Ebben az erőszak által keretezett világban az a vágy, amit Michael a holttestek (és később Alice) iránt érez, tulajdonképpen a megmaradt emberség jele.

“Nem szabadott volna így éreznie, ezt tudta. Viszont tényleg ember volt. Csak egy velejéig romlott szörnyeteg nem érezne semmit.” (134-135)

Egyéni felelősség, szabad akarat csak olyan emberben alakulhat ki, aki legalább élete első néhány évében szeretetet és törődést kapott – Michaelben kialakul és meg is marad, bármilyen rettenetes körülmények közé kerüljön is. “Szabad akarat − Michael úgy vélte, az van neki, Rebnek abban viszont igaza volt, hogy elég tökösnek kell lennie ahhoz, hogy használja is. Hiába volt dühös a bátyjára, még mindig ott volt benne a félelem, hogy egyedül hagyja az erdőben, és nem tudja, hogy balra menjen, vagy jobbra, közben a madarak nyugovóra térnek, a tücsökcirpelés pedig egyre hangosabb lesz körülötte.” (187)

A bántalmazás, az erőszak lényege, hogy megfoszt a szabad akarattól, mégpedig úgy, hogy ezt a bántalmazott nem veszi észre. A saját cselekedetekért való felelősség képessége nem az életkor szerinti felnőttség, hanem az, hogy van-e lehetőség a szabad akaratra, van-e (akármilyen kicsi) érzelmi alap ehhez. A szabad akarat ugyanis nem elsősorban a másoknak való ellentmondásban, hanem az önmagunkkal való szembenézésben mutatkozik meg, a cselekvés, a szabad akarat használata csak ezután jöhet. Az önfelmentés viszont épp a szabad akarat hiányát jelenti: “Michael egy pillanatig nem is a saját nevelőanyját látta maga előtt, hanem a kislányt, akiről Reb mesélt: a rémült, bántalmazott lányt, aki a saját poklában ragadt.

Mama talán a gondolataiban olvasott, mert a fájdalmai ellenére néhány könyörgő szót kipréselt magából.

− Nem az én hibám, Michael.

Michael szerette volna megsajnálni a zokogó nőt, kimondani, hogy megérti. De elege volt a hazudozásból.” (224-225)

Ezért lehet Mama maga is áldozat, anélkül, hogy felmentést kapna a bűnei alól: a bántalmazott kislány még mindig megvan benne, nem alakult ki benne a szabad akarat és a szembenézés képessége, de már nem azonos azzal a kislánnyal, és a képesség hiánya nem jelenti azt, hogy nem bűnös: a bűneit kiváltó ok nem semlegesíti az általa elkövetett bűnöket.

“Kezdett rájönni, hogyan tudja majd eltávolítani magától a felelősségérzetet a dolgokért, melyeket elkövetett az életében. A félelem, a manipuláció, a kötelességtudat, amit belé vertek. Nélkülük egyedül és magányosan meghalt volna az Appalache-hegység sáncai közt. Azzal viszont, hogy el tud határolódni a többiektől, felvet egy újabb kérdést: ha Michael leteheti tetteinek súlyát a válláról, mert ő igazából sosem volt Morrow, akkor Mama is mondhatja azt, hogy a gyerekkori bántalmazás miatt lett azzá a szörnyeteggé, akit ma ismernek?” (221)

A gyilkosság és kegyetlenség akkor is gyilkosság és kegyetlenség, ha korábbi kegyetlenségek a kiváltó okai. Ezért azonosul végül Michael a „befogadó” családjával, így lesz ő is végleg egy közülük, amikor őket öli meg. Az eredeti családja megtalálása, felfedezése löki be végleg ebbe a másikba. Csak az lehet felelős, akinek van szabad akarata, szabad akarata pedig csak annak van, aki legalább a korai éveiben megkapta az érzelmi biztonságot.

A két ház és a két család nem pusztán ellentétei egymásnak: az egyik a régi és egyben jövőbeni otthon elvesztett, illetve álomszerű lehetősége, a másik az a hely, ahol ez a lehetőség soha nem is volt.

