Eleinte azt hittem, az a bajom Horváth György és Massár Mátyás HÉJ című regényével, hogy szexista, pedig láthatóan nem akart az lenni. De később rájöttem, hogy nem ez a baj vele, hanem az, hogy giccses – és arra is rájöttem, hogy pont azért lett a szándékai ellenére szexista, mert giccses, és fordítva: azért lett giccses, mert próbálta ugyan elkerülni a szexizmust, de a (szexista) sztereotípiák miatt nem sikerült. Mindezek miatt pedig nem is urban fantasy, legfeljebb szoftpornó.

A giccsről mindenki tudja, hogy mi az, vagy legalábbis ez az általános meggyőződés. Annál is inkább, mert mára elég nagy szakirodalma van, aminek az egyik jellemző vonása, hogy alapvetően a képzőművészetből hozza a példákat, és az irodalmi giccsel vagy nem foglalkozik, vagy csak utal rá, hogy az is létezik, illetve a képzőművészet alapján kialakult fogalmakat használja az irodalmi giccsel kapcsolatban is.

A másik jellemző vonás, hogy igazi vita csak abban van, hogy volt-e giccs régebben is, vagy csak az iparosodás óta létezik, ezt leszámítva teljes az egyetértés abban, hogy a giccs káros, de minimum értéktelen, és veszélyezteti a valódi művészi és esztétikai érzék kialakulását és elterjedését. (Bizonyos giccselméletek szerint a szórakoztató irodalom egésze, a sci-fi, a fantasy és persze a szerelmes regények egy az egyben a giccs kategóriájába tartoznak.)

A giccsről szóló szakirodalom azonban mégis küzd azzal, hogy megfogalmazza, mi is a giccs, mitől giccses valami és hogy vajon mitől függ az, hogy egy adott művet valaki giccsesnek lát-e vagy sem.

Tehát kezdjük azzal, hogy mi a giccs. Tomáš Kulka Giccs és művészet[1] című könyvében (a vitás kérdésekben kompromisszumokra törekedve) arra vállalkozik, hogy a giccs jelenségének általános jellemzőit írja le (leginkább azért, mert a giccs a művészetnek legjobb esetben is a peremén van, ezért az esztétákat nem érdekli; Kulka 33). Kulka szerint mégha nem is állítható, hogy a giccs csak az utóbbi két évszázadban létezik, a 19. század második felétől terjed rohamosan és „úgy virágzik, ahogy soha korábban”. (Kulka 31)

A giccset elég hamar kivonja az esztétika hatásköre alól[2]  (Hermann Broch-hoz hasonlóan, aki szerint a giccs etikai vétség[3]), és – mivel szerinte a giccs különbözik az elrontott műalkotástól, és a „különlegessége a vonzerejében áll” (Kulka 35), inkább azt keresi, mi teszi vonzóvá a giccset a fogyasztók körében, vagyis minek köszönhető az, hogy a giccses művek „annak ellenére, hogy a művészileg iskolázott elit lenézi őket, mégis széles körű tetszést aratnak.”(Kulka 24)

Mivel nem vagyok a „művészileg iskolázott elit” része, nem nézem le azokat, akik a giccset művészetnek tartják (mert vagy nem volt lehetőségük képezni magukat, vagy eleve már az adott kulturális közegük giccses), nincs is jogom hozzá. A giccset a „magasművészeten” kívül mindent elutasító esztétikai nézőpontjából szokás elítélni (még akkor is, ha az olyan szerzők, mint Kulka és Broch éppen emiatt nem tudják az igazi művészi alkotásokra kitalált kategóriák segítségével jellemezni), amely nézőpont viszont kizárja az antropológiait, amit pedig hajlamos vagyok (valószínűleg bizonyos hiányosságaim miatt) a pusztán esztétikainál relevánsabbnak tartani a saját véleményem kialakításában. Magát a giccset viszont időnként nehezen viselem. Szerintem a giccs vagy szánandó vagy borzasztó idegesítő, vagy a kettő egyszerre, hiszen a giccs egy vállakozás kudarca: meg akar mutatni, el akar mondani valamit (egyvalamit, és csak azt – nem véletlen, hogy a didaktikusság is gyakran együttjár a giccsel) és a rosszul megválasztott eszközök miatt a siker átmeneti vagy teljes egészében illúzó marad (ha pedig nem, az még rosszabb). A művészet a befogadóra bízza, hogy mit mond neki az adott mű, a giccs mindig konkrét – de éppen ezért mindig van valami igazsága is. Ezért a bejegyzés arról szól, miért és hogyan lett giccses a HÉJ és ez a giccs miért és hogyan teszi lehetetlenné, hogy a HÉJ (urban) fantasyként működjön – mert a fantasztikum szempontjából főleg ezért érdekes ez az egész.

Kulka arra a következtetésre jut, hogy a giccses témák mindegyikére jellemző a „nagyfokú érzelmi töltet”, „olyan szokványos érzelmeket közvetítenek, amelyek spontán módon reflektálatlan érzelmi választ váltanak ki.” (kiemelés az eredetiben Kulka 44) Az ábrázolt tárgy érzelmi töltetéből fakad a giccs ereje, nem a mű esztétikai érdemeiből (Kulka 62) és ez a tárgy vagy téma „azonnal és erőfeszítés nélkül azonosítható.” (Kulka 52)

Nem nehéz belátni, hogy a HÉJ nagyfokú érzelmi töltettel rendelkező témákat vonultat fel a boszorkányégetéstől az igaz szerelmen, párkapcsolati problémákon és a gyászon át egészen az állami szinten művelt korrupcióig, amelyek belőlem is kiváltottak spontán módon reflektálatlan érzelmi reakciókat, például Boldizsárt csak ütöttem és rugdostam volna. Aki azonban nem borzasztó kínokat él át, hanem a befogadás örömét érzi a HÉJ szövegét olvasva, azok nem csak az érzelmi reakcióik, hanem az érzelmi reakcióik helyessége felett is örömet érezhetnek: „a giccs jellegzetes fogyasztói nemcsak azért örülnek, mert spontánul reagálnak, hanem azért is, mert tudják, helyesen, mert elvárt módon reagálnak.” (Kulka 46), vagyis nem csak maga az érzelmi reakció vált ki elégedettséget, hanem a tudat, hogy mindenki más is ezt érzi.

