Azt hittem, kapok egy vérben tocsogó horrornovellát, de annál sokkal erősebbel indított Zdenyák József. Hogy őszinte legyek, a felét nem értem annak, amit ír, a másik felével pedig nem értek egyet. De annak mindenképpen örülök, hogy irodalommal kapcsolatos kérdéseket feszeget, és hogy a sarkos véleménye is erről szól, nem pedig arról, hogy ki kinek mikor mit írt magánüzenetben poénból egy viccoldal discord csatornáján, mégha érzek is némi személyes sértettséget az írásban. József konkrétan azt mondja, hogy szerinte a teljes irodalmi közegben meg kellene szüntetni az állami támogatásokat és kizárólag piaci alapon működtetni a megjelenéseket. Kedves József! (Csináljunk úgy, mintha bárkit is érdekelne ez az egész és ne foglalkozzunk azzal se, hogy a mieinknél komolyabb fórumok is csak borsót hánynak a falra bármely szabadon választott témában.) Szerintem ez nem jó ötlet.

Először is túl sok mindenről írsz és ezért nem igazán érthető, hogy vannak-e konkrétumok az állításaid mögött, és ha igen, mik azok. Nem tudom, mit értesz intézményi kiváltság alatt, csak sejtem. De ha egy szövegben ilyen homályos megfogalmazások és ekkora általánosítások vannak, mint itt, nehezen hiszem el, hogy a kortárs szépírók államilag finanszírozott Kánaánban élnek. Hogy az intézményi rendszer öröklött, és hogy vannak, akik ebből hasznot húztak és húznak most is, elképzelhető, de hogy hogyan is épül fel pontosan ez a rendszer, kik finanszíroznak kiket konkrétan milyen pénzekből, az nem derül ki a szövegedből (és feltehetően nagyon komoly munkát igényelne, amit nem is biztos, hogy végig lehetne vinni) – ezért a szövegnek ez a része inkább vagdalkozásnak tűnik. Én csak azt látom, hogy a korábban rendszeresen megjelenő folyóiratok már nem, vagy nem rendszeresen jelennek meg, hogy nem csak a nyomtatott, hanem az online irodalmi lapok is nehéz helyzetben vannak. Gondolom, erre utalsz az írásod elején. Igen, ez a rendszer függőséget jelent, de nem hiszem, hogy megoldásképpen éppen az – ahogy Te is írod – kicsi olvasóközönséggel rendelkező közeget kellene egy még bizonytalanabb helyzetbe, teljes mértékben a vásárlói piacra lökni. Számon kéred a magyar szerzők nemzetközi sikereit – nem értem, hogy jön ez ide, de legyen. Ahhoz, hogy egy magyar szerző külföldön is sikeres legyen, nem az fog elvezetni, ha ő vagy a konkurens szerzők itthon nem részesülnek semmilyen állami támogatásból és a kiadó viseli a teljes anyagi kockázatot. Persze lehetséges ez állami és minden egyéb támogatás nélkül, nem szépíróként is: Komor Zoltán, Veres Attila és most már Moskát Anita is legalábbis megjelent, megjelenik külföldön, de az ő sikerük éppen nem bizonyíték arra, hogy a magyar szerzőket az tenné külföldön eladhatóvá és/vagy szakmailag elismertté (a kettő ugyebár nem mindig ugyanaz), ha nem volna állami támogatás az irodalom semelyik szegmensében.

Nem tudom, kik verik az asztalt támogatást követelve, de abban biztos vagyok, hogy az, hogy a piac „megteremthet egy autonóm és minőségi szépirodalmi életet független intézményekkel” szerintem teljes mértékben illúzió. A piac torzít, nem is kicsit, ráadásul úgy tűnik, te feltételezel egy olyan masszív, fizetőképes keresletet Magyarországon, ami képes lenne megteremteni és fenntartani egy “autonóm és minőségi irodalmi életet” és az azt termelő-támogató “független intézményeket”. (Mik lennének ezek a független intézmények? Kiadók? Csak azok? Ha nem, akkor még mik? Kik, mi alapján és hogyan osztanák el köztük az olvasóktól befolyó pénzt?) Ez szintén illúzió. Nem csak azért, mert a hazai piac alapvetően is kicsi, hanem azért is, mert ennek a kicsi piacnak még kisebb az a része, amelyik megbízható vásárlónak tekinthető. Az emberek nem (csak) azért nem vesznek könyvet, mert nem tudnak, hanem mert nem is akarnak.

