Ania Ahlborn regényének címlapján Nick Cutter azt jósolja, hogy ez a regény össze fogja törni az olvasóját. Túl azon, hogy időnként (mindig) idegesítenek az ilyen jellegű reklámszövegek, nem is lett igaza.

A Vértestvérek ahelyett, hogy lesújtana, éppen hogy felemel, és ezt nem azzal a szokásos, hepiendes horror-klisével éri el, amelyben a főhős mégis megmenekül és esélyt kap az új életre, levonja a tanulságokat és túlteszi magát a traumán – hiszen ezzel a bevett megoldással nem is lehetne elérni ezt a hatást. A befejezésben ugyanis mindenki meghal (bár az optimisták kiegészíthetik maguknak a történetet úgyis, hogy mégsem) de egyrészt ez tulajdonképpen nem lényeges, másrészt nem a végkifejlet, hanem az odáig vezető út kettős a szövegben: egyfelől egyre mélyebbre süllyedünk az emberi gonoszságban, az azokat okozó feldolgozatlan traumákban meg a vérben, erőszakos halálokban, másrészt egyre világosabb lesz a szeretet nyilvánvalósága, és az, hogy a szeretetben, gondoskodó közegben eltöltött gyermekkor garancia az együttérzés kialakulására (emellett az is, hogy ennek a hiánya hogyan torzítja a személyiséget).

Mostanában több horror és weird kötetet is olvastam (főleg novellákat), és mindegyik ugyanattól volt hatásos: a véres, gusztustalan és kegyetlen fizikai valóság mögött mindig az az ember van, aki nem csak vágyódik a szeretetre, hanem képes is rá. A tragédia ott van, hogy ez a szeretet (vagy az ígérete) sohasem önmagában létezik, hanem különböző viszonyrendszerekben, amelyek elnyomják, torzítják, nem hagyják kibontakozni. Ezekben a szövegekben nem a szeretet elvont fogalma, eszméje, ideája jelenik meg, nem az egyértelmű és tiszta, könnyen felismerhető fogalom, hanem mindig valaki valamilyen szeretetete valaki iránt, és amely sohasem állandó, hanem változik és váltakozik, sohasem fogható meg igazán, nem értelmezhető, hanem csak érzékelhető és ez a bizonytalan, megfoghatatlan és minden vonatkozásában egyedi érzés határozza meg a cselekményt. Mire valamelyest felismerhetővé válna, már át is alakult, vagy megkérdőjeleződött, és ez a rendkívül sérülékeny és igencsak kétes szeretet kerül valamilyen próba elé a történetekben. Ballingrud novelláiban a műfaji követelményeknek megfelelően egy-egy ilyen szeretetfajtával találkozunk. Az a megállapítás, hogy ebben a kötetben az emberek a szörnyek, nem csak közhelyes, hanem hazug is.

A novellák együtt leírnak egy ívet: az első novellában (Ahová visz az utad) még egy egészen kialakulatlan, szinte csak csírájában meglévő szülő-gyerek kapcsolat, amelyet gondozni, ápolni és nevelgetni kellene, míg az utolsóban (A jó férj) már egy masszív, kitartó és éppen szilárdsága és elhivatottsága miatt elbukó szeretet jelenik meg, köztük pedig mindenféle árnyalatok. A Vad hold a barátok közti elkötelezettségről, az SS a gondoskodás nehézségéről, A mennyország szörnyetegei a helyettesítés lehetetlenségéről, a Napszítta és az Észak-Amerika tavi szörnyei a családtagok egymás közötti viszonyáról, az Átmeneti szállás pedig a saját környezethez való ragaszkodásról szól – miközben mindegyik mögött ott húzódnak az igazi szörnyetegek: a(z amerikai) társadalmat szervező és a boldogulást ellehetetlenítő erők: a munkáltatók, a nem létező egészségbiztosítás, a csődöt kockáztató vállalkozások, az előtérben pedig a mindezek miatt hajszálon függő egzisztenciák, a törékeny, sérülékeny kapcsolatok. (A gleccserszakadék ilyen szempontból kicsit kilóg a sorból, de azért abban is felfedezhető valami ezekből a problémákból.)

A Vértestvérek – szintén a műfaji követelményeknek megfelelően – nem egy, hanem több szeretet történetét meséli el, mégpedig úgy, hogy ezek folyamatosan hatnak egymásra. A cselekmény kiindulópontját is a szeretet igénye és kimutatási szándéka adja meg: Reb tanítványt akar szerezni Lauralynn-nek, hogy ne hagyja el őt, és ennek érdekében megadhassa neki azt is, amit szeretne (és Michael és Alice is a szeretet miatt válik igazi gyilkossá végül).

Reb azért raboltatja el Michaelt, hogy saját magának biztosítsa a nővére szeretetét, csakhogy a gyermeki ésszel logikus szándék többszörösen is kisiklik.