Az ezeket a reakciókat kiváltó témák pedig különösebb erőfeszítés nélkül azonosíthatók. A látottaknak csak egyetlenegy értelmezése lehetséges (Kulka 57) – a HÉJ cselekményében kizárólag egyféleképpen értelmezhető események fordulnak elő. A giccset „fogyasztói éppen azért értékelik, mert nem valami rajta túlmutató dolog eszköze, hanem önmagáért való.” (Kulka 36) Az akció- és szexjeleneteknek mindegyike öncélú: nincs más funkciójuk, mint hogy akció- és szexjelenetek legyenek (talán a legrosszabb az a filmes kliséhalmaz, amikor a Don’t Stop Me Now szól a háttérben 208). Kulka szerint „az irodalmi giccs rendszerint mindent kimond: semmit nem bíz a képzeletre.” (Kulka 135) És ez különösen igaz a HÉJ explicit, de modoros szexjeleneteire, amelyek miatt a regény Ugo Volli terminológiája szerint pornógiccsnek nevezhető.[4]

Ezek a jelentek azért öncélúak mert egyik sem változtatja meg a szereplők viszonyait, egyiknek sem lesz a cselekményben következménye és egyik sem képes érzékeltetni, hogy probléma lenne a nők máglyahalála (illetve azért probléma, mert hőseinknek csípi a szemét a füst: Mátyás a máglyától szenved a börtönben, az egész csak az ő bosszantására van: „Kovács Kálmán meg akarja törni, ezért a máglya” 231).

A giccs „az ábrázolt tárggyal kapcsolatos képzettársításainkat semmilyen érdemleges módon nem élesíti, erősíti föl vagy alakítja át. Míg a valódi művészet magasabb szintre emeli, addig a giccs lefokozza tapasztalatainkat.” (Kulka 57) A nők elnyomásának mindennapi tapasztalata a regényben úgy jelenik meg, mint amit szükséges elfogadni, mint ami mindig csak mások hibája, amivel nem is az a baj, hogy mindenki csinálja, hanem hogy ez ki is derül: György attól hány, hogy hétköznapi dolog nőket a máglyára küldeni „de ha már így van, legalább szégyellnénk a pofánkat, legalább csendben tennénk, lelkifurdalással, balsejtelmektől gyötörten. De nem, mi lérkedünk vele, kipakoljuk a halált a kirakatba, látványosságnak szánjuk, akár a tüzijátékot. Ilyen világban élünk. Ilyenben élek és eddig nem tettem ellene semmit. Pedig milyen sors jutott a feleségemnek is?!” (136)

A giccs „átlátszó szimbólum”, „hatása teljességgel a témáján való élősködésen alapul” (Kulka 109). Azt hiszem, ez a „témán való élősködés” jellemzi leginkább a regényt.

A HÉJ azért szól a nőkről, hogy a férfiakról szólhasson. Mátyás és György nem azért tesz vagy nem tesz dolgokat, mert magától értetődő, hogy a szeretteiket (és a náluk gyengébbeket) maguk elé helyezik, hanem mert ezzel a látszólagos maguk elé helyezéssel saját magukat fényezik. Az ő érzelmeikről, szenvedéseikről, gondolataikről van szó, a nők érzelmei, szenvedései, gondolatai csak a háttér, az ürügy, amely kiemeli a fő témát, ami az, hogy a két főszereplő halált megvető bátorsággal felváltva sajnálja és szereti saját magát.

Mindez pedig egyáltalán nem kérdőjeleződik meg, és ez is árulkodó: a giccs „összeegyeztethetetlen a kérdezésnek még a legenyhébb formájával is” (Kulka 132)

Robert Nozick szerint giccs a valódi érzelmek helyett az érzelmek látszatát adja (Kulka 135) Nem nehéz belátni, hogy Mátyás, György, vagy éppen Boldizsár ömlengései inkább csak látszatérzelmeket takarnak – pontosabban azok számára, akik ezeket az ömlengéseket giccsként olvassák, ezeknek a férfiaknak a rettenetes szóvirágokkal leírt érzelmei egyáltalán nem hitelesek.

Éppen ezért Kulka azon kijelentésével, miszerint „a giccs vonzereje teljességgel a témája érzelmi töltetéből fakad, és nem sok köze van a megfogalmazásmódjához” (Kulka 6) meg hogy a giccsregények azzal érik el hatásukat, amit mesélnek és nem azzal, ahogyan (Kulka 136), kicsit vitatkoznék. Létezik ugyanis a giccses stílus, ami a HÉJnek is jellegzetessége. Ha elfogadjuk, hogy a giccs fogyasztói művészetnek tartják a giccset (Kulka 63), akkor az is nyilvánvaló, hogy a giccses stílusú szöveg azért tetszhet, mert az olvasók (akiknek tetszik) költőinek tartják. Ez a HÉJ esetében a szexizmussal lepleződik le, ebben megvan mindaz, amit Ugo Volli pornógiccsnek nevez. A pornógiccs alkalmazkodik a széplelkűséghez, az erkölcsi mozzanatra rárakódik „az önigazolás egy másik, sokkal szerteágazóbb és bonyolultabb formája, melyet általánosságban esztétikainak nevezhetnénk” (Dorfles 217), a cél a pornógiccset esztétikailag elfogadhatóvá, kellemessé tenni: a pornót „művészi prózának” álcázzák (Dorfles 217) Ennek következményeként „az irodalmi nyelvezet teli lesz „költői” jelzőkkel, képekkel, minden logikai vagy esztétikai kapocs híján egymásra halmozott retorikai fordulatokkal, szóképekkel” (Dorfles 217), és a szexuális jelképek „megbújnak a szöveg folyamában” is (Dorfles 218). Ez jellemzi a HÉJ szövegét. És akkor most nem idézném mind a hatszáz oldalt, csak a legkirívóbbakat:

György: Juli ma már nem akarná „horogra csalogatni” (73)

Boldizsár Terit „üzemszerűen” csókolja (111)

Pajkos bárányfelhők, tajtékos hullámok (124)

György miután kifejti, hogy meg akarja dugni Nórát érzelmek nélkül, „gyermeki módon” menekül (133)

a máglyák „a női varázslatokat ölik ki a világból. A gondoskodást. A szeretetet. A boldogságot.” 142

„Mindig a lányoké legyen a pepecs meló, mi? Mosogassuk tisztára az edényt. Vasaljuk élre a nadrágot. Varázsoljuk élhetővé a világot. Mi van, fiúk, még az utolsóban is magunkra hagynátok? Csahogy nincs olyan nagy boszorkánysöprű, amivel félre lehetne söpörni ekkora rémálmot, a HÉJ nem holmi porcica. Ahhoz, hogy ezt az egészet eltöröljük, hogy felszántsuk és behintsük sóval annak a lila üvegpalotának a helyét, többkell. Forradalom. Ahhoz a nők mellé kellenek a férfiak is. Tudod, olyan hagyományosak, a bevett szokás szerint: széles vállúak, erős derekúak, biztos léptűek, vasöklűek. – Meg persze fafejűek.” 183

