, olyan elemi, hogy nem csak saját magának, de az egész közösségnek, az egész világnak a létét veszélyezteti: „Az volna a legjobb, ha végleg elkussolna minden moyer ige az agyamban. Mindenki agyában. Az egész Naprendszerben.” (87) „Minket, moyereket az tartott eddig életben, (…) hogy csak egymásban bíztunk. Mivel e műbolygón kívül nincs számunkra hely, és nincsenek barátok…” (127) Ráadásul nem csak Maros, hanem a Lingvista is elveszíti a hitét abban, hogy „a moyer nyelvzet létének célja megőrizni az Igét az örökkévalóság számára. (…) A felfoghatalan veszteségek azonban lassanként elvékonyították a hitét. (…) Néha azzal mentegette magát, hogy már a negyvenes évei második felében jár, így az értelme túl fáradt, hogy ellenálljon a hitét ért támadásoknak.” (234) A Lingvista végső, határozott tettének is a hit elvesztése az oka: „A háború utáni másnaposságban elvásik minden hit, míg az ember egy reggelen úgy ébred, hogy tisztán látja az élet totális értelmetlenségét.” (235) Sió nem bízik sem Marosban, sem Dorban (259).

Hernád nem bízik az Elveszett Nemzedék tagjaiban (133) Bodrognak igaza van, amikor azt mondja Zámolynak, hogy bízzon az Igében, ha őbenne nem is (279). Ez tehát a cselekmény alapja, ezt a megrendült hitet és bizalmat kell helyreállítani ahhoz, hogy a világ és benne Maros (és fordítva) megmeneküljön, és ez sikerül is: Maros végül elgondolkodik azon, hogy mi is a hit (238), és nyíltan elérzékenyül (289).

Nekem úgy tűnt, hogy a címben szereplő afázia tünetegyüttesét többen kizárólag a nemmoyer világra vonatkoztatták[4]. Az afázia azonban Maros „betegsége”. Az afázia a valóságban sokféle sérülés eredménye lehet, a stroke-tól a traumán át az agydaganatig. A kiváltó okok, a betegek tünetei és így a kezelésük is egyéni módszereket, megközelítést igényel, és bár több terület (orvosi, pszichológiai, nyelvészeti) foglalkozik vele, a terápia alapvetően a logopédusok dolga.[5] A könyvbéli világban a katonáskodó moyerek rácsodálkoznak a Maros társaként is működő (179), legendás Kékes bácsi afáziájára (92), Maros első leblokkolását megjátszásnak, számításnak tartják, Maros maga pedig szégyelli és kétségbeesik miatta, pedig a katona-, kém- díler- és egyéb szerepek során elsznevedett külső és belső sérülések mellett az a csoda, hogy nem afáziás Pandonhya lakosságának nagy része, bár lehet, hogy hamarosan az lesz: „Egyre többen vannak ilyen… állapotban.” (92). Ha a címet vesszük alapul, akkor a szöveg Maros leépülésének története, a cselekmény az egyre erősödő rohamok köré szerveződik (86, 87, 180, 222, 297-298). Ha nem (csak) azt, akkor viszont az elvesztett bizalom visszaszerzésének és az igazi, önmagunkba és a saját világunkba, meg az irodalmi szövegekbe vetett mély hit története.

Folyt.köv.

—————————

 

Baráth Katalin, Afázia, Budapest, Agave Kv., 2021.

 

————————–

[1] https://konyvesmagazin.hu/nagy/barath_katalin_afazia_interju.html , https://olvassbele.com/2021/06/10/barath-katalin-afazia/ , én meg a Tündöklőről szóló bejegyzésben írtam erről.

[2] https://konyvesmagazin.hu/kritika/barath_katalin_afazia.html

[3] Vajda János: Rozamunda, https://mek.oszk.hu/01100/01113/01113.htm#119

[4] https://roboraptor.24.hu/2021/06/22/barath-katalin-afazia-konyv-kritika/  , https://www.pcguru.hu/hirek/konyvkritika-barath-katalin-afazia/63673

[5] Nem túl régóta, de több könyv, folyóiratcikk is van már magyarul a témában, én ezt olvasgattam: Tanulmányok az afázia témaköréből, szerk. Krasznárné Erdős Felícia, Feketéné Gacsó Mária, Budapest, Eötvös J. Kvk., 2005.