Adrian Tchaikovsky regényéről az alapvető megállapítás az szokott lenni, hogy a fantasy kötelező elemeit, kliséit helyezi kicsit más megvilágításba, és ettől egyszerre lesz kritikus, szórakoztató és tanulságos.[1]

Ezt pedig azzal éri el, hogy nem csak a tipikus karaktereket írja felül az olvasó számára a mindennapokban tapasztalható, általános emberi vonásokkal és az ezeket megjelenítő reakciókkal, vagyis hogy a heroikus fantasyszereplők emberfeletti kiválóságok helyett hétköznapi dilemmákat képviselnek, hanem hogy magát az elbeszélőt is a hagyományostól eltérő tulajdonságokkal ruházza fel. A Pókfény nem (csak) a szereplőktől igazán különleges, hanem az elbeszélés módjától. A szerepjátékos helyzetből induló kötet szerintem nem annyira Tolkien szövegeire, hanem sokkal inkább az olyan jellegű művekre utal, mint amilyen például a Sárkánydárda-krónikák.

Az elbeszélő pont úgy viszonyul a karakterekhez, mint Penthos Nth-hez: mindegyik az én teremtményem, bár nem pont úgy sikerült, mint ahogy terveztem, dehát egyrészt adottak voltak az alapok, másrészt korlátozottak a képességeim, harmadészt pedig az a lényeg, hogy a célnak megfeleljenek, aztán majd csak lesz valahogy. A regény cselekménye annak a kibontása, hogy hogyan is lett, maga a történet akár egy mondatban elmesélhető lenne.

A Pókfény mindentudó elbeszélője nem a pátosz magasából, vagy a pártatlan, elfogulatlan történetmondó semleges szemszögéből és nem is a moralizáló mesélő értékítéletét szájbarágós igazságmondása felől építi fel a történetet. Mindent tudása nem kizárólag az olvasó maradéktalan tájékoztatására szolgál, hanem egyúttal elnéző bölcsesség is: ismeri a szereplők gondolatait, motivációit, kétségeit, de nem ítélkezik fölöttük, hanem megértéssel, empátiával és kiváncsisággal fordul feléjük, mert nem csak azt tudja, hogy a szereplői mit éreznek, gondolnak, hogyan reagálnak, hanem azt is, hogy az ezek a szereplők, legyenek bármilyen esendők, vagy akár még gonoszak is, netán eredetileg pókok, megérdemlik, hogy belátással és empátiával viszonyuljunk hozzájuk.

Ezért alakul ki az olvasóban az a benyomás, hogy a szereplők csetlése-botlása, balfogásai viccesek, nevetségesek ugyan, ők maguk mégsem válnak se nevetségessé, se hiteltelenné.

Nth-et eleinte a többiek szemével látjuk: a külseje egyszerre vicces és borzasztó, szánalmas és ijesztő, és alapvetően megvető, vagy szánakozó nevetést vált ki, de leginkább kárörömöt afelett, hogy van valaki nálunk is rondább/esetlenebb/szerencsétlenebb/kihasználhatóbb. A cselekmény előrehaladtával lesz Nth szeme (szemüvege!) idegen, vicces és taszító valamiből a karakterek és az olvasó számára is tükör, a regény végére pedig teljesen az ő nézőpontja válik érvényessé, azután, hogy a többiek is tükröt tartanak neki a pókokkal teli barlangban (236).

Nth kivívta a helyét a világban, vagyis elérte, hogy a társai és az olvasó is képes legyen azonosulni vele – ezt pedig az elbeszélő bölcsességének és jószándékú belátásának köszönheti.

Amiben Nth alapvetően eltér az emberektől a fizikai megjelenése miatt, az a kommunikációs csatorna, az, ahogyan szerzi az információt, és ahogyan továbbadja. Nth a mozgást érzékeli, a kommunikációra használatos szerve eredetileg a lába, illetve a közösség egésze is egyfajta kommunikációs hálóként, kiterjesztett testként funkcionál: Nth egészen addig csak a közösség részeként létezik, amíg Anya meg nem bízza a feladattal. A pókok közösségétől való elszakadás indítja el az egyéniséggé válás útján.

Ami az emberi kapcsolatokban felmerülő kommunikációs problémákat jelenti, mivel az emberek kommunikációs eszközei elvileg ugyanazok (nyelv, gesztusok, hanglejtés, arckifejezések, stb), ha Nth felől nézzük, ezek alapján minden szituációban meg kellene érteniük egymást, de nem ez a helyzet. Ennek oka pedig általában az önzésük, az, hogy csak a saját nézőpontjukat érvényesítik. Amikor hajlandók figyelembe venni a másik szereplő eltérő helyzetét, nézeteit, érzéseit, akkor sikerül megérteniük egymást. Nth a regény végére nem csak elsajátítja az emberi kommunikációs eszközöket, hanem képessé válik azokat saját maga meghatározására használni. A nyelvhasználat, a szavak kimondása alapvető szükséglete az embereknek, hiszen ezzel nem csak saját magukat fogalmazzák meg, hanem az őket körülvevő világot is, ami elengedhetetlen a helyzetek megoldásához. (12)

A kezdeti „araknidás” (12) környezetből, illetve Penthos „szörnyéből” (109) a cselekmény végére az lesz, hogy Darvezian képtelen kimondani, micsoda is Nth. Addigra ugyanis kiderül, hogy nem ember, nem pók, de nem is szörny, hanem önmaga (176) – ami mindig is volt, hiszen Penthos eleve így, a saját nevén nevezi el (38-39). A szavakkal való teremtés, és a jelentéssel való felruházásuk központi humorforrás az egyik legviccesebb jelenetben (134-140). A szavak fegyverként való használata, a szavakkal való gyilkosság lehetősége a szatíra jellemzője[2], de itt sokkal inkább parodisztikus jellege van, hiszen a szavakkal való (szó szerinti!) vagdalkozás is az előbb említett, szavakkal történő világértelmezés és –teremtés egyik következménye.

