Siónak ugyan van hite a moyer Igében (56, 84, 88), bizalma is, ő másképpen sérült, mint Maros. Az a történetszál, hogy Sió női testét arra egy kétlábon járó genetikai fegyverré alakították, és rákényszerítették a gyermektelenségre, nem (csak) a nőiségre, vagy az anyaságra utal, hanem (Maros nemzőképtelenségével együtt) a háború és a diktatúra által gyermektelenné tett költők, írók sorsára is.

Ilyen értelemben az Afázia egyfajta elégtétel és tiszteletadás az Újhold szerzőinek és kortársaiknak, meg a hozzájuk hasonló döntéseket hozóknak.[1] Ebből a szempontból egyáltalán nem elhanyagolható, hogy ezek a költők, írók megalapozták a gyerekirodalmat: ez az „én egész népemet fogom…”[2] – attitűdje. Ha az ifjúsági irodalom fontos, mert az ifjúsági irodalmat már az olvasóvá nevelt gyerekek választják maguknak[3], a gyerekirodalom[4] még fontosabb, hiszen a még (önállóan) olvasni nem tudó gyerekek nyelvi kompetenciája, világlátása, értékítélete és ízlése múlik rajta.

Sió először annak látja magát, aminek a többiek az ő, a szaporodást és az erre való képességet az egyedüli értéknek tartók látják: elveszettnek (245), „besorolhatatlan, nemtelen, nemzőképtelen mutánsnak, akire undorral vegyes rettegéssel néznek még a moyerek is.” (243) Amikor Sió megtalálja önmagát abban, akivé tették – nem beletörődik, nem elfogadja, nem elhallgatja, hanem tudja, hogy soha nem is volt „olyan, mint a többiek, átlagos moyer nő” (243), azonosul a katonával, aki lett, akkor nem csak a moyer hitet igazolja és nem csak a bizalmat állítja vissza, hanem egyúttal célt, értelmet és okot talál saját létezésében és mindenben, ami addig történt vele: „Akiről azt hitte, lenni akar, az a moyer nem juttathatná át a birodalmi űrön Miklas Khora terveit. Nem lehetne testvérei megmentője. Ám akitől meg akart szabadulni… az a moyer igen. Sió, a hajdani lopakodó, Sió, az Elveszett Nemzedékből – ő igen.” (318) „Vagyis semmi sem történik véletlenül és hiába”[5], hiszen „Él a nagy Isten és semmise megy kárba”[6].

Maros (várható) meggyógyítása ugyanezt a funkciót látja el, a gyógyulást és az önazonosságot pedig a moyer Ige biztosítja, a moyer irodalom és nyelv eredeti helyén, a Földön.

Ami nagyon érdekes, vicces, és (amennyiben azonosulunk a moyerekkel) önirónikus, hogy a moyerség legalapvetőbb meghatározója nem a nyelv, nem a moyer genetika (ami nem csak a szedett-vedett, kevert jellege miatt érdekes, hanem azért is, mert a nyelvfüggők érzelmességének megtartását is magában hordozza 154, 284), hanem a „ jó öreg moyer paranoia” (159), a félelem, a „nemzeti rettegés” (81).

Az olvasó dönthet úgy, hogy pozitívan értelmezi a történet végét: Maros biztosan meg fog gyógyulni, Sió kijuttatja Pandonhyát a Naprendszerből. De aki nem szereti a boldog véget, az arra gondol, hogy Maros vagy nem gyógyul meg (a régi kriokriptákba „talán veszélyesebb belefeküdni, mint kint maradni” 293), vagy igen keserves lesz neki felébredni a Földön egyedül, Sió meg magában hordja a kék növény-élien[7] magját (304-305), de lehet, hogy Maros is (306).

Az Afázia szövege az irodalom, a nyelv, az ima, a hit, a bizalom és a kánon, kanonizáció,mint irodalmi, vallási és hétköznapi fogalmak folyamatos egymásbajátszása. Erre példaként a Jónás imáját emelném ki, amire Maros karaktere rezonál: a cselekmény során Maros jelképezi és végrehajtja azt, amit a versbéli beszélő elmond – ráadásul ezt Sió idézi fel. (302-303). Sió és Maros így válnak igazi társakká, egymást akkor tudják kiegészíteni, amikor maguk is egésszé válnak. Ami végképp összeköti őket, az a közösen megélt meghatódás a Földön: Maros „bömböl és imádkozik”, de ennél is fontosabb, hogy „Sióra nézett, mintha ő lenne az egyeten személy az univerzumban, aki ugyanazt érzi, mint ő.” (289)

Még egy dolog közös Marosban, Sióban és a Lingvistában: mindhárman eljutnak arra a pontra, amikor fel akarják adni. Maros „Jó ideje várt erre. Hogy feladhassa. Feladhassa a szavakat, a nyelvet, mindazt, ami moyerré tette. Most már csak egy rothadó húsdarab volt. Végre.” (277) Sió boldogságot érez a halál közelségében: „Végre megszabadulhatott az akaratától, a sorsától, a döntési kényszerektől. Átadta magát a növénynek, csináljon vele, amit akar. Ölje meg, ha tetszik.” (303) A Lingvista velük ellentétben nem elfogadja a halált, hanem maga cselekszik a saját (és a többiek) pusztulása érdekében (307).