“Akkor döntötte el, amikor Mama öve ismét keresztülhasított a szobán, hogy tennie kell valamit annak érdekében, hogy Lauralynn ne menjen el tőlük. Ha Lauralynn tanár szeretne lenni, Raynek tanítványt kell neki találnia.” (31)

Így lesz a bútordarabnak szánt Michael először csak idegesítő szobatárs, később pedig az, aki megfosztja Rebet Lauralynn figyelmétől. Reb szeretete a családi háttere miatt fejletlen és torz, és a kizárólagosságra, a birtoklásra törekszik: ezért érez először elégtételt, amikor Michael lelövi a nyulat – az ő szemében Lauralynn bűnös, számára nem elképzelhető, hogy Lauralynn őt is és Michaelt is szeresse.

“Lauralynn megérdemelte. Elhagyta Rayt, és ezt a bolond kölyköt választotta helyette. Azt kapja, amit megérdemel. (…) Lauralynn pedig a kedvenc háziállatát fogja megenni büntetésül azért, amit tett. Ray ellépett az ablaktól, és szembenézett a saját tükörképével. Már nem mosoly ült az arcán, hanem rosszindulat.” (97)

Michael korai, a Morrow-gyerekekétől eltérő érzelmi fejlődése itt is egy másik irányt tesz lehetővé: “Nem volt biztos abban, hogy követni tudja Reb tanácsát, és abban sem, hogy szeretett volna birtokolni akárkit is, Alice-ről nem is beszélve. Ám elveszíteni sem akarta a lányt.” (142)

Reb nem érti a többieket, mert nem alakultak ki benne azok az árnyalt érzelmek, amelyeket Michaelban igen. “Amikor egyszer megkérdezte Lauralynnt, hogy szerinte Mama miért olyan dühös mindig, Lauralynn megvonta a vállát, és azt felelte, hogy nem tudja biztosan, de valószínűleg azért, mert szomorú. Akkoriban nem értette a választ” (30)

Michael azonban Rebbel ellentétben megérti saját magát és a többieket is, Wade-et, Mistyt, Rebet és még Mamát is: “Azt tudta, hogy Mama gyerekkora maga volt a pokol, na de ennyire? Ezért olyan dühös, olyan vérszomjas? A lányok és a Misty közötti hasonlóságra már többször is felfigyelt − sápadt bőr, vörösesszőke haj. Ha ők olyanok voltak, mint Misty… akkor talán Mama is így nézett ki fiatalkorában? Talán Mama nem azért kereste az ilyen lányokat, mert a lányára hasonlítottak, hanem mert önmagát látta bennük. Talán az ő megölésük volt az egyetlen módja annak, hogy elcsendesítse a dühét, enyhítse a fájdalmát.” (188)

Ez a megértés pedig együttérzést, a szeretet egy fajtáját eredményezi.

“Hirtelen ugyanis minden a helyére került. Mama az áldozat, és ez így éppannyira kötötte őt Mamához, mint Mistyhez. Morrow-ék befogadták, etették és otthont adtak neki, megmentették, amikor az igazi szülei magára hagyták. Mama azért ölte meg Mistyt, hogy megvédje őt. Michaelnek elszorult a torka, a feje kóválygott, összeszorította a szemét. A család minden tette a fájdalomból született, gennyes sebekből, olyan emberekben, akik próbálták helyreállítani maguk körül a világot. A lelkiismerete nem engedné, hogy elhagyja őket. Sosem fogja tudni elfelejteni őket.” (189)

Reb érzelmei fejletlenek maradtak, megragadtak a gyermeki önzés szintjén: “Felfordult a gyomra, ha arra gondolt, hogy még több gyerek még több bugyuta kérdéssel szakítaná meg a felolvasást. Túl sok gyerek esetén pedig Lauralynn figyelme annyifelé osztódna, hogy átnézne Rayen, mintha ott sem lenne.” (30)

Kifejletlenségükben pedig tovább torzultak. Az a ragaszkodás, amit azért érzett Lauralynn iránt, mert kizárólagos figyelmet és a szeretet várt tőle, a nővére halála után is megmaradt benne, csak már nem volt kire irányítani, így ebbe az üres térbe a bosszú és a manipuláció került. A Michael iránt érzett furcsa ragaszkodása ezzel azonos: Lauralynn hiányát Michael tölti ki, a nővér szeretete és figyelme helyére az öccse kiszolgáltatottsága és alázatossága kerül. Mivel Lauralynnt már nem tudja megbüntetni a figyelme és szeretete megosztása miatt, így Michael és Misty megbüntetése marad. Lauralynn elvesztése azt jelenti, hogy Reb elveszti az esélyt arra, hogy az érzelmei fejlődjenek és kevésbé torzuljanak: “Az ablakban tükröződő Rayt szörnyeteggé tette a gyász.” (128)