„Szél fodra teszi ezt a tétova siklóernyővel. Éreztem is a langyos szellőt az arcomon. Selymes, gondos női tenyér simít így, lesöpörgetve a verítéket a férfihalántékról.” (238)

Boldizsár arcán „gyermeki, fogvillogtató vigyor honol” „konkrét boldogság” „láthatóan nem hiányolta még az asszonyt” (239)

Boldizsár (aki ugyebár egy tahó seggfej) „a szerelmét a feleségének adta, örökbe” (241)

„Mintha kihúztak volna a konnektorból, nélküle üress és céltalanná váltam.” (252)

„Dorka az ajtófélfának dőlve bámult rám, roppant meztelenül. A hajában apró hullámok keletkeztek, takarta a fél arcát. Szélfodros tenger ölelte nyugodt sziget, rajta két feneketlen, édesvizű kút a mindent látó szempár. Beleszédül az ember. Atyaúristen és minden boldogok, szentek, angyalok és egyéb jelentőségek!… – Gyönyörű vagy – fohászkodtam a földre perdült égi szépséghez.”

Mátyás csak azért vette fel a telefont mert „épp Dorkán kívül tartózkodott” (273)

„telítve vagyok dorkaninnal” (281)

Dorka Mátyás mosolyát „kidobta a többi felesleges kacattal, szívvel, szerelemmel, bizalommal együtt, amit én mind neki adtam.” (320) (Csak mert nem kért tőle külön engedélyt egy másik boszorkánnyal közös „munkához”)

Nóra „kedvessége, törődése, az odaadása, a praktikussága, már-már földöntúli szépsége, a kitartás, amivel rávett, hogy apránként megnyíljak neki és figyeljek rá – a tartására, a légzésére, a mozdulataira, a gondolataira -, abban a pillanatban mind semminek tűntek. Pornál, hamunál kevesebbnek. Nincs, ami itt tartson, döntöttem el.” (328)

„szerelmesen csókba hajló gerlepár (..) együtt messzire szaladtak, bele az estébe” (388)

„a pokróc a vízbe hullt. Talán utána hullok én is, a múlandóság legmélyére” (390)

„Ő – a nevét már nem mondom ki soha többé – felpörgethetne úgy, de úgy, hogy Tejutat felszántó napszelet tüsszentsek a gyönyörtől.” (391)

„a léptei elringattak, mint bölcső a kisdedet” (392)

„Nőiesség áramlott felém, körbeölelt, megértőn, lágyan.” (393)

Gréti „orra hegyére telepedett egy hópihe, törvényt ült rajta. (…) Kábé azt éreztem, ő az utolsó esélyem, hogy valamiféle ki nem érdemelt, végső boldogságmorzsához jussak ebben az életben, csakhogy két lábbal a földön járva távolodott” (399)

György álmaiban „Boldizsár Teritől, ő Julitól csent csókot” (430)

„A fagy bekúszott a kabát, a pulcsik meg a pólók alá, mindenhol mardosni kezdett, a bőrömön, a húsomon, a csontomon. A lelkem után tapogatózott.” (448)

„A bőröm alatt (…) kánkánt jártak az idegek. Izmaim orkánfodrozta tengerének hullámai a gerincvonalam mólóját csapkodták.” (458)

„szürke tények kergetőztek humanista ábrándokkal monológja mezsgyéjén” (476)

„Szív helyett egy megérzés dobogott bennem, hogy a lány már alig várja a csókébresztőt.” (477)

(Szerencsétlen Csipkerózsika ugye az, akit konkrétan megerőszakol a herceg.)

Az olyan szavak, mint a gyerkőc (185, 187) gyerkőctekintet (305) meg „árván maradt lurkó” (476), önmagukban is giccsesek, de ebben a szövegkörnyezetben fizikai kínokat okoznak.

És az a helyzet, hogy ezt a költőinek gondolt nyelvet nem ellensúlyozza az alpáriság, hanem csak még rosszabbá teszi. A bölcsőde, az öregek otthona és a munkaterületi telep ugyanolyan, mindenhol csak „bőgés és fosás” van (11, 50), György elvégzi a nagydolgát (157), és még ebben is Boldizsár viszi a pálmát az olyan mondataival, mint: „Ez a nő olyan, baszod, akár a szél, de a legjobb fajta ám, a tavaszi. Viháncol benne a libidó, mint a kölyökkutya, ha sétálni viszik. Ha Juli csak fele ilyen jól kefélt, akkor neked mocskos jó dolgod volt, öcskös.” (240) De az sem rossz példa az ömlengéseket közvetlenül követő alpáriságra, hogy „sütötte le szemérmesen a szemét a DEO igazgatója, mint valami szűz kurva” (297) meg hogy „belém fagyna még a szar is” (448)

Kulka szerint a képekhez hasonlóan „a giccsregények is tipikusan arra játszanak rá, amit az emberek többnyire jónak, szépnek és illőnek gondolnak.” (Kulka 134) A HÉJ esetében a „jó, szép és illendő” a szexizmus, a hímsovinizmus és úgy általában az elnyomás elítélése – erre a meggyőződésre játszik rá a szöveg, csak közben éppen az elítélendő felfogást tápláló sztereotípiákkal illusztrál mindent: az összes szereplőt, a köztük lévő viszonyokat és a háttérvilágot is.

A giccs időben és térben is változó, vagy legalábbis valamennyire relatívnak tekinthető, ami a mindenkori (jó)ízléstől és egyúttal a befogadói attitűdtől is függ. Ez a befogadói attitűd az, ami eldönti, hogy a giccset az olvasó elfogadja-e művészetként, vagy pedig giccsként azonosítja.

Gillo Dorfles már idézett könyvében azt írja: „Talán ez a fordulópont, nemcsak a zenei, de az irodalmi, a filmi, sőt, mondhatnám a „természeti” giccs felismerésében is: a befogadó közelítése a művészeti s a természeti látványhoz, az a sajátos szemszög, amelyből szemlélve ezek rögtön alantassá, hamissá, érzelgőssé, valótlanná válnak.”[5]

Az én sajátos szemszögemből nézve csak az volt a kérdés, hogy mitől és mennyire giccses a HÉJ.