“Egyszerű, egyszintes ház tárult eléjük, melyre az emberek leginkább a takaros jelzőt használnák, és amely egyáltalán nem hasonlított a család régi farmházára. Az ő házukon a deszkaburkolatról lepattogzott a festék, a piszkos ablakok pedig bánatosan szemlélték az erdőt. Ez a ház tiszta volt, elég távol az úttól. A zöld zsaluk vidáman ragyogtak a napfényben, az egyik hatalmas fenyőfa árnyékában kör alakú asztal és hozzá tartozó székek álltak. Rebel a szeme elé emelte a kukkert, és beállította a fókuszt, miközben Michael megtámasztotta az állát. Jólesett ez a nyugalom, a nap átsütött a falevelek között. Valami barátságos derű áradt a házból. El volt vágva a világtól, nem voltak szomszédjai, és mégis vidámnak tűnt. Minél tovább nézte a házat, a napfény és a madárcsicsergés annál álomszerűbbé tette azt. Az ajtóhoz vezető sétányt bokrok szegélyezték, a viaszos zöld levelek között sötét rózsaszín virágok nyíltak. Valaki bennhagyta a fejszét a felhajtó mellett álló fatuskóban, a nyele az ég felé meredt. Kis madáretető hintázott az egyik faágon, a bejárat előtt. A lépcsőn még egy kerámia kerti törpe is csücsült. A ház látványa titkos derűlátással töltötte el Michael szívét, a fejében pedig esetlen gondolatok bukkantak fel jövőbeli otthonáról és azzal járó örömről. Lusta délutánokon a zsalukat festené át a zöld ugyanilyen tökéletes árnyalatára, majd a madarakat figyelné, s közben limonádét szürcsölne. A jövőjét a madárdal és a lágy szellő sustorgása töltené be. Nem lenne benne több sikoly. Nem lenne benne több szíjcsattanás. Reb csendesen feküdt mellette, Michael pedig hagyta, hogy becsukódjon a szeme. A nap a hátát melegítette. A madárcsicsergés biztonságérzetet nyújtott.” (36-37)

“A lakás otthonos volt, összhangban a békét sugárzó külsővel.” (213)

“közben azon töprengett, hogy milyen lett volna Alice bátyjaként felnőni. Mennyivel másabb lett volna minden, ha reggelente körülülték volna az asztalt a szüleivel és a húgával, és nevetgéltek volna a gabonapehely és a palacsinta felett. Milyen lett volna, ha együtt néztek volna filmet a nappaliban, a szőnyegen fekve, tenyerébe támasztott állal, miközben egy golden retriever vagy egy collie alszik mellette a földön. Elképzelte, ahogy karácsonyi ajándékokat bontogat az igazi családjával. Elképzelte, ahogy egy takarón fekszenek a parkban, és a július negyediki tűzijátékot nézik − a széttört szikrák milliói úgy esnek vissza a földre, mint a hullócsillagok.

Leginkább azonban azon töprengett el, hogy Alice is olyan lány lehetett-e, mint Misty Dawn, aki táncolt és piruettezett a szobájában.

Táncolt és piruettezett, az őrület ellenére.

A sötétség ellenére.

Minden ellenére.” (242)

Ezt nem csak a két ház keltette érzések, a leírásuk, hanem az otthon eltérő fogalmai, az Óz a csodák csodája eltérő értelmezései is megmutatják. Michael azért szereti az Ózt, mert “Dorothy elmenekülhet egy olyan helyre, ahol minden színes és varázslatos, és nem kell Kansasben leélnie az egész életét. − Michael szünetet tartott, majd hozzátette: − És a repülő majmok is egész jól néztek ki.

Alice elgondolkozott, mintha csak maga elé képzelte volna a majmokat, hogy tényleg olyan látványosak voltak-e, aztán egy perccel később már ismét Michaelt figyelte.

− Ugye tudod, hogy a film nem erről szól?

− Mire célzol?

− Dorothy csodálatosnak találja Óz földjét, amíg rá nem jön, hogy teli van veszélyekkel, bánattal és gonoszsággal. A film végén Dorothy boldog, hogy visszatérhet régi otthonába, a farmra.

Michael teljesen elképedt. Amikor Mistyvel együtt nézték a filmet, mindig kikapcsolták a tévét, mielőtt Dorothy visszatért volna Kansasbe. Számukra az Otthon, édes otthon teljesen mást jelentett.” (110)

A hazatérés, az igazi otthon megtalálása végül megvalósul, mégha eléggé torz módon is: Michael “egy lerobbant bádogember, aki arra vágyik, hogy emberi szíve legyen” (242).