A regény a családtagok, főleg a testvérek közötti bonyolult és eltorult érzelmi kapcsolatok változását, alakulását mutatja meg, és mindegyikük szeretet-értelmezését. Michael tulajdonképpen szereti a „befogadó” család tagjait, köztük Rebet és Mistyt is. Rebel is a testvére, ő is hozzátartozik: “Ennek semmi értelme, Reb. Ahhoz, hogy működjön a terved, téged is meg kell öljelek.” (235)

Misty szintén szereti Michaelt, de az ő jelleme is torult, és a sajátos helyzetét is rajta kéri számon (amit Michael jogosnak vél):

“– De nem szóltam egy szót sem, mert szeretlek. Azt szeretném, ha boldog lennél, de velem mi lesz? − Misty összefogta karját a mellkasán, és válaszra várt. − Néha az az érzésem, Rayt jobban szereted. Nektek kettőtöknek vannak titkaitok, kalandjaitok, de nekem mim van? − A matracra szegezte a tekintetét, és a füle mögé tűrt néhány elkalandozott tincset. − Azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint azelőtt. Emlékszel?

Michael nem felejtette el azokat az időket. Miután Lauralynn Észak-Karolinába költözött, Misty és Michael egymásba kapaszkodtak. Ez a szoros kapcsolat egy egész évtizeden át tartott, amíg a korkülönbség el nem választotta őket egymástól. Misty elmélyedt a romantikus történetekben, Michael portyázásai egyre hosszabbra nyúltak, a lányok egyre sűrűbben érkeztek, Mama egyre vérszomjasabb, Reb egyre követelőzőbb, Wade pedig egyre kiismerhetetlenebb lett. Michael egész életében annak az árnyékában élt, hogy bármikor magára hagyhatják, ez a félelem határozta meg a mindennapjait. Rebel egyik mantrája is ez volt: Tedd, amit mondok, vagy otthagylak valahol megdögleni. Mistynek igaza volt − Michael valóban azt mondta, hogy meg fogja védeni, de évek óta a saját túlélésével volt elfoglalva. Most pedig itt volt Alice is, aki miatt Michael távoli helyekről ábrándozik, aki miatt valaki más életét akarja élni, pedig ő is tudatában van annak, hogy soha nem tudna abba az életbe beilleszkedni, de attól még szerette volna megpróbálni. A gondolatai legmélyén Misty mindig vele volt, de semmi több − a gondolatai legmélyén és nem a központjában, ahol lennie kellett volna, ahol oly sokáig volt. Michaelnek ott volt a kiváltsága, hogy a Deltában furikázhatott, közben álmodozhatott az ablakon kinézve, de Mistynek mi jutott ezen a házon kívül? És mi lenne vele, ha ő egyszer eltűnne, és soha nem térne vissza?” (164-165)

Michael furcsa szeretetét első sorban a belénevelt tehetetlenség táplálja, másodsorban a közös élet és a közösen elkövetett bűnök terhe, a felmentés, az önfelmentés igénye:

“Michael automatikusan tette a dolgát, az agya nem vett részt a munkában, nem rakta össze a darabkákat. Rebel egyszer elmagyarázta a helyzetet, amikor először vittek haza ketten együtt egy lányt: a történetben szerepelt Mama, akivel Eugene nagypapa szörnyű dolgokat művelt, Jean nagymama meg úgy tett, mintha nem vette volna észre. Reb valahogy igazolni tudta a saját tetteit, és Michael úgy vélte, egy bizonyos pontig ő is képes erre. Morrow-ékat, mint a bukott angyalokat, kiűzték a mennyországból, mégis megmentették őt, oltalmukba vették, és befogadták a házukba, amikor senkinek sem kellett. Mindent nekik köszönhetett, így gyakran emlékeztette magát arra, hogy mindez − az alagsor, a holttestek, a vér − szent kötelesség. Hiszen megmentették.” (134)

Ami pedig a legfontosabb: az igazi családjában eltöltött kisgyerekkor, amire már nem is emlékszik. Ez egy olyan érzelmi alapot, tartást, ad neki, az együttérzés képességét, ami megkülönbözteti a többiektől, de össze is köti velük, és ez az, ami megteremti a kitörés illúzióját:

“Próbált minél nagyobb tisztelettel bánni a holttestekkel. Jobban érezte magát, ha így bánt velük, egészen addig, amíg már egyetlen porcikájuk sem maradt.” (133)

“Ennek az egésznek nem volt semmi értelme, de Michael valami vigaszt talált a saját zavarában. Ha nem érti a helyzetet, az azt jelenti, hogy ő más, hogy neki még van esélye.”(134)

Folyt.köv.

——————————————-

Ahlborn, Ania, Vértestvérek, ford. Beke Zsolt, Budapest, Agave Kv., 2016.

——————————————-

Ballingrud, Nathan, Szörnyvidék, ford.: Beke Cz. Zsolt, Benkő Ferenc, Huszár András, Horváth Norbert, Juhász Viktor, Pék Zoltán; Budapest, Agave Kv., 2020.

——————————————–