Ez a regény egy alapvetően szexista megközelítést akar felhasználni arra, hogy a szexizmus (illetve a hímsovinizmus) ellen felszólaljon, és ezzel egy olyan hamis alaphelyzetet teremt, ami nem teszi lehetővé, hogy elkerülje a giccset, hiszen a giccs többféle értelemben is hamisság.[6]

Kulka szerint „a giccset felhasználni nem ugyanaz, mint giccset létrehozni” (Kulka 20). Erre jó példa a Kukoricza és A második magyar köztársaság meg Az első budapesti olimpia.

A Kukoricza esetében a filmes formanyelv, A második magyar köztársaságban például a jampecek vannak ikonként felmutatva, amitől az egykori giccs így eredeti funkciójától elemelve új szerepet kap, önmagán jóval túlmutató jelentősége lesz. Egy eredetileg giccses dolog más kontextusban értékessé válhat (Dorfles 25). Néha itt is van utalás a giccsre, de sajnos nem éppen önironikus módon: „Ha ezt egy könyvben olvasom, azt mondom, giccs” (174), Dorka összes pecsétjét „kibaszott leheletfinoman” törték fel, „ahogy a távoli hegedűszó andalítja el az embert. Tudod, ilyen émelyítő, giccses dallammal, hogy lalla-lallala.” (317)

Azonban a HÉJ központi szervezőeleme a pornógiccs, azaz „a pornográfiának a giccsember általi hamis, túlcukrozott és némileg frigid élvezése” (Dorfles 212).

Ez a könyv az „erkölcs giccse”: vagyis „a felvilágosításra és az elfogadásra hivatkozva mutogat pornográf tartalmat”, az ilyen jellegű könyvek „mind csupa magasztos emberi és erkölcsi értékre hivatkoznak, ugyanúgy, mint akik ostorozzák őket. Vagyis aki pornográf anyagokat árusít, nem önös érdekből teszi, hanem fontos küldetést teljesít; aki ilyeneket vásárol, nem gyönyört keres, hanem önképzésre, önnevelésre áldoz; aki pedig támadja őket, nem azért teszi, mert a dolog valóban zavarja, hanem a nyugati civilizáció legszentebb értékeinek védelmében.”[7] (Dorfles 215-216) A HÉJ (elvileg) nem azért van tele explicit szexjelenettel, mert explicit szexjelenetekre vágyó olvasókat akar kiszolgálni, hanem hogy felszólaljon a nők elnyomása ellen. Gyakorlatilag viszont utóbbi csak ürügyként szolgál. Ott van például az állami szintre emelt perverzió (35): az adatlapok kérdései meg az egész “tiszta-randevú”, aminek eredményeképpen igazoltan szexelni kell (97), nettó pornográf elem, semmilyen funkciója nincs, csak hogy György az állam perverzitását megmutathassa – miért is? Hogy az olvasó elszörnyedjen, vagy hogy elkezdjen csorogni a nyála, miközben bizonygatja, hogy ez milyen szörnyű?

Ha végigvisszük a regény állításait, akkor mindenképpen valami hamisat fogunk kapni a szexizmus miatt, de legalábbis saját állításaival kerül logikai ellentmondásba a szöveg. Minden nő boszorkány, de a boszorkányokat (tehát úgy általában a nőket) nem szabad máglyán elégetni, mert 1, a férfiaknak szükségük van a nőkre, különben nincs kivel szexelni és nem főz/csinál szendvicset senki 2, a mágiára is szükség van, mert a nők varázslatossá teszik a világot. Hát… ez pont olyan, mint egy fészbúkra feltolt rikító képeslap, csak nem egy sor, hanem 600 oldal. A regény világán belül minden szexista megjegyzésről és minden pornójelenetről tudható, hogy igazából a nőknek (=boszorkányoknak) köszönhető, ők irányítanak mindent, vagyis a férfiakat. De minden nő boszorkány… és így tovább. Az a két, látszólag ellentétes, szexista szemlélet, miszerint a nők a férfiakra gyakorolt pozitív hatásuk miatt értékesek, egyúttal meg kell őket védeni, mert gyengék, meg az, hogy a nők ki- és felhasználják a férfiakat és valójában ők irányítanak, együtt és egyszerre van jelen a szövegben. Ha az első igaz, akkor a boszorkányok nem irányítanak, nincs elég hatalmuk és akkor Mátyás és György saját maguktól ekkora seggfejek. Ha viszont van hatalmuk, és Mátyás/Árnyék és György azért ekkora seggfejek, mert a nők irányítják őket, akkor a regény összes női szereplője negatív figurává válik. Ha a nők az irányítók, akkor egészen cinikus szemétládák a férfiak és/vagy lúzerek; ha a férfiak az irányítók, akkor a nők szerencsétlenek – de akkor hogyan nagyhatalmú boszorkányok? A végső konklúzió mégis inkább az, hogy mindent a boszorkányok intéztek, ergo a nők tehetnek mindenről.

Az akciójeleneteket elviccelő, és ezért az erőszakot bagatelizáló elbeszélésmód agyoncsapja az összes törekvést arra, hogy a nők elleni erőszakot ítélje el a szöveg, hiszen ha mókás, hogy Mátyás péppé ver (nem mellesleg sztereotípiákból összefércelt) embereket egy bioboltban (187-189) akkor a boszorkányok máglyán elégetése mitől nem az?

De más hibái is vannak a regénynek. A cirkuszos tematika csak valami groteszk mesei hangulatot ad, de nem kapcsolódik szervesen a cselekményhez, igazából akármi lehetne György szüleinek a foglalkozása, ez a történetszál kilóg a regény egészéből, elüt a többitől. És ott vannak az olyan amatőr hibák, mint hogy a lényeges információkat úgy tudjuk meg, hogy Eszter és Nóra elmesélik egymásnak az éppen felébredő Mátyás feje fölött. Az ellentétes csoportok kényszerű együttműködése nagyon kurta, ahogy az egész akció is a végén, nincs léptékváltás. Oké, hogy elvileg a nyugati határok meg a kislányok (vagyis a jövő) védelme a cél, de ez nem tűnik fontosnak, mert folyamatosan csak György és Mátyás személyes kínlódása van a fókuszban. György képes megkérdezni, hogy miért nem jelentik fel zaklatásért azt, aki megfigyeli Terit (155 – mert egy ilyen világban ez rendkívül életszerű…) De mondhatnám azt is, hogy az igazán fontos és jelentős boszorkány nincs is jelen a történetben.

Boldizsárhoz nem illik az öngyilkosság, nála inkább a végtelenített siránkozás és a sajnáltatással csajozás lenne indokolt, meg az, hogy a két gyereket is felhasználja ehhez. Ha ez a boszorkányok műve, akkor pedig nemtelen bosszúállás, ami szembemegy a regény azon törekvésével, hogy pozitívnak állítsa be a boszorkányokat (nőket) – lásd fentebb. (Ha pedig Krügeréké, akkor a két főhőst nem csak a boszorkányok tévesztik meg.)