Hasonlóan működik a Micimackó története is, ahol a Százholdas pagony ellentétpárja a valódi erdőnek, vagy az Alice csodaországban a főhősnővel azonos név miatt, illetve a Hófehérke-utalás is több ponton kapcsolódik a történethez: ilyen a gonosz mostoha, az erdő és a Hófehérke megmentésére érkező herceg is.

A Ragyogás nem csak a történet párhuzamosságai miatt haladja meg az egyszerű utalást a szövegben, hanem leginkább azért, mert Reb a maga realizmusával felülírja azt a horror-klisét, amelyben az ártatlan főhős végül megmenekül. “Michael el sem hitte, hogy vége van a filmnek, és nemigen akaródzott neki felkelni a székből. Azt szerette volna, hogy a mozigépész még egyszer játssza le neki a filmet, hogy megértse, amit az imént látott. Egyik fele örült annak, hogy Wendy és Danny megmenekült Jack haragja elől, de a másik, sötétebb fele csak arra tudott gondolni, hogy a megmenekülésük nem más, mint hiú ábránd.

− Ezt a hülyeséget! − nevetett Reb, amikor Lucyval az oldalán a semmiből megjelent Michael és Alice mellett. − Nem létezik, hogy azok ketten élve kijutottak onnét. A francokat. Wendy túl hülye lett volna hozzá.” (111-112)

Az a kettősség, az ellentétek és párhuzamok láncolata, amely a dolgok viszonylagosságát, kontextusfüggőségét mutatja meg, a munka kapcsán is megjelenik (102, 117, 153, 192). Michael számára más a munka, mást jelent dolgozni, mint Alice-nek, és mást jelentene felmondani is, miközben az elutazás, a helyváltoztatás igénye mindkettő alapfeltétele.

Michael a magyarázatban és a megértetésben kudarcot vall: a könyv első lapjain elkövetett gyilkosság áldozatának nem tudja elmondani, amit akar, és Alice-nek sem:

“El szerette volna magyarázni a lánynak, hogy nem az ő hibája, és nincs választása. De csak

annyira futotta: − Mert meg kell tennem.” (15)

„Nem volt rá szó, hogy elmagyarázza, hogyan érez. Csak át akarta ölelni Alice-t, és tartani őt az életük végéig, közben egymilliószor egymillió különböző nyelven bocsánatot kérni, és akkor talán megértené. Ugyanakkor meg akarta ragadni Alice-t a vállánál fogva, és addig rázni, amíg el nem hallgat. Hát miért nem képes megérteni? Miért nem hallgatja meg, miért nem látja, hogy nem szét akarja kaszabolni, hanem vissza akarja juttatni az életbe? Érte gyilkolt. Érte tette tönkre a saját életét, hogy megmentse az övét a megsemmisüléstől.” (240)

Michael karaktere felől nézve egyértelmű párhuzamok és ellentétek alakulnak ki: Misty és Alice mint Michael húgai és szerelmei, a két anya (mostoha és valódi), a két családi ház kettőssége. Reb szempontjából viszont nincs szimmetria és nincs helyettesítési lehetőség, neki sem a múltjában, sem a megálmodott jövőjében nem lehet más közeg, mint amiben felnőtt, Lauralynn nem pótolható, ahogyan “igazi” vagy pótszülőket sem tud találni – a Mama helyett Claudine és az Apa helyett Wade megszólítás épp az ellenkező irányt mutatja: a szülőket a maradék attribútumaiktól is megfosztja, de nem állít senkit a helyükre, hiszen nincs másik minta. Reb így igazából jobban rászolgál a szánalmunkra, az együttérzésünkre, mint Michael, hiszen utóbbinak megvan az, ami Rebnek nincs: a képesség az együttérzésre, a másik megértésére és így a szabad akaratra. Mindezt pedig egyetlen dolognak köszönheti: a szeretetnek, az érzelmi biztonságot adó otthonnak, amelyben egészen kicsi korában része volt.

A Vértestvérek nem az erőszakról, nem a bántalmazásról és nem a hentelésről szól, még csak nem is önmagában az egyéni felelősségről és a szabad akaratról, hanem a minden körülmények között reményt és emberséget adó szeretetről.

——————————–

Ahlborn, Ania, Vértestvérek, ford. Beke Zsolt, Budapest, Agave Kv., 2016.

——————————–