“Aki az autonóm-önfenntartó irodalomban hisz, nem hiheti el az elitek meséit. Nem gondolhatja azt, hogy az irodalmi értékítéletek függetlenek a társadalom alapvető folyamataitól, hogy létezik helyes és helytelen ízlés, amely alapján akár egy ember hazafiassága, karaktere, minősége is megítélhető.” Itt megint több, szerintem nem összetartozó dolgot hozol fel együtt. Egyáltalán mit értesz autonómián és önfenntartáson? Ha a teljes anyagi és a teljes szellemi függetlenséget együtt, akkor itthon autonóm-önfenntartó irodalom általában és jellemző módon sose volt, nincs és valószínűleg nem is lesz, talán néhányan tudják ezt kiküzdeni maguknak. Autonóm-e az a szerző, aki kéthavonta ír egy regényt, megkérdőjelezhető minőségben, viszont elegendő pénzt kap érte? Vagy az, amelyik a polgári munkakörében kapott szabadsága alatt tud csak írni? Vagy az, aki szembesül vele, hogy a patreonon 2-4 ember támogatja? Mitől önfenntartó az az irodalom, ami nem az államnak, hanem a piacnak van kiszolgáltatva?

“Hogy kinek mi tetszik, az az egyén szocializációjától és környezetétől függ.” Ebben egyetértünk, de itt behozod az ízlés témáját, és azt mondod, hogy nincs olyan, hogy meg lehessen állapítani egy adott szövegről, hogy az maradandó értéket képvisel – ugyanezen logika mentén az sem jelenthető ki valamiről, hogy pocsék. Hogy egy irodalmi alkotás maradandó értéket képvisel-e vagy pocsék, az egyrészt megállapítható, másrészt nem egyéni ízlés kérdése. A tetszik-nem tetszik nem kritikai kategória. Teljes mértékben elfeledkezel az irodalomról, mint művészetről, mint szakmáról. Attól, hogy valami nem felel meg bizonyos emberek, embercsoportok ízlésének, még lehet maradandó értékű – erre számtalan példa van később felfedezett és elismert, korukat meghaladó művek közül. Szóval itt nem “ízlésvilágokról” van szó, és nem is “velünk született képességről”. Ahogy írod, “az a környezet, amelyben valaki felnevelkedik és amelyben az ízlésvilága kialakul, maga is a történelem és a társadalom terméke”. Igen, és éppen ezért fejleszthető és alakítható. Akkor mostantól senki ne akarjon Shakespeare-ről olyat mondani, hogy bizonyos drámái egyetemes értéket képviselnek? A művészi érték nem objektív, de valamennyire közmegegyezéses és igenis létezik.

A te érvelésrendszeredben az a jó (autonóm? önellátó?) irodalom, amit az olvasók megvesznek, és kész. De a társadalom és a környezet által meghatározott preferenciákkal rendelkező olvasó 1, nem fog pénzt költeni az irodalomra, mert eleve nem érdekli 2, olyanra fog pénzt költeni, ami nem színvonalas, mert nincs kiművelve 3, színvonalas irodalomra költené a pénzét de nincs neki 4, színvonalas irodalomra költi a pénzét de borzasztó szűk csoport része, és ez a szűk csoport nem elég ahhoz, hogy finanszírozza az adott szerzőket.

Azt írod, “az úgynevezett zsánerirodalomnak nincsenek államilag kiépített intézményei, nem része sem az egyetemek kötelező tananyagának, sem a kánonnak, miközben olvasótábora alighanem népesebb a szépirodaloménál.” Akkor miért lenne megoldás, hogy a szépirodalomnak se legyenek? Dögöljön meg a szomszéd tehene is? Egyébként pedig vannak egyetemi kurzusok, szemináriumok, előadások, tanulmányok[1], tanulmánykötetek[2] és még doktori disszertációk is születtek zsánertémában.[3] (Csak egy-egy példát írtam, de szerencsére sokkal több van.)

