Nagyon megszerettem ezt a könyvet, pedig még mindig nem tudom, mi az a Star Trek. Vagyis igen, valami béna amcsi sorozat.
De ha nincs a Vörösingesek, még ennyit se tudnék róla, ezért aztán sokkal könnyebb volt úgy olvasnom John Scalzi regényét, mint olyan szöveget, ami „nem csak a televíziós tudományos fantasztikumot fikázza (de persze azt is).” (266).
A regénynek a kiindulóponton kívül igazából nem sok köze van a Star Trekhez. Ezt a kiindulópontot pedig az is azonnal megérti, aki hozzám hasonlóan nincs képben ezzel és a hasonló sorozatokkal és nem csak azért, mert egyszerű, hanem azért is, mert a Narratíva valami olyasmi, amit mindannyian ismerünk: az amerikai filmipar zs-kategóriás elbeszéléseinek elemei a világ néhány pontján már szinte valami egyetemes emberit képviselnek.[1]
John Scalzi regényéről írtak egyértelműen pozitívan[2], és amellett, hogy mindenki kiemeli a szerző humorát, páran felületesnek[3] vagy csak egy laza ujjgyakorlatnak[4] tartják, és vannak, akik szerint ez a könyv el van rontva. Utóbbiaknak szerintem nincs igaza, és most leírom, hogy miért.
“kezdeti lelkesedésem a finálé felé haladva azonban fokozatosan csökkent – az alapjában véve remek ötlet kifejtéséhez bizony sok ez a 266 oldal, pláne, hogy a lezárásra az író szentimentális üzemmódba vált, ami végképp nem áll jól sem neki, sem pedig a könyvnek. Én lennék az utolsó, aki pont a kulisszahasogatás miatt kritizálná a szerzőt, viszont egy idő után hiányérzetem támadt, mivel szívesebben olvastam volna további akciódús kalandokat az agyas, ironikus, többszörösen idézőjeles regény-rombolás helyett, ami azért szomorú, mert éppen ez az alkotói attitűd lenne hivatott kiemelni a könyvet a zsánertengerből.”[5]
“Mindenesetre csak annak merem jó szívvel ajánlani, aki nem vár semmi komoly, „igazi” sci-fit, viszont szeretne egy laza olvasmányt délutánra, és nem árt, ha az illető látta a Star Trek néhány epizódját. Emellett lehetőleg csukja be a kötetet a 194. oldal alján, mert ami az után következik, teljesen felesleges és lelombozó.”[6]
“A regény indulásával nincs is baj, hiszen felvezetésnek jó lenne, ha nem lenne annyi erőltetett humorral telenyomva. Mintha Scalzi arra törekedett volna, hogy kerül, amibe kerül, de ő megnevetteti az olvasókat. Nos, ez az elején nem sikerült neki, sőt inkább kiábrándító volt a próbálkozása. Lassan azonban ahogy kezd kibontakozni a történet, eltűnik ez az erőltetettség is, és valóban olvasható, kalandos, izgalmas események részesei lehetünk. A humor is egyre jobban belesimul a történetbe és szerves részét képezi. Leginkább a Földön történő események mosolyogtatják meg az olvasót, ami nem is csoda, hiszen helyzetkomikumra épülnek, melynek a megértéséhez nincs szükség sok gondolkodásra, így szinte mindenkinél célba talál. Szereplői felszínesek és egysíkúak, ami nem is probléma egy komédiában.
Valamikor a regény 70% környékén azonban bekövetkezik egy törés. Az eddigi eseményeknek vége szakad és átadja magát egy stílusban és formában is teljesen más történetvezetésnek, mely az eredeti szálhoz ugyan kapcsolódik, de mégis teljesen más. Ez a három fejezet a regény végén, amit Scalzi “Kóda”-nak nevez, teljesen kizökkenti az olvasót. Csalódottan tettem le a könyvet az olvasás befejeztével. Elgondolkodtam, hogy mi is akart lenni ez az egész? Egy jó kis komédia? Nos, az nem jött össze. Talán azt lett volna, ha nem vágja el a történetet, hanem egy normális befejezést ír hozzá. Az első “Kóda” volt az igazán kiábrándító. Úgy éreztem magam, mintha nem is A Rettenthetetlen krónikái vezető forgatókönyvírójának a gondolatait olvastam volna, hanem magának Scalzinak a megjátszott belső vívódását. Bár a lezárást tekinthetjük egy kis öniróniának is, ha az író értene hozzá.”[7]
Scalzi könyvével szemben tehát a következő kifogásokat hozzák: nem elég rövid, nem elég akciódús, nem elég vicces, nem elég komoly, nem elég filozófikus, a karakterek nem elég egyediek, cserébe szentimentális, de legfőképpen a három befejező toldalék nem is kellene a regénybe.
Hát márpedig de. Ugyanis éppen a háromféle befejezés az, ami teljessé teszi a mondanivalót, amitől Vörösingesek az, ami: egy olyan „totál röhejes faszság”(116), amit receptre kellene felírni.
Ha valaki megkérdezné, szerintem mi az igazi hungarikum, akkor azt mondanám, hogy a frusztráció, amitől az emberek az áldozatok és/vagy kontrollmániás, cinikus, arrogáns, kárörvendő és bosszúszomjas idióták szerepét veszik fel, a lehető legváltozatosabb kombinációban. A Vörösingesek arról szól, hogyan ne legyél frusztrált. Ehhez az első lépés, hogy felhagysz a kicsinyes önigazolással, elismered, ha valamit nem jól csinálsz és igyekszel változtatni rajta, és már nem spórolod meg „a szembenézést azzal, hogy fogalmad sincs, mi a fenét akarsz.” (241)
Nem lehetsz hős (főleg ha változtatsz a nézőponton és nem te vagy a középpontban), de felismerheted, hogy mik azok a dolgok, amelyek a te kompetenciádba tartoznak és ezeken igenis tudsz változtatni. Az életed a tiéd, a felelősség is a tiéd. Ezek a szereplők semmi mást nem csinálnak, csak felismerik az életüket irányítő törvényszerűségeket és megteszik a tőlük telhetőt azért, hogy ezek a törvényszerűséek megváltozzanak. A saját kezükbe veszik a sorsukat, de ezt együtt, egy csapatként, társakként teszik.
A befejezés nem szentimentális, hanem a Narratíva miatt szükséges: azoknak, akik a másik világban összekapcsolódnak, ebben a világban is össze kell kapcsolódniuk. A három kóda (át)értelmezi az előző történetet és viszont, értelmet, célt, és jelentőséget adnak egymásnak, és a szereplőknek.
Nem mennék bele abba, hogy mi mindent jelent az „író” Magyarországon, attól függően, hogy ki, mikor milyen összefüggésben és milyen státusból, vagy éppen milyen beszélői pozícióból használja.
A Vörösingesekben az író forgatókönyvírót jelent. Ráadásul egy huszadrangú sorozat huszadrangú forgatókönyvíróját. A főhősök nem főhősök, csak ennek a huszadrangú sorozatnak a mellékszereplői, és még az sem teszi őket főhőssé, hogy ők alakítják a regény cselekményét. Ezért nem összetett karakterek és ezért relatív a tetteik jelentőségének mértéke – ahogy az „Isten” (a világukat irányító erő) személye és definíciója is az (114, 189).
Természetesen és magától értetődően laza és nagyvonalú az tud lenni, aki nem frusztrált.
