Gaura Ágnes regénye is egyike azoknak a könyveknek, amiket ilyen-olyan okból évekig kerülgetek, mielőtt elolvasom, esetleg többször is belekezdek, de valamiért abbahagyom, majd a sokadik nekifutásnál egyszercsak azon kapom magam, hogy nem bírom letenni.

A könyvről szóló kritikák[1] népmesés fantasyként aposztrofálják, és ennek megfelelően főleg az ezekhez kapcsolódó elvárások mentén értelmezik és értékelik, alapvetően pozitívan.

Szerintem ez egy romantikus regény, amelyben a fantasy és a népmese inkább csak a szereplők közti kommunikációs csatorna, közös értelmezési keret, egyben szimbólumrendszer, mint a regényvilágot meghatározó közeg, és amelyben két ember Trianon traumájának lehetséges feldolgozása, a népmesék, az irodalmi klasszikusok, a popkultúra és a me too[2] metszéspontjában talál egymásra.

A regényvilág tulajdonképpen nagyon redukált, és azok a helyszínek, amelyek a regénybeli hétköznapi valóságot hivatottak bemutatni, kevés kivétellel szintén meseszerűek, egyúttal elnagyoltak is, ily módon Liliom környezete és a fantasztikus világ(ok) között valójában nincs kontraszt. Ezért van az, hogy amikor a mesei világ betör a „valódi” világba, az nem okoz igazi konfliktust, iiletve nem ez okozza a konfliktust. A mesevilág szinte különösebb probléma nélkül olvad bele a másikba, ami amúgyis hasonlóan meseszerű. Akármelyik helyszínt nézzük (romkocsma, Patrícia lakása, a múzeum, a műterem, az irodaépület), az nem azonosítható be a regényvilágon kívüli, valódi helyszínekkel, és annak, hogy mi hol történik meg a budapesti események közül, nincs igazi jelentősége. Liliom munkahelye nagyon hangsúlyosan a másik világból való, a somorjai templom ugyan valóságos, de szakrális hely, tehát a valóságban is egy másik világ része. Talán az egyetlen olyan hely, amely realisztikusnak érzékelhető, Liliom családjának lakása, ez azonban csak a regény elején bukkan fel, de mivel ez sem igazán konkrét, és az egyetlen funkciója a család összetartását, a családtagok közti viszonyt bemutatni, inkább tekinthető ez is szimbolikus, vagy inkább csak jelzésértékű helyszínnek, mint realisztikusnak. A helyszínek elvontsága azonban nem zavaró, csak annyit jelent, hogy ezek az események igazából bárhol bárkivel megeshetnek – legalábbis azokkal, akik otthonosak ezeken a szimbolikus helyeken, mert „a csodáknak is megvan a maguk mozgástere” (255).

Ami a népmeséket illeti, a fenti vázoltak ellenére szintén nem arra szolgálnak, hogy a regényvilágot meghatározzák, vagy legalábbis nem olyan mélységben, mint mondjuk az Ólomerdő-trilógiában, de még csak nem is úgy, mint az Ellopott troll vagy az Egyszervolt esetében. A cselekmény az elnagyoltan leírt, inkább csak érzékeltetett, a konrétumokat legtöbbször nélkülöző terekben zajlik, és ez a regénybeli Budapest mellett a másik világ(ok)ra is igaz. Így a helyek nem lesznek sem valódiak, sem fantasztikusak, hanem leginkább szimbolikusak, ennek eredményeképpen pedig a regény egy olyan szerelmi történet, amelyben a szereplők közti kapcsolatok alakulását, a köztük lévő kommunikációt, a saját helyzetük értelmezését népmesi szimbólumok határozzák meg, a szereplők pedig ezeknek a szimbólumoknak az értelmezésével, a nekik adott új jelentésekkel írják át az eredeti meséket és alakítják ezzel saját sorsukat – nem a mesék ellenében, hanem azokat kiteljesítve.

Farkas azért lehet váltott gyerek, Levente azért királyfi, Szilárd pedig azért a bíró okos fia, mert Liliom így azonosítja őket annak érdekében, hogy dönteni tudjon. Éppen ezért nem csak nagyon fontosak ezek a párbeszédek[3], hanem azt is lehetővé teszik, hogy ne csak az tudja befogadni, értelmezni és élvezni a történetet, aki nagyon jól ismeri a hivatkozott meséket.[4] Ugyanez a helyzet a popkultúrális és szépirodalmi művekkel: az egyértelmű Shakespeare-utalásokon kívül meg lehet találni a kapcsolatot akár Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájával, akár Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjével, Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álma című versével vagy bizonyos képregényekkel[5], de akkor is remekül működik a regényszöveg, ha valakinek nem jutnak eszébe ezek a művek. És így van a Trianon-traumával is: szinte csak jelzésként, egyfajta szimbólumként jelenik meg, egy olyan, mára a mesékhez hasonló távolságba került történetként, amelynek a következményeit még mindig látjuk, érzékeljük, magunkban hordjuk, de már nem közvetlen, hanem öröklött élményként. A nagymamák ugyanúgy mesélnek a Trianon előtti és utáni életről, mint a tündérekről, és Liliom életét már nem a trauma maga, hanem az erről szóló elbeszélések, az így azonos értelmezési keretben létező történelem és mesék határozzák meg. Ahogy a mesék szimbolikus világában a határtalan szeretet temeti be az árkot, ugyanez a recept a trianoni traumák feldolgozására is.

A párbeszédek nem (csak) a mesék (mondák, hiedelmek) megőrzése, (át)értelmezése és újraírása miatt fontos, hanem mert ez az a közös nyelv, amelyen a szereplők kommunikálnak egymással. Nem csak a családi és baráti beszélgetések, hanem a szerelmi kapcsolatok alakulásának is ez a formája – és ez a regény legfontosabb üzenete.

Az, hogy a mesék szövege a közvetítő kapocs a regénybeli szereplők között, egyrészt az azonos háttérvilágot jelenti, másrészt az azonos értelmezési keretet, az azonos értékítéletet, a közös vonatkoztatási pontokat. Ilyen módon lesznek egyértelműek az erkölcsi határok: az összetartozást a mesebeli árok megszűnése, ugyanakkor az egymáshoz való viszonyok jellegének meghatározása, a szerepek éles és egyértelmű elválasztása jelenti.

„A #MeToo arra mutatott rá, hogy ezek nem egyenrangú „üzleti tranzakciók” („szexért munkát”), hanem olyan egyenlőtlen hatalmi viszonyok, amelyben kizárólag az egyik fél szabja meg az együttműködés kereteit, ezzel kényszerhelyzetbe hozva a másik felet.”[6]

Ezért téves az a vád, hogy amikor valaki zaklatásra panaszkodik, akkor azzal “megbélyegzi az olyan hétköznapi szexuális viselkedéseket is, mint a flört vagy a hódítás, s így veszélyezteti a szexuális szabadságot és önkifejezést.”[7] A flört két egyenlő ember közös és kölcsönös játéka – a me too által legyőzni kívánt, a szexualitást hatalomfitogtatássá aljasító zaklatás valami egészen más, és attól, hogy vannak, akik nem értik vagy nem akarják érteni a különbséget, (és mert „Manapság viszont már minden erdő az Ördögé: a nappali fényben ártatlannak tűnő rengeteg szétmarcangolt holttesteket rejt, a kedves fiatalemberekről kiderül, hogy belül félelmetes szörnyetegek” (375), még nem szabad sem a flörtől, játékról, vonzalomról lemondani, sem a zaklatást és az erőszakot újra elfogadottá tenni.

A me too nem arról szól, hogy nem akarunk flörtölni, hanem éppen arról, hogy a flört az lehessen, ami: egyenlő felek közti közös, kölcsönös játék, hogy lehessen biztonságosan játszani, mert nem fogják sem hatalomfitogtatásra, sem megalázásra, sem kapcsolat kikényszerítésére használni.

A flörtöt és a kapcsolatok “hagyományos” kialakulásást nem a me too veszélyezteti, hanem az eltérő erkölcsi értékrendek. A Túlontúlban nincsenek eltérő erkölcsi értékrendek, mert mindenki világlátását a (nép)mesék határozzák meg. Ezért nem zaklatás az, amikor Levente kapcsolatot kezd Liliommal: nem a munkában betöltött hierarchia, hanem a mesei keretben betöltött szerepük alakítja ki köztük a viszonyrendszert. Ráadásul már csak azután, hogy egyenrangú felekként megbeszélik a munkahelyi, beosztásbeli problémákat is. De az, hogy Levente erre reflektál („fogalmam sincs, hogy kérdezzem meg, megcsókolhatlak-e, amikor már a kérdés felvetése is munkahelyi zaklatásnak minősül” 420) már önmagában jelzi azt a változást, hogy a közbeszéd átalakulásával a mára felismerten kártékony felfogású romantikus regényeket is felváltják az újfajta elbeszélések. Liliom megvalósítja a kedvenc meséjét: legyőzi a sárkányt (390), a régi, üres egyenlőtlen kapcsolatok (469) helyébe újak jönnek, mégha nem is lehet megspórolni az ezzel járó gyászt (604-605).

folyt.köv.

————————————————–

Gaura Ágnes, Túlontúl, 2. jav. kiad., Budapest, Delta Vision, 2018.

—————————————————

Magyar Zoltán, Bestiarium Hungaricum: Csodás lények és teremtmények a magyar néphagyományban, ill. Németh Gyula, P. Szathmáry István, Budapest, Cser, 2023.

Lengyel Dénes, Régi magyar mondák, Budapest, Helikon, 2020.

—————————————————-

 

[1] https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/06/gaura_agnes_tulontul , https://smokingbarrels.blog.hu/2017/06/26/konyvkritika_gaura_agnes_tulontul , https://mandiner.hu/velemeny/2017/07/egy-csok-es-mas-semmi-gaura-agnes-tulontul

[2] https://www.goethe.de/ins/hu/hu/kul/sup/klt/21485847.html

[3] Ha esetleg lenne olyan, aki nem olvasta el az összeset… 😉

[4] Illetve mondákat és hiedelmeket – utóbbiakhoz kiváló gyorstalpaló a frissen megjelent Bestiarium: Magyar Zoltán, Bestiarium Hungaricum: Csodás lények és teremtmények a magyar néphagyományban, ill. Németh Gyula, P. Szathmáry István, Budapest, Cser, 2023., Tündér és szépasszony a 177-185., Firtos és Tartód története a 179-180. oldalon, a váltott gyerek a 105-109-en.

[5] Mivel nem vagyok otthon a képregényekben, ezt csak feltételezem.

[6] https://www.goethe.de/ins/hu/hu/kul/sup/klt/21485847.html

[7] https://www.goethe.de/ins/hu/hu/kul/sup/klt/21485847.html