Onnan, hogy nincs megállapítható értéke az irodalmi műveknek, egy nagy ugrással eljutsz oda, hogy vannak a szépírók (az “elit”), akik nem foglalkoznak a nagyközönséggel (hiszen nincsenek rászorulva, mert nem piaci alapon művelik az irodalmat) és a zsánerszerzők, akiket előbbiek kiszorítanak maguk közül – és nem engedik őket az állami támogatáshoz jutni. Így szerinted ez az oka annak, “hogy egyes csoportok ízlésvilágát az adófizetők feladata fenntartani, míg másoké kénytelen áruba bocsátani magát.” Ez az a pont, ahol a fentiekből következően radikálisan eltér a véleményünk. Mint fentebb írtam, a jó minőségű irodalom nem ízlés kérdése, hanem szakmai: művészeti-esztétikai. Vagyis nem az írók döntenek erről elsősorban (bár vannak átfedések). Ahhoz, hogy valaki eljusson oda, hogy szakmailag meg tudja ítélni, mi az, ami minőségi irodalom, rengeteg pénz kell, az oktatástól elkezdve a társművészetekig mindenhol – ez pedig állami feladat (lenne), az adófizetők pénzéből. Igenis kell egy “elit”, ami megfelel ezeknek a szakmai kritériumoknak (amit nem, vagy nem csak az írók találnak ki saját maguknak!) és ezt igenis támogatnia kell az államnak, mert az adófizetők nagy része nem rendelkezik ezzel a tudással (és még egyszer: nem ízlésről beszélek) és ez a nagy rész éppen ezért nem fogja finanszírozni sem. Vagyis a jó zsánerkönyvet ugyanúgy nem fogja megvenni, mint a szépirodalomnak kikiáltott szépirodalmat. Tehát az a következtetésed, hogy a szépírókat (is) lökjük ki a piacra és ne legyen államilag támogatott irodalom, egyértelműen ahhoz vezetne, hogy egyrészt a színvonal eléggé kétes szintre süllyedne, másrészt az emberek még kevesebbet fizetnének irodalomért és még kevésbé tartanák el akár a zsánerszerzőket (illetve azokat a kiadókat, ahol a zsánerszerzők, vagy azok is megjelennek). Az olvasó önmagában egyedül csak ne kontrollálja a piacot, mert annak a tömény trash lesz a vége, ráadásul ingyen, AI generált borítókkal, AI fordításokkal és sokkal rosszabb másolatokkal, mint amit Te felrósz a jelenlegi kortárs szépirodalomnak. Az irodalom, a minőségi irodalom igenis jóléti kérdés is: aki képes az értő olvasásra, az képes átlátni, megoldani saját problémáit is.

“Ki hatalmazott fel szerkesztőket, írókat, akadémikusokat és egyéb funkcionáriusokat arra, hogy mások által megtermelt javak fölött diszponáljanak?” Egy ilyen intézményrendszer merev és hatalomközpontú (ami szerintem nem is a szocializmus, hanem minimum még a 19. század öröksége), amin tényleg jó lenne bizonyos pontokon változtatni, ebben megint egyetértünk. De ezeket a szerkesztőket, írókat, akadémikusokat és egyéb funkcionáriusokat (kik ezek?) nagy eséllyel a saját teljesítményük hatalmazta fel erre, hiszen a munkájukkal és a tanulmányaikkal kerültek az adott pozícióba, vagyis nem velük van a probléma.

“Ha viszont egy szerző képes megélni a munkásságából, miért költsön rá még egyszer az adófizető az államon keresztül is?” Az esszéd elején írod, hogy egyre kevesebben olvasnak (és ebből következően vásárolnak) szépirodalmat. Vagyis a szépíróknak kevesebb esélyük van megélni a munkásságukból. Ellenben ők azok, akik a szakma (nem az ízlés) által elvárt nívóért felelősek. Ezt pedig csak a fent vázolt módon lehet megtartani (oktatás, társművészetek stb).

“Az államnak nem a közvetlen feltőkésítésben, hanem az irodalmi élet kereteinek megszervezésében kellene szerepet vállalnia. Ez lehetne például a könyvek áfamentessé tétele; a könyvterjesztő oligopóliumok és monopóliumok megszüntetése a verseny elősegítése érdekében; a kiadói fix ár bevezetése a kis terjesztők helyzetbe hozásához; vagy legszélsőségesebb esetben akár a könyvesboltokban megjelenő magyar-külföldi irodalom számarányának valamilyen kvótaszerű szabályozása is, hogy a magyar irodalom előnyhöz jusson a külföldivel szemben.” Amit kifogásolsz, az állami támogatási rendszer éppen az irodalmi élet kereteinek megteremtése. Az irodalmi élet szervezésében remélem, ennél jobban sosem fog részt venni az állam – nem az ő dolga író-olvasó találkozókat, könyvbemutatókat és egyéb rendezvényeket szervezni. Ha nem fizetsz áfát a könyvekre, akkor azt az összeget valahonnan máshonnan fogják pótolni – adófizetői szempontból ugyanúgy, vagy esetleg még rosszabbra jönne ki az adófizetői hozzájárulás aránya. A nagy terjesztők nyilván nem jók (lásd Láng Annie írását erről[4]), a fix árat nem tudom, nem vagyok közgazdász. A kvótaszerű szabályozás teljesen ellentmond annak, amit a piaci működésről állítasz: ha a szerzők éljenek meg a piacról, akkor a magyar szerzők éljenek meg a külföldi könyvekkel ellátott piacon – (ahogy egyébként teszik is a zsánerszerzők, hiszen ők a külföldi szerzőkkel együtt jelennek meg a kiadóiknál).