Ebben a szövegben is tetten érhető az az eljárás, amit a Molly Southbourne ezer halála kapcsán írt bejegyzésben a weirdhez társítottam, nevezetesen hogy a szöveg szó szerinti értelmezéseit tételezi fel már közhelyszámba menő metaforáknak. A legegyértelműbb az Afázia esetében a nyelvében él a nemzet, meg az, hogy a szó fegyver. A nagy különbség itt abban áll, hogy míg a weird a biológiai funkciók szintjére viszi a magyarázatot és értelmezést, újraalkotást, addig az Afázia a fizikai „valóság” terepén marad, és amennyire csak lehetséges ez egy sci-fi-szerűségen belül, teljesen földhözragadt, szigorú logikát és sémákat követ. A remény ezért nem kap szerepet: a közlésnek egyértelműnek és hatásosnak kell lennie, és az is. A remény nem egyeztethető össze a nyelvi funkcionalitással: az ezen a világon kívül van, ebben a közegben hasznavehetetlen, értelmetlen és értelmezhetetlen. A remény a bizonytalansághoz társul: aki reménykedik, annak az üzenetének nincs konkrét címzettje és határozott mondanivalója, a nyelv nem látja el a feladatát. A remény hamis önképet ad a moyereknek a Lingvista szerint: „A Birodalom és a Demokrácia megvetette a moyereket, holott a moyerek mindőjüknél nemesebbnek képzelték magukat. Valójában megtűrt drogdílerként tengették napjaikat, a határvidék páriái voltak, és a remény tarotta őket életben, hogy egy kései kor majd megdicsőíti őket és a tetteiket. (…) A Ligvista már tudta, hogy ez a remény ostobaság.” (235) A valódi nyelvi cselekvés a szövegek kötődésre alapuló elsajátítása és használata. A reménykedés nem valódi cselekvés, viszont épp ezért az egyetlen olyan emberi reakció, amit az emik nem képesek rekonstruálni, mert értelmezhetetlen a számukra (306).

Az Afázia úgy pörgős sci-fi, hogy közben igényes, irodalmi szöveg, a mindenkori, nyelvileg igényes ponyva és a szépirodalom szerelemgyereke, és javaslat egy újfajta kanonizációs eljárásra: legyenek azok a szent szövegek, amelyeket az értő olvasás aktusától fontossá válnak: amelyekhez kötődünk, amelyek valódi érzelmeket váltanak ki az olvasóból egyéni és közösségi szinten egyaránt, függetlenül attól, hogy az alkotójuk mikor minek szánta, vagy a kritikusok minek nevezték és nevezik őket. A regény legvégén felsorolt (és a jelöletlenül vagy pontatlanul beidézett) szövegek is pont ilyenek. A kánon lehetőség a szeretett könyvek kiemelésére, a kanonizációs folyamat lehetőség a kötődés okainak feltárására, az ismeretek elmélyítésére, ezáltal a közösséghez tartozás élményének biztosítására. Az Afázia által javasolt kánon olyan művekből áll, amelyek jelentésüket az olvasók szeretetéből nyerik: bízunk bennük és hiszünk nekik. A Lingvista azon kérdésére, hogy hány feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy legalább a moyerek megértsék egymást (71), akkor erre az igaz válasz az, hogy kettőnek: a bizalomnak és a hitnek. Egyszerre megbízható, hiteles és szerethető szövegekre ma mindennél nagyobb szükségünk van – szerencsére tele van ilyenekkel a mindenkori magyar (moyer) irodalom, és szerencsére itt van az Afázia is, hogy erről tanúságot tegyen.

„Élünk, és amíg élünk, az Ige is él.” (294)

… és ne feledjétek, véreim, január 22. a magyar kultúra napja.

 

———————————

 

Baráth Katalin, Afázia, Budapest, Agave Kv., 2021.

 

 

[1] Erről lásd: Arday Géza, Gyermektelen írók a diktatúra idején, Budapest, L’Harmattan-Könyvpont, 2013. Ebben a könyvben egyébként ezen túl is több olyan téma merül fel, ami az Afáziában is megjelenik valamilyen formában, a gyerekek nyelvi kompetenciájától kezdve a lektűrün és giccsen át Pilinszky János afáziás nagynénjéig. Ide sorolható még a genetika is, bár szerintem Czeizel Endrét idézni egy ilyen jellegű kötetben inkább árt, mint használ, főleg, hogy a korábbiakhoz képest semmilyen plusz információ nem derül ki belőle. Vö: Arday, i.m. 122., 129.

[2] https://mek.oszk.hu/05500/05570/html/jozsef_attila0034.html

[3] lásd az erről szóló bejegyzésben (Tündöklő).

[4] A gyerekirodalom fogalmáról röviden: Arday Géza, Gyermektelen írók a diktatúra idején, Budapest, L’Harmattan-Könyvpont, 2013., 23-51.

[5] Arday Géza, Gyermektelen írók a diktatúra idején, Budapest, L’Harmattan-Könyvpont, 2013., 13.

[6] https://mek.oszk.hu/00600/00602/html/vers1110.htm#185 ,  (erre a Babits versre hivatkozik Arday)

[7] Emlékszem gyerekkoromból egy képregényre, amiben a növények viselkedtek pont úgy, mint az élienek, egy úrhajó komplett legénységét nyársalták fel és emésztették meg. Azt már nem tudom, mi volt ez és miben jelent meg.