A regény erőssége abban van, hogy Kornél jellemétől elválaszthatatlan a munkája és a helyszín is: a nyomasztó hangulat annak köszönhető, hogy a főhős egyre fokozódó válságát, a közösségek szétesését a közvetlen környezet, a maga területét visszahódító (és ezért fenyegető) természetes táj és az emberalkotta terek jellege (a bánya, a lakótelepek, az omladozó kastély), az ember által létrehozott dolgok lepusztultsága is megmutatja.
„Ránéztem a régi, Kárpát gáztűzhelyünkre, és rájöttem, fogalmam sincsen, mégis milyen idős. Rozsdaette, kopott külsejét szemlélve hirtelen én is öregnek és elhasználtnak éreztem magam.” (76)
„Romokon ülünk, Weisz úr.” (84)
„Onnan nem olyan messze helyezkedett el Kossuth-akna, amit majdnem tíz éve zártak be, bontották le az aknatornyot, majd tömedékelték el majdnem az összes vágatot. A közeli bányásztelepülés épületeit felrobbantották, és mára teljesen visszahódította a területet a természet.” (184)
„A mindig gondosan ápolt és karbantartott kertünkben teljesen elburjánzott a gaz, az elrohadt majd később összeaszott szőlőfürtök ott maradtak érintetlenül a kacsokon, mert idén a szüret is elmaradt. Ez a hely is romlásnak indult lassan, ahol a lányok tavasztól-őszig rengeteg időt töltöttek; néha az anyjuknak segítettek gazolni vagy vetni, de a legtöbbször csak játszottak. Valahogy éreztem, soha többé nem fogjuk már rendbe hozni a kertet. Ahogy tyúkokat és disznókat sem fogunk többet tartani a baromfiudvarban, amitől keserű lett a szám íze.” (196-197)
A szövegben napkeltekor is szürkölet van, a hajnal sosem dereng, és főleg nem derül, hanem szürkül. „Hétfőn hajnalban az ébresztőórára keltem, a redőnyréseken keresztül beszűrődött a szürkület.” (27) „Lassan szürkülni kezdett. Az utcai lámpák fényei elhaltak, az ég aljára halvány pír szökött, miközben a város éledezett.” (142) „Az út hazafele rövidebbnek tűnt, de így is szürkülni kezdett, mire odaértem a házunk elé. (…) De ahogy ott álltam a konyhában a hajnali tájat szemlélve az ablakon át, beszédfoszlányok szűrődtek be az ajtón keresztül, amit azért csuktam be, nehogy fölkeltsek valakit a családból.” (190)
A félelem pedig abból érzékelhető, hogy Kornél azokon a helyeken és olyan helyzetekben fél, amelyek rendes körülmények között a biztonságot jelentik neki: a saját házában és a bányában. „Hirtelen egyedül éreztem magam, és rájöttem, hogy – bár itt éltem majdnem egész életemben – sohasem féltem még a saját kertemben.” (24) „Ez egy röhej! Röhej, hogy félek a saját házamban!” (45) „Az igazság, hogy bizony én is féltem, utoljára gyerekként rettegtem így a takaró alatt az ismeretlentől.” (106) „Egy vájár, aki fél a bányában? – kérdeztem magamtól. – Ez is csak egy vágat, Kornél, száz és százban fordultál már meg az életed során. Indulj el végre valamerre!” (186) „– Egy bányász, aki fél a sötéttől – gúnyolódott. – Ti sem azok vagytok már, akik régen.” (187)
Elkerülhető, és ezért érthetetlen hibák azért akadnak a könyvben. Például amikor Kornél egyszerre beszél Sáráról és Gömböcről (20), amikor Renátát hirtelen Valériaként emlegetik (209), vagy amikor az amúgy ügyesen félelmetessé tett alak azzal ugrik rá Balla Gergőre, hogy „megeszlek, hamm” (230), van benne egy ellentmondás: „a fáradtságom eltűnt, mintha soha nem is lett volna. (…) Remegtem a dühtől és a kimerültségtől” (139) és az is eléggé kidobott a könyvből, amikor Kornél azt mondja, hogy nem emelt még nőre kezet, de megrugdosná az igazgatónőt (207), illetve amikor Kornél a halott Mátéval beszélgetve magában lamentál a barátságukról (246).