“Egy szépirodalmi alkotás önmagában nem különb egy kriminél, egy fantasynél vagy egy romantikus műnél.” Egy jó szöveg viszont különb egy rossz szövegnél: nem az különb, ami nekem vagy xy-nak tetszik, vagy megfelel az ízlésének, hanem az, amelyik szakmai – művészeti-esztétikai szempontból különb. Nem a “szépirodalmat” kellene lefokozni, hanem a zsánerirodalom kiemelkedő műveit besorolni az “elit” közé. Ha ugyanis azt mondod, hogy nincs semmilyen minőségi különbség, és senkinek nincs joga megítélni az irodalmi műveket, és kizárólag az érdemli meg, hogy megjelenjen, amit meg is vesznek, akkor azt mondod, hogy nyugodtan árasszon el mindent a trash – gondolkozz el, hogy egy ilyen helyzetben meg tudnál-e élni az irodalmi műveidből?

“Ahogy Tolsztoj és Dante között sincs semmiféle „zsánerközösség”, úgy egy kortárs szerző sem alanyi jogon a klasszikusok folytatója, nem velük egylényegű, csak mert gondolatfolyamban ír, vagy mert „rangos” helyeken jelenik meg.” Ha valaki klasszikusokat megidéző, azokhoz felérő, klasszikusként értékelhető szöveget ír, akkor az a szöveg igenis a klasszikusok folytatója. A szép-, (de inkább legyen minőségi) irodalom igenis magasabb rendű értékek megtestesítője, és nem összemosandó azzal, hogy xy-nak hatalmas egója van-e vagy sem. El kell döntened, hogy konkrét személyekkel van bajod, vagy egy egész intézményrendszerrel, ha pedig mindkettővel, akkor is külön kellene választani a kettőt.

Szerintem a halott klasszikus szerzőket ingyen, vagy legalábbis olcsón kellene mindenkihez eljuttatni (ami szintén nem menne állami támogatás nélkül), az élő, kortárs, minőségi (tehát nem csak szép-, hanem színvonalas zsáner)irodalmat létrehozó szerzőket viszont igenis meg kellene fizetni, államilag is támogatni. Egy jó szerző munkájának felmérhetetlen társadalmi haszna van, ami nem fordítható le anyagiakra, de attól még igenis jár(na) neki az anyagi elismerés is. Annak megítélése viszont, hogy melyik szerző melyik műve érdemes erre, nem bízható a piacra, kell hozzá egy avatott szakmai gárda.

A szerzők és az irodalom támogatása, a finanszírozás, a mecenatúra, az olvasói piac kérdésköre nagyjából egyidős lehet az irodalommal – ahogy az írói tevékenység a közösséget ingyen szolgáló vagy anyagi-erkölcsi elismerést, viszonzást elváró jellegének dilemmája is. Az is nyilvánvaló, hogy a jelenlegi intézményi rendszer messze nem tökéletes. De az, hogy “a meglévő rendszerszintű kettős mércét, vagyis a társadalom egymilliomodának túlhatalmát az irodalmi életben csakis piacosítással lehet megtörni”, szerintem nem igaz, és borzasztóan káros felfogást mutat.

Üdvözlettel: az Odaértett olvasó blog szerzője

————–

[1] http://www.partitura.fss.ukf.sk/wp-content/uploads/2017/04/2016_2Baka.pdf

[2] https://moly.hu/konyvek/horvath-mark-lovasz-adam-nemes-z-mario-h-p-lovecraft-poszthumanista-olvasatok

[3] https://doktori.bibl.u-szeged.hu/id/eprint/4098/1/Disszertacio%20-%20Szabo%20Istvan%20Zoltan%20-%20Neuromancia.pdf

[4] https://spekulativzona.substack.com/p/konyvkiadas-minek-van