Az első néhány írás főleg akkor lesz érdekes, amikor a közös motívumok (köd, origami, pók, statikus zörej stb) felismerhetőkké válnak és ezek segítségével a korábbi novellák utólag bekerülnek a kötet egységesítő szerkezetébe.

Ezek a motívumok azok, amelyek valahonnan máshonnan, az „igazi” valóságból szüremlenek át a „kölcsönvett valóságokba”:

„Azonban az efféle „szüneteket” – ama kölcsönvett valóságokat – túlságosan is gyakran a kikapcsolódás gondolata járja át a valódi dolog helyett.” (40)

„A halál csak átmenet egy újabb kölcsönvett valóságba.” (58)

„Aztán amikor eljön a végső átalakulás, az egész város – és minden, ami benne és alatta van – újabb kölcsönvett valóságba ébred a mostaniból.” (127-128)

Az Ázalag két helyen megbicsaklik kicsit, az egyik az, ahogy hirtelen vált az elbeszélő a felismerésbe (132), a másik pedig Guidry monológja, ami ugyan szükséges, csak kicsit hosszú (133). (A fordításban is itt éreztem hiányosságot, szerintem magyarul nem mondunk olyat, hogy „anyabaszó”(132) – a másik a „voiceover” (160, 162), amit le kellett volna valahogy fordítani, mert így kilóg a szövegből) Engem ezzel az írással fogott meg végképp a könyv, még akkor is, ha valóban van benne egy kommersz vonal, merthogy ezt a kommersz vonalat kihangsúlyozza és ki is fordítja. Először is egy érdekes, autentikus női elbeszélője van, aki képes többféle aspektusban is szóba hozni a szexualitást, anélkül, hogy közönséges, hatásvadász vagy közhelyes lenne, és két mondattal tökéletes jellemzést ad arról a helyzetről, amikor egy nőt úgy aláz a környezete, hogy közben a támogató és megértő szerepében tetszeleg (135). Ebből pedig következik, hogy Raph valószínűleg hazudik a (feltehetőleg egyáltalán nem kedves és szimpatikus) Guidryvel való jó viszonyáról. Másodszor ez a szöveg összegző: ebben nem csak a Fekete Köd, a hasbeszélő-motívum, a statikus zörej szimbóluma és a lovecrafti kozmicizmus jelenik meg, hanem mindezekkel összefüggésben az Alien-franchise is (aminek a klasszikus részeit kimondottan szeretem, az újakat meg egyáltalán nem). Harmadszor az elejétől a végéig csak lelkendezni tudtam, mikor olvastam, pedig ez aztán végképp nem az én asztalom. Mivel ezek a horror eszközök a fekete köddel, a cápa/bábu tekintetű szereplőkkel, az alienné alakuló embertestekkel egy rutinos olvasót feltételezve még mindig a korábbi ingerküszöb alatt vannak, a weird azon jellegzetessége, hogy visszaadjon valamit a szavak eredeti jelentéséből[1] itt a kiüresítés kapcsán a testi ürítés kontextusában jelenik meg. A magyar szerzőknél is felbukkant ez a trend, Farkas Balázs Lu purpu és Böszörményi Márton Infected Monstrum című regényében is, de abban a két szövegben epizódjellegű az ürítés, ami inkább csak arra elég, hogy zavarba hozza az olvasót és az elkezdjen gondolkodni, hogy mire jó ez. Itt viszont egy egész novella cselekménye, és amennyire gusztustalan, annyira szükséges az egész koncepció felől nézve – még akkor is, ha amúgy meglettem volna nélküle.[2]

A „színmű” azért kell a gyűjteménybe, mert a hasbeszélés művészetét taglaló szövegekben is vannak példák párbeszédekre, így ez elsősorban a hasbeszélés elméletére, szöveghagyományára utal vissza. De ami ennél is fontosabb, a színdarab lényege az előadás aktusa: amikor a színpadon játszó színészek valaki más által létrehozott szöveget mondanak el a közönségnek: hangot adnak annak a más valakinek, a közönség pedig belemegy a játékba és együtt hozzák létre az illúziót. A cselekvés jellege itt fordul át a leglátványosabban: a cselekvés eredetileg olyasmi, amit az ember a maga elhatározásából végez. Itt a színpadi mozgás már majdnem teljesen az, ami a Nagyobb Hasbeszélő elvárása: hogy a mozgás, a cselekvés a máshonnan érkező hang, a valódi statikus zörej által vezérelt tettekké alakuljon.

„Érezze a hangot, ami nem hang, ahogyan kibuggyan a száján, ami nem száj. Engedje, hogy megtisztítsa a statikus zörejétől. Engedje, hogy eltöltse önt az ő saját statikus zörejével. És most szólaljon meg a Végső Hasbeszélő nyelvén”. Amikor a Kisebb Hasbeszélő átalakul Nagyobb Hasbeszélővé (173), akkor azt is eléri, hogy a nézők „a kisebb hasbeszélés triviális illúzióiról továbblépjenek a Nagyobb Hasbeszélés izgalmas, sőt, időnként megdöbbentő világába.” (172-173)

Mindez pedig összekapcsolódik az őrület motívumával – azok a cselekvések, amelyekre a magyarázat az, hogy „mondták a hangok” a hétköznapok kontextusában az őrület egyértelmű jelei.

A szenny kicsiny háromszöge kicsit kilóg a többi szöveg közül, mintha kizárólag Deidre neve lenne az összekötő a többi novellával és a kötet egészével. De az Ázalag és A hasbeszélés titka mellett ez volt a harmadik nagy kedvencem, mert összehozta a nőiséget, a szépséget (és a szexualitást) ezzel az egész homályos-mocskos háttérvilággal.

Az egyes novellák közti oda-vissza utalások és a szöveg egészét átszövő motívumok sora egyértelműen a többszöri újraolvasás stratégiáját várják el az olvasótól.

Nem bántam meg, hogy elolvastam, azt sem, hogy újraolvastam, a szerző viszont sajnálhatja, hogy nem magyar, mert talán még a Döglött Ufó Díjra is esélyes lehetett volna.

——————————

Padgett, Jon, A hasbeszélés titka, ford. Molnár András, ill. Földházi Gyula, Nagykanizsa, TBA Könyvek, 2022.

——————————

[1] Erről írtam a Molly Southbourne ezer halála című kisregényről (Tade Thompson, ford. Molnár Berta Eleonóra, Budapest, Agave Kv., 2021.) szóló bejegyzésben.

[2] Mivel csináltam már végig többhetes szalmonellát kisgyerekekkel, nem volt annyira sokkoló.