Az utolsó néhány oldal elbeszélésének stílusa annyira elüt a korábbiakétól, hogy elsőre elhibázottnak tűnik, mintha ellentétes volna a főhős gondosan árnyalt jellemével. Kornél azonban már korábban is hajlamos volt az önáltatásra: „Egy darabig úgy tűnt, minden rendben lesz” (215) „Volt egy pillanat, miközben a konyhában cigiztem, Sára valahol kint játszott a hóban, Fruzsina pedig mosolyogva tevékenykedett körülöttem, amikor elhittem, hogy minden rendben lesz.” (268)
Kornél nem ismeri fel (vagy nem akarja felismerni) a valódi problémát, a gazdasági és társadalmi átalakulások miatti egzisztenciális (anyagi és identitásbeli) válságot, de sejti, hogy legyőzhetetlen erők állnak a háttérben. „Talán valamit, valahol elrontottunk, de éreztem, hogy nem ez az igazság. Valami volt itt, valami történt vagy még mindig történik, és nekem minél előbb ki kell derítenem, hogy micsoda.” (64) „Néha céltalanul bolyongtam a szobákban, és megérintve a tárgyakat elgondolkoztam rajta, milyen gyorsan fejlődik a világ.” (75)
A regény cselekménye a fiktív 1994. augusztusában indul és 1995 őszén ér véget. Az idő múlását egyrészt a természeti táj változása jelöli ki, másrészt a településhez, a közösséghez kapcsolódó események, és ami a legfontosabb, a bánya hanyatlása – és az ezt elfedni hivatott áltevékenységek. „A hónap elején megnyílt a város harmadik benzinkútja és egyben első gépkocsi-mosója, mely a nap huszonnégy órájában üzemelt. Négy év huzavona után végre elkészült és fölavatták a belvárosi Zengő ABC előtt a Kossuth-szobrot. Az Aerocaritas helikoptere elkezdte föltérképezni Komlót és környékét, hogy vészhelyzet esetén bármikor képes legyen leszállni, és a pécsi kórházba szállítani a sérültet. Ebben a hónapban állt le Béta-bánya végleg a széntermeléssel, és kerültek át a bányászok Zobák-aknára, majd nem sokkal később a városban üzemelő cipőgyár is bezárta a kapuit, több mint százötven embert hagyva ezzel munka nélkül.” (37)
„Minden év szeptember első hétvégéjén Komló megtartotta a Bányásznapokat, rengeteg programmal és szórakozási lehetőséggel, többek között az ide szervezett vurstlival.” (54)
„– Azt mondják, be fog zárni a bánya – kezdte Máté. – Hogy egyre rosszabbul megy, egyre kevesebb szenet termelünk, egyre mélyebbről, ezért egyre többe kerül. Egyszerűen nem éri meg.
– Tudod, mióta hallom ezt? Amióta elkezdtem dolgozni ott, pedig az sem most volt már – legyintettem.
– Előbb-utóbb pedig be fog zárni.
– Valószínűleg – bólintottam. – De az nem ma lesz és nem is holnap. Addig még aztán van időnk kitalálni, hogy mit kezdjünk az életünkkel. – Koccintásra emeltem a műanyag korsómat, Máté kissé gunyoros mosollyal hozzáérintette az enyémhez a sajátját. – A bányára!
– Legyen. – Máté egy hajtásra kiitta a sör felét, aztán letörölte a habot a szája széléről a kézfejével. Jó néhány percig nem szólaltunk meg, néztük a standok előtt álldogáló embereket, a gyerekeket, akik a hintákon sikongattak, miközben dübörgött a zene. – Oda tartozunk a föld alá – mondta végül.