A jó és a rossz önmagában, elemi létezőként csak a szereplők (és az olvasók) hagyományos fantasy-klisékhez viszonyító elvárásaiban jelenik meg, azonban rá kell jönniük, hogy ez a fantasyt alapvetően meghatározó dichotómia már nem működőképes, amit felerősítenek a szöveg gonoszsággal kapcsolatos reflexiói (az elméleti fejtegetések mellett például amikor az egyik ghant „nagyon-nagyon gonoszul söpröget” 258).

A jó és a rossz már úgy jelenik meg, mint a szándék, a kommunikáció sikeressége, a döntések és az eredmények jelzői. Darvezian eredeti szándéka jó volt, a kommunikációja sikertelen, a döntése hibás, az eredménye pedig rossz. Harathes Cyrenet behálózni akaró szándéka rossz, a kommunikációja hibás, a döntése, és az eredmény rossz, és így tovább. Mindez a hagyományos fantasy-világ kliséihez szokott szereplőket nagyjából úgy hozza zavarba, ahogy Rosencrantzot és Guildensternt a saját állandó haláluk,[3] hiszen kellene, hogy legyen olyan eleve adott rossz és eleve adott jó, aminek a lényege nem kérdőjeleződik meg. Ha ugyanis kérdésessé válnak ezek a kategóriák és nincs eleve adott jó és eleve adott rossz, akkor annak eldöntése, mi a jó és mi a rossz, az egyén felelőssége. A jó és a rossz meghatározása (és az általuk megszabott cselekedetek végrehajtása) kívülről, az előírásokból (a kinyilatkoztatásokból, a fantasy-klisékből, a szerepjáték-szabályzatokból) átkerül belülre, a karakterek és az olvasó saját értékítélete alapján megoldandó feladatai közé.

A sikeres kommunikációhoz nem csak a másik megértése szükséges, hanem empátia is – hogy képesek legyünk a másik szemével nézni a világot. Ezt pedig már csak egy kevés választja el az azonosulástól (246). Az elvont jó helyére tehát az empátia képessége és készsége kerül, az elvont rossz helyére pedig a mások érzéseinek és helyzetének megértését lehetetlenné tévő önzés, és szűklátókörűség. Ez utóbbit azonban észre lehet venni és lehet rajta változtatni: például Cyrene annyira el van foglalva a saját (egyébként teljesen jogos) sérelmeivel (83-84), hogy észre sem veszi, ő még rosszabbat tesz Nth-tel, mint ami neki valaha kijutott. De képes belátni ezt és bocsánatot kérni (214).

A regény fő kérdése ezért nem az, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem hogy ki hogyan dönti el, hgy mi j és mi rossz (vagy inkább helyes és helytelen) ennek folyományaként pedig az, hogy honnan kezdődik a szabad akarat, ha egyszer az a közeg, amelybe belenőttél, alapvetően meghatározza a gondolkodásmódodat és az eszközeidet is. Maga a közeg adott, nem jó vagy rossz, de a jó (helyes döntés, cselekedet) egyértelműen a meghatározó közeg relativizmusának felismerése, ez ugyanis a korábban említett empátiához vezető út első lépcsője. A rossz (helytelen döntés, cselekedet) az, ha ezt a relativizmust vagy nem ismerjük fel, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyjuk: a lelkiismeret-furdalás kiiktatásához elég a másik dehumanizálása (243). A szabad akarat ennek a relativizmusnak a tudatosításával kezdődik, az ez alapján meghozott döntések már nem foghatók pusztán az eredeti közegre.

Mindez azt is mutatja, hogy az emberek, ha bizonytalanok is saját döntéseikben, akkor is a lelkük mélyén pontosan tudják, érzik, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Még az is, aki tudatosan megy ezzel szembe. A dilemmákkal, kétségekkel és nehézségekkel szembesülni kénytelen embert a végső soron mégis csalhatatlan erkölcsi érzék teszi emberré.

 

——————————-

 

Tchaikovsky, Adrian, Pókfény, ford. Habony Gábor, Budapest, Fumax, 2019.
——————————-

 

Weis, Margaret – Hickmann, Tracy, Sárkánydárda-krónikák, ford. Füssi-Nagy Géza; versford. Hárs Ernő, 3. jav. kiad., Budapest, Delta Vision, 2005.

 

——————————–

 

[1] https://mapopkult.blog.hu/2020/03/05/bakacsinerdo-blues?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare , https://kulturpara.blog.hu/2019/06/17/a_pok_aki_ember_lett_legalabbis_nagyjabol , https://elomagazin.com/kultura/konyv/konyvajanlo-adrian-tchaikovsky-pokfeny/

 

[2] Vö: Török Ervin, A szatíra diskurzusai a modernitásban, Szeged, Pompeji, 2014., 16-21.

[3] Stoppard, Tom, Rosencrantz és Guildenstern halott https://hu.wikipedia.org/wiki/Rosencrantz_%C3%A9s_Guildenstern_halott#Magyar_ford%C3%ADt%C3%A1sok , filmváltozat: https://www.imdb.com/title/tt0100519/