Boldizsár egyébként is a legnagyobb hiba. Őt péklapáttal verném agyon és nem csak azért, ahogy a nőkhöz, konkrétabban a szeretőjéhez, a feleségéhez (és ennek következményeként ahogy a gyerekekhez) viszonyul (pl 10-11), hanem mert Györgyöt is semmibe veszi – de nem ezért hibás a karakter. Madarat tolláról, embert barátjáról: György teljesen hiteltelenné válik, amikor Boldizsárt – azt a Boldizsárt, aki kerek-perec kijelenti, hogy szívesen megdugta volna György halott feleségét, és ez csak az enyhébb cselekedetei közé tartozik – a barátjának nevezi. És mit szól ehhez György? Nem tud rá haragudni, merthogy ez csak Boldizsár „tapintatlanul bájos taplósága” (14). Hát, György, ez nem azért gáz, mert nem férfias, hanem mert végtelenül ostoba. György egy szerencsétlen lúzer és borzasztóan irritáló, erre bizonyíték többek között a Grétivel bemutatott rettenetesen modoros szexjelenet, aminek az egyetlen funkciója a pornográfia lenne, de mivel azt hazudja magáról, hogy nem az, ezért talán ebben a jelenetben fulladunk bele leginkább a giccsbe (pedig elég erős volt a felhozatal).

A szerzőknek az a törekvése, hogy írjanak egy olyan urban fantasyt, ami a történelemmel is kacérkodik, meg egyértelmű kiállás a nők mellett, teljesen elvérzett a két elbeszélő macsó figuráján és előadásmódján. Volt egy “mondanivaló”, ami nem összeegyeztethető azokkal a karakterekkel, akiknek a szájába adták, ettől lesz a regény giccses. A költőinek tartott, túlzó és modoros eszközöktől pedig a szöveg lesz az. Különösen kínos ez annak fényében, hogy Mária Terézia „kifogástalan ízlésű uralkodó volt” (Dorfles 107).

Nem az a baj, hogy a regényben felépített világ szexista (sőt, hímsoviniszta), hiszen éppen attól lehetne hiteles, a baj az, hogy maga a szöveg szexista és ennek az elemei a tömény giccs formájában jelennek meg. A szexizmus ugyanis sztereotípiákon alapszik.

Milyenek a regényben a férfiak? Arrogáns, bunkó seggfejek, és ez kiderül abból, ahogy beszélnek a nőkről. Boldizsár ebben is előkelő helyet foglal el, ő a legbunkóbb, az olyan megnyilvánulásai miatt, mint hogy „azt hittem, az ilyen műmájerekre csak a szúette fapinák gerjednek” (76) Nem sokkal marad le tőle Takáts Béla (aki szintén jófejként van beállítva a regény végén): „dehogy volt abban a szukában gyerek” stb (49). Hasonló megjegyzéseket egyébként György és Mátyás is megenged magának (pl: „pár hete ivarérett csitrik” „a lábuk köze Niagarává válik” (279) Nóra ha tényleg annyira akarja, „essünk túl rajta, gőzöljön a lába köze” 136). „Mintha kapcsolót billentettem volna volna át bennük, amikor a „baba” szó kicsúszott a számon: merengeni kezdtek, hogy miért maradtak egyedü az alig pár hónapos gyermekükkel, esetleg értetlenkedtek, hogy miért nem találnak végre egy épkézláb pasit, aki magzatot plántálna beléjük, jó mélyre.” (75)

A rendkívül éleseszű György persze nem lát összefüggést a merengések és a saját (illetve a Boldizsár-félék) viselkedése között, pedig semmivel sem különb: amikor Gréti rákérdez, hogy mi van köztük ő viszakérdez, hogy „nem az efféle kérdések miatt iszkolnak el a férfiak kábé örökre? – De igen, ismerte el.” (327) Grétinek igazán nagy szerencséje van, hogy György mégis inkább saját magát sajnálta és lemondott róla.

Ezzel szemben a hivatalosan is nőgyülölőként elismert Hadik Szilárd (54) nem ilyen útszéli stílusban tolja, ő kutatócsoportot üzemeltet és azt akarja bizonyítani hogy a boszorkányság genetikailag öröklődik. Itt persze megint nem az a baj, hogy Hadik egy nőgyűlölő karakter, vagy hogy Takáts Béla az, hanem hogy a regény világában ÉS az elbeszélők szemében igazából mindkettő elfogadott, legfeljebb Hadik problémás egy kicsit. Árnyék ugye csak a rossz fiú, aki a végére megjavul.

És milyenek a nők? Dorka speciel pont, mint Tarja Kauppinen A nép igazságából, csak Tarja vicces, Dorka meg nem. A Mátyás nevű elbeszélő láthatóan nem tudja, mi a különbség egy igazi nő (értsd: egy jól megírt regénykarakter) meg egy férfirendező fantáziátlan utasításait betartó pornószínésznő viselkedése között, de igazából nem is feltételezi, hogy különbség lenne, hiszen – ahogy az György részeiből is kiderül – a nők mind egyformák, az eltérés csak abban van, hogy milyen funkcióban szolgálják ki a férfiakat. Az egyik szendvicseket gyárt, a másik nyomoz, a harmadik meg úgy csinál, mintha jó lenne neki a szex egy nárcisztikus idiótával. Teri a nagydarab házitündér: „kora harmincas háziasszonynak tűnt, aki egyszerre próbál helytállni a munkahelyén és az otthonában” (187) „olyan mint egy egész napos munka házirobot és a gyerekek ágybaparancsolása után egy családanya” (212) de „egészen emberinek tűnt” amikor reszketett (211), „szép”, „termetes, de nőiesen formás” 207, „sürgött egy keveset körülöttem, adott sört. lecsót meg kenyeret, marasztalt, hogy alhatok náluk” (35) kimossa György öltönyét (36) „Kivett a hűtőből két doboz sört, a férje markába nyomta, tartson velem kis időre, beszélgessünk olyasmiről, amiről a férfiak csak egymás között tudnak. Ő addig elmosogat, meg kitereget, megágyaz meg minden.” (37)

Teri vagy teljesen hülye (Boldizsár sosem csalna meg, bízunk egymásban, 73), vagy teljesen hülyére veszi Boldizsárt, aki egyébként meg is érdemli. Van „töltött galamb típus” (59), Zsuzsa „boszorkány, fekete özvegy, nehéz bombázó milf” (62), aki „valószerűtlenül hosszú szipkából” szívja a cigarettát és fújja a füstöt (42), van neki kalapja, tűsarkúja, és ki van rúzsozva (42), és szép. Tőle „ismét egy nő” Dorka a külsején (típusán) kívül abban különbözik, hogy Mátyás „az ő fejének nem szegez fegyvert” (63), de ő is szép. Nóra nagyon szép (294-295), és főz, ringó csípővel énekelve mosogat, felmos, tereget, port töröl, de a legszebb nő, „legbelül férfiasabb a legtöbb férfinál” mert karriert épített „a máglyarakásos férfivilágban” (263)

Nincsenek jellemek, összetett karakterek, csak típusok vannak, de legalább mindegyik kiváltja a szexuális vágyat a főszereplőknek legalább az egyikéből legalább egy időre. (Felmerült bennem a költői kérdés, hogy az egy dolog, hogy a férfiak mindig dugni akarnak (301), na de mindenkivel?)

