minden könyv nekem szól

Címke: szépirodalom

A kortárs szépirodalomnak közügynek kellene lennie – válasz Zdenyák József hírlevelére

Azt hittem, kapok egy vérben tocsogó horrornovellát, de annál sokkal erősebbel indított Zdenyák József. Hogy őszinte legyek, a felét nem értem annak, amit ír, a másik felével pedig nem értek egyet. De annak mindenképpen örülök, hogy irodalommal kapcsolatos kérdéseket feszeget, és hogy a sarkos véleménye is erről szól, nem pedig arról, hogy ki kinek mikor mit írt magánüzenetben poénból egy viccoldal discord csatornáján, mégha érzek is némi személyes sértettséget az írásban. József konkrétan azt mondja, hogy szerinte a teljes irodalmi közegben meg kellene szüntetni az állami támogatásokat és kizárólag piaci alapon működtetni a megjelenéseket. Kedves József! (Csináljunk úgy, mintha bárkit is érdekelne ez az egész és ne foglalkozzunk azzal se, hogy a mieinknél komolyabb fórumok is csak borsót hánynak a falra bármely szabadon választott témában.) Szerintem ez nem jó ötlet.

A családregények vége III. (Termőtestek)

Az új nyelvet, amit az újfajta elbeszéléshez kell létrehozni, az idegesítő hasonlatok alapozzák meg, mégpedig azzal, hogy az elemek között nem szokványos kapcsolat van. Ez az, ami próbára teszi az olvasót: már nem maga a poszthumanizmus, hanem annak ez a fajta nyelvi megteremtődése. Mert mit kezdünk az olyan képekkel, mint hogy

A családregények vége II. (Termőtestek)

Mivel a gombáknak nincsenek érzelmei, a regény szereplőinek is csak minimális van (az, hogy Zedmork szemében izzik a gyűlölet, nem igazán hiteles a regényszöveg egésze szempontjából). Az érzelmek minimalizálása azt eredményezi, hogy a szöveg elkerüli a giccset (egy jelenet kivételével, ami pont attól giccses, hogy nem akar az lenni, amikor Dina és Nesseria egymást vigasztalják), és azt, hogy a szereplők egyszerre harsány és elnagyolt popkultúrális típusok meg hétköznapi, kicsinyes, de ebben a minőségükben aprólékosan jellemzett alakok is.

A családregények vége I. (Termőtestek)

Itt a blogon legtöbbször olyan regényekről írok, amelyek nagy hatással vannak rám, ezért elég sok a rajongó, lelkendezős bejegyzés. De az azért még velem is ritkán fordul elő, hogy egy könyv második oldalánál levegőért kapkodva hajtogassam, hogy „úristen, úristen, mekkora szöveg, mekkora szöveg!”, de a Termőtesteknél ez történt – ami utána elmúlt, sőt, úgy a százharmincadik oldal környékén el is untam, hogy aztán újra visszaküzdje magát nálam, ha nem is a kezdeti szintre, de elég magasra ahhoz, hogy írni akarjak róla.

… és azt ismered, hogy két poszthumanista kisregény elkezd beszélgetni? II. (Lu purpu, La morte)

A La morte egyszerre reprezentálja a lovecrafti kozmicizmust (anélkül, hogy erre direkt és közhelyes utalásokat tenne), a humanista filozófiai gondolkodás mára töredékké foszló maradványait, a mindennapi élet nevetséges kisszerűségét, az egyéni szubjektivitást, és a hitet abban, hogy ha utóbbiaknak nincs is jelentősége az előbbiekhez képest, ha az ember, a humánum kisebbségbe kerül is a mindenséggel szemben, attól még jogunk van élni és átélni, megélni mindazt, amire lehetőségünk van.

… és azt ismered, hogy két poszthumanista kisregény elkezd beszélgetni? I. (Lu purpu, La morte)

Farkas Balázs Lu purpu és az azzal beszélgető La morte című kisregénye a poszthumanista elbeszélésmód egy szép példája – ennek bizonyításához meg kell néznünk, hogy mi fán terem a poszthumanizmus, ami elég embertpróbáló feladat.

Egy szerző útkeresése: kérdések és megállapítások Böszörményi Márton írásában

Uborkaszezon van, ilyen melegben az embernek semmihez sincs kedve, de fel kéne pörgetni a blogot. Hm, megvan, olvassunk valami rövidet és írjuk le, hogy Lovecraft.

Böszörményi Márton gyors és rövid karriert befutó írása[1] tulajdonképpen a szerző saját írói útkereséséről szól, egy kissé sutára sikerült nyilvános önmarcangolás. Viszont nagyon érdekes kérdéseket is felvet, még ha láthatólag nincs is ennek tudatában.

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén