Igyekszem röviden és pontosan megindokolni a választásomat.
Szerző: Odaértett Olvasó 3 / 10 oldal
Kergettem egy ideje a kis nyavalyást, és most, hogy sikerült lecsapni, megint kaphat valaki egy cuki izét a nippek mellé.
Tímár Krisztina regényét azért olvastam el, mert az általam ismert Dűne filmről szóló kritikák közül szerintem egyedül az ő írása volt a_Dűne_filmről_szóló_kritika.[1]
Vannak olyan könyvek, amiknek valamiért többször kell nekifutnom ahhoz, hogy elolvassam őket. Ennek több oka is van, A látszat mesterei esetében egész egyszerűen elriasztott, taszított a magzattestbe préselt felnőtt női tudat, ezt elsőre nem bírtam befogadni, még úgysem, hogy biznyos mértékig megvolt az előképe – épp a Dűnéből Alia[2]. De azt azért már akkor észrevettem, hogy ez egy nagyon-nagyon női könyv, és azt is, hogy ezt a regényt a mese és a folklór irányából érdemes olvasni, így lesz a mintapéldánya annak, amit urban folk fantasynak nevezhetünk[3].
Avana világa Enit tisztelete és szeretete ellenére is egy „vidám patriarkátus”. A nők semmilyen szinten nem játszanak szerepet sem a politikában, sem a társadalomban, sem a gyógyításban, sem a termelésben.
A Gregor Man-trilógia emberképét nem csak maga Gregor, hanem az őt körülvevő, segítő, vagy akadályozó szereplők is reprezentálják.
Zsoldos Péter regényei leginkább a történelem folyamatát, a történelemírás nehézségeit, egy jószándékú, a népéért cselekvő uralkodó dilemmáit járják körül, és azt a kérdést, hogy mi az ember, mi az emberiség, és hol van a helyünk a világban – az egyes embernek a társadalomban, az emberiségnek a világegyetemben. Az egyes szám első személyben mesélő hős, az elég egyértelműen beszélő nevű Gregor Man visszaemlékezései nagyjából olyanok, mintha Madách Imre Az ember tragédiájának színeiben egy modern, ateista Ádám forgolódna Lucifer nélkül, ám a fejlődésbe vetett megingathatatlan hittel és azzal a töretlen optimizmussal, amit az Úr Madách művének végén nem csak elvár, hanem egyenesen parancsba foglal.
Eddig két fantasy trilógiát szerettem annyira, hogy többször is újraolvastam őket. Az egyik a Széthullott birodalom Mark Lawrence-től, a másik a Hollóárnyék Anthony Ryantől. Az első kötetek sikere után minden további könyvet elolvastam a két szerzőtől (A lány és a csillagok az egyetlen kivétel, de remélhetőleg már nem sokáig)[1]. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért szeretem annyira ezeket a könyveket, és nagyon bosszantott, hogy nem tudok válaszolni – a blogbejegyzéseim nagy része ugyanis erre a kérdésre adott válaszból születik. Végül A farkas üvöltése adta meg ehhez a lehetőséget, ami egy erős közepesre értékelhető, tisztességes iparosmunka, és amit azért, és csak azért olvastam szívesen, mert a Hollóárnyék-trilógia folytatása.