A női szereplők olyan szinten vannak sztereotípiákból felépítve, hogy semmilyen egyéni tulajdonságuk nincs: a randikon megjelenő nők: „akadt szőke, vörös, barna, fekete, alacsony, magas, telt, karcsú, csiripelő, búgó hangú vagy éppen bagótól rekedt. Kilenc nő, kilenc alkat, kilenc szokványos történet magányról, válásról, csömörről satöbbi.” (75) Aztán van „kebelcsoda bárpincérnő” (101) hogyishívják lány (Gréti, 286)és ott van Csilla és Marcsi (117-118) akiket György „kölcsönkér, hogy titkárnőt varázsoljon belőlük” (198) (Hiszen ezek a nők nem jók úgy, ahogy vannak, de ahhoz, hogy megváltozzanak, egy férfi varázsereje szükséges.) A nők felcserélhetők, behelyettesíthetők egymással, illetve bármilyen típusú nő átalakítható bármilyen más típusúvá, vagyis tulajdonképpen tök egyformák és ez alól persze a kislányok sem kivételek: „Ha Juli annak idején nem vetél el, mára pont ilyen kislányom lehetne: színre, szagra, állagra, korra, mindenhogy.” (352)

Néha meglepő módon elismeri ezt a szöveg: Árnyék és Mátyás „belátja a tévedését” hogy „Dorkát gyenge nőként, birtokként kezelték” (153) „a csipője meg a kapucnija ingását, az olcsó, turkálós kabátot, vállán a vékony hóréteggel. Ezeket láttam Gréti helyett.” (399)

A regényben minden szereplő és minden szereplők közti viszony sztereotíp: minden sztereotípiát igazol és így semmi más nem történik, mint az olvasók megtartása abban a biztonságos közegben, ahol egyértelműen eligazodnak. Minden jelet azonnal és félreértés nélkül tudnak dekódolni. Ide nem kell gondolkodás, csak az áradó érzelmek. Boldizsár (aki egy ütnivaló seggfej, ha még nem mondtam volna) gyásza, Mátyás (aki egy kevésbé ütnivaló, de azért seggfej) megjavulása (vesd össze: a „rossz fiút” megjavítani képes nő/igaz szerelem/tündér/boszorkány/kisállat… mindegyik megvan), György (aki egy lúzer és még seggfej is) szomorú lemondása a második lehetőségről (Grétiről) mind-mind azt célozza, hogy az olvasó telesírja a párnáját – merthogy mindez a rossz dolog a nők elnyomásának következménye és akkor így az olvasó tulajdonképpen a nők elnyomásán kesereg, és nem biztos, hogy észreveszi, hogy ha férfiakat kell sajnálni egy nőket érintő probléma miatt, akkor ott alapjaiban hibás a logika. Az persze igaz, hogy mindez a férfi szereplőknek is kárt okoz, de ez, és csak ez kerül előtérbe a regényben.

A két elbeszélő a saját, mély érzelmeknek hazudott nyálas önigazolásról úgy csinál, mintha az különbözne az állami szintű nőelnyomástól – csakhogy pontosan ugyanaz a kettő. Dorfles szerint a giccs az ízlés hanyatlása, amely etikai-társadalmi (és nem erkölcsi) hanyatlás is egyben, „az individuumnak az emberi az autonómiához és az emberi tartáshoz való viszonyulás” hanyatlása, az „emberi személyiség lealacsonyodása”. Nem csak kispolgári ízléstelenség, hanem a „látszatra előítéletektől mentes, polgárellenes, ám etikailag végeredményben giccses „rafinált ízlés” is giccs. (Dorfles 8)

Tehát az is giccs, amikor valami alapvetően nyomasztó dolgot úgy ábrázolnak, hogy az ábrázolás módjával érik el, hogy ezt a dolgot nyomasztónak érzékeljük, hanem azzal, hogy az amúgy pozitívan ábrázolt világban elmondják róla, hogy ez egyébként milyen nyomasztó. A HÉJben pontosan ez történik. Ez egy szirupos, nyálas történet, amelynek a sziruposságáról és nyálasságáról el kéne hinnie az olvasónak, hogy ez valójában valami rettenet és borzalom, mégpedig abból, hogy ezt a két férfi főszereplő saját kínlódásaként elmeséli. A boszorkányüldözés bemutatása ürügyén itt minden a férfiakról szól: a férfiak gyászáról, a férfiak dühéről, a férfiak tetteiről, a férfiak szenvedéseiről, a férfiak jóságáról, erejéről, és nem utolsó sorban a férfiak vágyairól és azok kielégítéséről.

A nőgyűlölet a cselekményben csak azért problémás, mert a regény főszereplő elbeszélőinek problémát okoz, nem pedig önmagában. Ha valahonnan, akkor ebből a regényből jól látható, hogy mit az, hogy „tárgyiasítás”. A pornógiccs egyik jellemzője a szép és kellemes azonosítása és a nő mint tárgy fogalma (Dorfles 222). A HÉJ szövegében a nők kizárólag olyan valamik, amikre valamelyik férfi szereplő érzelmei vagy cselekvései irányulnak. Juli nem azért fontos, mert ő Juli, hanem mert György elveszítette. Dorka nem azért fontos, mert ő Dorka, hanem mert Mátyás egóját növeli. Ezen kívül minden körülmények között a férfiak vágyának tárgyai: Herceg Zsuzsa újraélesztése (!) kapcsán tudjuk meg, hogy „sacc per kábé negyven felett is simán nyerte volna a legtöbb vizespóló versenyt” és hegyesek a mellbimbói (218) Dorka pedig „mindig rávette Mátyást egy kis bujálkodásra, néha akkor is, ha nem akarta.” (295)

A regényben azért nem könnyű egyértelműen azonosítani ezeket a szexista attitűdöket, mert a nők üldözésének vádja az elnyomó államra és képviselőire (Hadik Szilárd, Kovács Kálmán, az egyik Hadik Mátyás) hárul, mintha a két elbeszélő is csak áldozat, és csak ők (a férfiak) lennének az áldozatai ennek, de éppen ez a lényeg: a pornógiccs tagadja, hogy pornográfia lenne és valami másnak álcázza magát, művészetnek, tudománynak vagy társadalmilag hasznos mondanivalónak (Dorfles 224-231).