A Scalzi-féle lazaság úgy kell ide, mint egy falat kenyér. A Scalzi regényeket úgy kell olvasni, hogy az embernek nincsenek a frusztrációból eredő elvárásai, miszerint a ponyvaszkifiben is legyenek összetett, mély karakterek, komoly filozófiai kérdések és/vagy erkölcsi dilemmák feszegetése és megoldása, komolyan vehető harci jelenetek meg akció (ez a kettő kapásból kizárja egymást) – de mindez legyen humoros, könnyed és szórakoztató. Ami azt illeti, annak idején pontosan ilyen elvárásokkal olvastam a Vének háborúja-sorozatot, le is szóltam jól. De ha az ember mindezt képes elengedni, akkor azzal képes egy adagot elengedni a saját frusztrációjából, és ezért már megéri Scalzi-regényeket olvasni.
(Az a bizonyos beszéd pontosan bemutatta ezt az általános frusztrációt, meg ennek a hiányát is: Scalzi fel sem vette, nem sértődött meg, nem alázott meg senkit, egy pillanatig nem éreztette, hogy gond lenne, sőt, gáláns úriemberként, őszintén nyilvánult meg az ügyben, nem játszott szerepet és nem jött zavarba. Nekünk bezzeg kínos volt, mert „jaj, mit fog gondolni rólunk a Scalzi”, hiszen egyvalaki megszólalásában az egész nemzetet képviseli, szedjük is le a keresztvizet róla nyomban. Kínos volt? Igen, de egyrészt volt, van és lesz is még kínosabb. Másrészt ez az egész jelenség – az is, hogy valaki nem vesz komolyan egy ilyen felkérést, és kizárólag saját magáról képes beszélni, az is, hogy senki nem nézi át előtte és nem szól neki erről, és az is, hogy a rosszul sikerült beszédet túl komolyan veszik – a közösség és az egyének közös frusztrációjából fakad.)
A Vörösingesekben is van frusztráció, amit először az információhiány, azután pedig a feladat nagyságának felismerése okoz. Csakhogy Dahl és a társai legyőzik a frusztrációt, megszerzik az információt, megoldják a feladatot, értelmet adnak a saját életüknek és haláluknak, és újabb lehetőséget másoknak. Ez a legtöbb, amit megtehetünk a saját életünkkel, de ez a szöveg egy pillanatig nem didaktikus. Így is lehet, ha akarod, és ez rajtad áll. A te döntésed, mit kezdesz az életeddel, de nem kell túldimenzionálni, hiszen a te életed önmagában nem jelentős, csak a szeretteidnek számít, nekik viszont igenis fontos, nekik tartozol annyival, hogy a lehetőség szerint boldogan és értelmesen töltöd el – mondja a regény. A te életed a tiéd, és igenis van egy olyan szint, ahol még irányíthatod. A felelősség és a lehetőség is a tiéd. Ha nem vagy frusztrált, akkor képes vagy felelősséget vállalni és élni a lehetőségeiddel. Ha meg frusztrált vagy, akkor olvass John Scalzit, legelőször is a Vörösingeseket.
———————————-
Scalzi, John, Vörösingesek, ford. Pék Zoltán, Budapest, Agave Kv., 2016.
———————————-
[1] Mellesleg Scalzi adjon hálát a Jóistennek, amiért csak amerikai sci-fi sorozatokat kellett végiszenvednie és nem volt szerencséje mondjuk magyar történelmi események bizonyos feldolgozásaihoz.
[2] https://cornandsoda.com/wp/john-scalzi-vorosingesek-kritika/ , http://ekultura.hu/2016/10/01/john-scalzi-vorosingesek
[3] https://www.puliwood.hu/konyv/konyvkritika-john-scalzi-vorosingesek-217727.html
[4] https://smokingbarrels.blog.hu/2016/08/17/konyvkritika_john_scalzi_vorosingesek
[5] https://geekz.444.hu/2016/10/11/john-scalzi-vorosingesek-a-felaldozhato-osztag
[6] https://www.gyoriszalon.hu/news/9849/66/John-Scalzi-V%C3%B6r%C3%B6singesek