– Mi? – kérdeztem, mert elbambultam.
– Egy részünk oda tartozik a föld alá, és soha nem fog onnan szabadulni. Csináljuk, amíg bele nem rokkanunk vagy el nem kopnak a végtagjaink.
– Lesz élet azután is, mikor nem lesz majd bánya.
– De mi? Mégis mi? Se én, se pedig te nem értünk máshoz, csak ehhez.
Erre nem szóltam semmit, mert valóban nem tudtam vele vitatkozni.” (57)
„Az utcán rengeteg ember tartózkodott, a földön mindenfelé szétdobált csikkek és törött sörösüvegek hevertek. Itt már nehezebben jutottunk előre, néha erőszakosan a vállammal kellett valakit félrelöknöm, ami gyerekkel a karomban nem volt egy egyszerű mutatvány. Láttam, hogy a feleségem szinte görcsösen markolja Aliz kezét ‒ az ujjai teljesen elfehéredtek ‒, de ő nem szólt egy szót sem. Felszabadító érzés volt eljutni a pályaudvarig, ahol csak néhány ‒ jobbára részeg ‒ alak lézengett.” (59)
„Október elején egy közeli faluban lévő tejüzem csődöt jelentett, a tehenek sorozatos megbetegedése miatt az egész állományt kénytelenek voltak levágni. A város főutcáján álló Csillesort fedő beton féltetőt elbontották, mert öklömnyi darabok váltak le belőle. Szinte egymás mellett nyílt két új virágboltunk, a Béke Hotel aljában pedig egy új kávéház várta a vendégeit.” (75)
„Másodikán a hagyományokhoz híven megkoszorúzták a városi múzeum előtt álló Engel Adolf szobrot, megkezdve ezzel a Borbála napokat, majd ötödikén fáklyás felvonulással zárták az ünnepséget, amely a Templom tértől haladt egészen a Bányász emlékműig.” (213)
A megfogalmazásból kiderül, hogy ezen a legutóbbi eseményen Kornélék már nem is vesznek részt, tehát már nem a közösség részei.
A komlói katasztrófa, amely kilenc ember halálát okozta, 1991. augusztus 9-én este történt, a regény szövegében viszont a kezdő időponthoz képest a következő év márciusa és májusa közé kerül – mégpedig azért, mert a cselekmény menetében ez biztosítja a veszteség fokozását és jeleníti meg Kornél Bergmanlival kötött alkujának következményét.
Kornél minden igyekezete ellenére (pontosabban éppen ezek eredményeképpen) elveszíti a munkáját, a testi épségét, a házát, a családját, sőt, saját korábbi énjét is: a korábban határozott és cselekvő férfi egy tehetetlenül rettegő emberré változik: a pusztulás teljes és visszavonhatatlan. Kornél így egy tragikus hős, akinek a megfelelési kényszerből adódó saját konoksága okozza a vesztét, és mindez elkerülhetetlen, mert az adott körülmények nem adnak más lehetőséget.
A székkészítő így a kilencvenes évek válságaival küzdő komlói bányászokról szóló rendhagyó mikrotörténeti esettanulmányként is olvasható, és mint ilyen, egyedülálló jelenség a magyar zsánerirodalomban.
———————–
Fritsi Péter, A székkészítő, Gencsapáti, Szülőföld Kvk., 2023.
———————-
Paul Boyer – Stephen Nissenbaum, Boszorkányok Salemben: a boszorkányság társadalmi gyökerei, ford. Körtvélyes Zsuzsanna, Budapest, Osiris, 2002.
———————-
Szíjártó M. István: Mi a mikrotörténelem? in: Aetas 1996. 4. sz., https://epa.oszk.hu/00800/00861/00130/pdf/EPA00861_aetas_1996_04_157-182.pdf
————————