És hogy hol van itt az állam? Hát valahol messze, meg a többi ember is – vannak az „ők” akik működésben tartják a rendszert (19). Mátyás és György (és főleg Boldizsár) úgy csinál, mintha azzal, hogy egy-egy nő fontos nekik, már felmentést is kaphatnának. Csakhogy ezek a nők először is a funkciójuk miatt fontosak, nem önmagukban. Feleségek, szerető, mosógép, stb. Másodszor ezeket a nőket ért sérelem mindig a férfiak sérelmeként jelenik meg. Harmadszor a sérelmeket a férfiak nem azzal próbálják orvosolni, hogy ők maguk másképp viselkednek, hanem mindenféle macsós pótcselekvéssel, ami kizárólag a saját egójuk növelésére alkalmas. A máglyákon való felháborodás ugyanis teljesen hiteltelen egy olyan szereplő szájából, aki előtte-utána úgy beszél egy-egy nőről, ahogy György teszi.

A szereplők tehát olyan érvrendszerrel próbálják bizonyítani, hogy a boszorkányok (tehát a nők) elnyomása helytelen és mindenkinek – tehát a férfiaknak – ártalmas, ami pontosan megegyezik azzal, amit a boszorkányok üldözéséhez használnak, csak éppen a sztereotípiák, előítéletek és klisék pozitívnak ítélt variánsait sorakoztatja fel. Azért ne üldözzük a boszorkányokat/nőket, mert a boszorkányok/nők szépek és jók – lefordítom: kellenek a férfiaknak a szexhez, a mindennapi kényelemhez, a gyerekneveléshez és a férfiakat kiszolgáló munkához. A nők nem önmagukban értékesek, hanem a férfiak számára nyújtott szolgáltatásaik okán. Dorka jó az ágyban, Teri jó szendvicseket csinál, Nórának van luxuslakása, amiben lehet élni, Eszter maga a kétlábon járó szociális háló – szinte mindannyian az állam (tehát a férfiak) helyett csinálnak valamit, ami a férfiaknak (fizetett) munka lenne, de a nők mind szívességből teszik, hiszen ők „ilyenek”. A nőüldözés ezért baj a regény világában, és nem azért, mert önmagában káros. Az elbeszélők kivétel nélkül úgy állítják be ezeket a tevékenységeket, mint amelyekre kizárólag a nők alkalmasak.

Ugyanakkor a regénybeli állam a csecsemőgondozást, ami valóban a nők hatásköre lenne, a Boldizsár-félékre bízza. Ez elvileg tökéletes illusztrációja lenne az elnyomásnak (hiszen megfosztják a nőket a gyerekeiktől, és ezt a boszorkányok/nők megbízhatatlanságával indokolják), de ellentond annak a világképnek, amelyben a gyerekek gondozása kizárólag női feladat. Ez még mindig magyarázható lenne az elnyomó hatalom természetével, csakhogy a nők elnyomását elvileg elítélő György a gyerekre vágyó, vagy kisgyerekes nőkről beszél egyértelmű megvetéssel (75), Mátyás pedig a teljesen más életre vágyó Dorkát akarja röghöz kötni egy rakás gyerekkel (79) – vagyis a nőket „védő” főhősök ebben a dologban is kizárólag saját magukat látják, a nők igényeit nem. Mindezzel a női szereplők is azonosulnak, amit abból lehet tudni, hogy a két elbeszélő férfi főhős ezt állítja, akik mindent a saját teljesítményükként értékelnek. Onnantól kezdve, hogy Dorka kizárólag azért jó az ágyban, mert Mátyás talpig férfi, egészen odáig, hogy György megfejti a dossziékat Nórának, aki ugyan okos és tanult, de mégis egy férfire van szüksége ahhoz, hogy átlássa az összefüggéseket.

Ennek a szexista (hímsoviniszta) felfogásnak a velejárója az a fajta humorizálás, ami a szövegben megjelenik, főleg a vicceskedésekkel tarkított akciójelenetek. Mert az igazi férfi, aki amúgy nem bír a nők munkája nélkül létezni, egyszerre vicces és rettenthetetlen.

A befejezés a legárulkodóbb: a boszorkányok számára (és a nyugati világ megőrzése szempontjából) fontos NŐI ereklye hordozója és tulajdonosa egy férfi lesz. Nem a világrend változik meg, csak Kovács Kálmán és Hadik Szilárd tűnik el a színről, hogy a helyükre Mátyás/Árnyék lépjen, aki nem törli el a boszorkányok feletti kontrollt, hanem csak megszerzi a szerelmének az igazolást, és ebből el kellene hinnünk, hogy majd nem él vissza a hatalmával.

De vannak azért jól sikerült részei is ennek a szövegnek, és ott van az utolsó fél oldal, ami végre nem modoros, nem erőltetett, nem (annyira) giccses és nem (annyira) szexista – na, innen kellett volna az egészet újraírni, már csak azért is, mert Dorka karaktere hirtelen egy másik típusú nő lett, mint ami egész addig volt. (Vagy csak Mátyás nem vette észre, hogy Dorka más, mint amilyennek gondolja, és erre vannak is utalások korábban.)

Mátyás a utolsó fél oldalon abbahagyja a macsó ömlengést és a korábbiakhoz képest letisztul, leegyszerűsödik az elbeszélésmódja és végre nem arról álmodik, hogy Dorka azonnal szétteszi neki a lábát, hanem csak arról, hogy elmondhatja neki, hogy szereti. Csakhogy az ezt megelőző jelenetből világossá válik, hogy Dorka egyáltalán nem olyan, amilyennek korábban Mátyás leírta, tehát vagy nem ismeri, vagy megváltozott, de egyik esetben sem lehet szó arról, hogy Mátyás valóban Dorkába lenne szerelmes (és nem pedig csak a tudatba, hogy szerelmes belé). Ezen kívül az is világossá válik, hogy Mátyás mint egy szervezet feje szívességet tesz Dorkának, kivételezik vele – hiszen a korábbi rendszer változatlan maradt – és ad neki egy igazolást, a „tiszta papírt”, vagyis a lekötelezettjévé tette. Ezért a végkifejlet nem az, hogy két egyenrangú ember között alakul ki egy egyenrangú kapcsolat, hanem Mátyás hatalmi helyzete megmarad, csak a jellege változik. Az egyenrangúság az ő kapcsolatukban nem lehetséges, akkor lett volna az, ha vagy mind a ketten elvesztik, vagy mind a ketten megszerzik az ugyanakkora hatalmat jelentő pozíciót. Mátyás pedig ezt nem látja, azt hiszi, elég, ha gyalog megy szerelmet vallani és nem kocsival. (Ez nagyjából ugyanolyan szintű jellemfejlődés, mint hogy György végre hajlandó főzni – az apjának.) Persze ha azt vesszük, hogy a történet szerint Mátyás nem is igazi ember, vagy legalábbis nem biztosan, akkor ez is elég nagy eredmény, de az egész regény szempontjából kevés – ugyanis a cselekmény egyik legfontosabb eleme, Mátyás és Árnyék kettéválasztása miatt nem világos, hogy Árnyék (Mátyás) megváltozása a történtek miatti jellemfejlődés vagy csak a leválasztás eredménye, és igazából mindegy is. Árnyék/Mátyás a nők hatására változik meg, ami egy olyan klisé, ami a szexista sztereotípiáknak is az egyik alapeleme.

Akinek tetszett ez a könyv, az nem egy érzelgős pornónak (pornógiccsnek), hanem urban fantasynak tartja – ebből persze adódik-e a kérdés, hogy minden városban játszódó fantasztikus szöveg urban fantasy-e, iiletve hogy mitől lesz valami az. Szerintem a HÉJ nem urban fantasy, éspedig azért nem, mert a boszorkányok és korrupt politikusok küzdelmeitől megtépázott város nem saját jogon szereplője a történetnek, csak egy papírmasé díszlet, ami elég sok másik városra lecserélhető lenne. Sok helyen vannak folyók és hidak, betemetett holtágak, város alatt futó csatornák. A jelentősége annak, hogy hol van az a lakás, ahol a főszereplők szexelnek, kizárólag a giccset szolgálja: Budapest felidézett részei megkönnyítik a befogadást. (És most jusson eszünkbe megint a Második magyar köztársaság meg Az első budapesti olimpia Budapestje, ami épp a befogadótól követelt erőfeszítés miatt nem giccses, de akár a mesekrimiket is említhetném, az Ellopott troll helyszínei – királyi palota stb jellegüknél fogva közelebb állnak a giccshez, de ott a népmesék ellensúlyozzák ezt a hatást, az Egyszervolt pedig ügyesen elkerüli a giccset a nem reprezentatív és rejtett terekkel.)

Kulka azon állítását, hogy a giccs egyik ismertetőjegye a pozitív befejezés, annyival egészíteném ki, hogy nem feltétlenül a pozitív befejezés a giccses, hanem az, ami az elvárásoknak megfelel. A giccs ugyanis érzelmi töltetet kiszolgáló sztereotípákon alapuló elvárásoknak való maximális megfelelés – és ebbe tényleg minden belefér. Ha az az elvárás, hogy a főhős mégse jöjjön össze Grétivel, mert az olyan szomorú, és valami édes-bús befejezés kell, akkor a főhős szomorúan lamentál egy darabig az elszalasztott lehetőség felett, majd ellovagol a naplementébe, vagyis azt épp nem, de akár azt is tehetné, mert mindegy.

Önmagában a sztereotípia alkalmazása nem baj, a baj ott kezdődik, amikor a sztereotípiák reflektálatlan megerősítést kapnak a szövegben, ez ugyanis nem gondolkodásra készteti az olvasót, hanem hétköznapi érzelmeket vált ki belőle – a katarzis meg nagyon messze van a hétköznapi érzelmektől, és azt általában éppen olyan megoldások szokták kiváltani, amelyek szembemennek az elvárttal, a megszokottal, a sztereotípiákkal és a klisékkel. A fantasztikus irodalom egyik célkitűzése, hogy gondolkodásra késztessen, hogy felforgassa vagy legalábbis megkérdőjelezze a sztereotípiákat, hogy felülírja a saját kliséit. A HÉJ azért nem urban fantasy, mert ezek közül egyiket sem valósítja meg.

——————————

Horváth György – Massár Mátyás, HÉJ, Budapest, Horváth Gy., 2023.

——————————

Kulka, Tomáš, Giccs és művészet, ford. Pálfalusi Zsolt, Budapest, MMA K., 2020.

Dorfles, Gillo, A giccs: A rossz ízlés antológiája, Budapest, Gondolat, 1986.

 

——————————-

[1] Kulka, Tomáš, Giccs és művészet, ford. Pálfalusi Zsolt, Budapest, MMA K., 2020.

[2] „ A következtetésem az, hogy hogy a giccs nem csak a jó, de a rossz és a középszerű műalkotásoktól is gyökeresen különbözik, és hogy a giccs vonzereje nem tekinthető esztétikai vonzerőnek.” Kulka 6.

[3] Hermann Broch szerint „A giccs lényege az etikai és az esztétikai kategória összetévesztése, a művész nem „jól”, hanem „szépen” akar dolgozni, a szép effektust veszi célba. (…) szemernyi giccs nélkül semmilyen művészet nem boldogul (…) A giccs: menekülés, örökös menekülés a racionalitásba. (…) a pornográfia, melynek realitáselemei ismeretesen nemi aktusokból állnak, többnyire nem egyéb, mint ilyen aktusok puszta felsorakoztatása”. A giccs etikai vétség, gonoszság: „Az értékek széthullásának minden korszaka egyszersmind a giccs korszaka volt.” (Vagyis nem a modern kor jellemzője, mint Dorfles szerint – utóbbi szerint csak középszerűek voltak, giccsesek nem.) Hermann Broch: Giccs és irányművészet In: Dorfles, Gillo, A giccs: A rossz ízlés antológiája, Budapest, Gondolat, 1986., 66-72, 67, 69-70, 72, és Bevezetés uo. 11-13, 13.

[4] Ugo Volli: Pornográfia és pornógiccs, in: Dorfles, 211-236.

[5] Gillo Dorfles: A giccs, in: Dorfles, 15-38., 31.

[6] Erről például a Dorfles-kötet tanulmányaiban írnak sokat.

[7] A „nyugati civilizáció” helyett manapság már más fogalmak szoktak szerepelni, de talán nem nehéz behelyettesíteni.