Ezt a könyvet a Molyon nagyon szerették[1], és a Próza Nostrán is jó kritikát kapott[2]. Ezért azt hittem, hogy ez egy jó könyv. Tévedtem, és azzal a megállapítással, miszerint „az igényes magyar zsánerpróza előremutató példája” lenne, nagyon nem értek egyet. Eredetileg azt terveztem, hogy csak olyan szövegekről írok itt a blogon, amit vagy nagyon jónak, vagy valamilyen szempontból érdekesnek, kiemelkedőnek tartok. Ez esetben kivételt teszek, egyrészt azért, mert nagyon felhúztam magam rajta, másrészt meg azért, mert a könyv végülis a fantasztikum szempontjából értékelhető és tanulságos.
Szerző: Odaértett Olvasó 3 / 6 oldal
Van olyan ismertető, amely a regény young adultra, ifjúsági irodalomra hajazó vonásait emeli ki[1].
Nnedi Okorafor díjnyertes könyvéről szóló ismertetők, kritikák, ajánlók első sorban a női témát és a leginkább csak durva eufemizmussal „körülmetélésként” emlegetett női nemiszerv-csonkítást emelik ki, a címben és a cselekményben is kiemelkedő halál-tematikát, meg a tőlünk fantasytől függetlenül is nagyon távoli, afrofuturizmushoz köthető hátteret[1].
Kánai András a következőket írta a F.I.O.K csoportban: “Azért az valahol szomorú, hogy a tehetségesnek titulált fiatalokból az egy szál Markovics Botondon kívül senki sem publikál folyamatos jelleggel zsánerkiadónál. (Oké, László Zoli kisebb-nagyobb megszakításokkal, Varga Bea is ír és publikál, de alapvetően nem felnőtt közönségnek.)
Nagyon hiányoznak a jó, magyar sci-fi írók a rendszerből.”
Az előző bejegyzésben taglalt, a sci-fiként olvasás kereteit meghatározó elemeket az olvasó megtanulja felismerni és alkalmazni, így előbb-utóbb, ha nem is esik ki a Marsbéli krónikák a sci-fi kategóriából, minimum kérdésessé válik a besorolása.
Urbánszki László Sápadtak címet viselő kötete kapcsán anno lelkendeztem egy sort, és nagyon vártam, hogy elolvashassam végre a folytatást, amire csak nyár végén tudtam időt szakítani. Nagyjából a kötet felénél merült fel bennem a historizmus fogalma a szöveggel kapcsolatban, hogy aztán a regény végére igazoltnak lássam ennek a jogosultságát.
A lovecrafti kozmikus rettenetet több tanulmányban[1] is Lovecraft elméleti írása[2] felől definiálják. Ez persze elég kézenfekvő, de nekem mindig gyanús, ha egy szerző értelmezni kezdi a saját szövegeit, és általában nem hiszek neki, vagy nem egészen. Lovecrafttal is ez a helyzet. Ezért nem értek teljesen egyet azzal, hogy „Lovecraftnál két alapvető forrása van a félelemnek. Az egyik a haláltól való rettegés, a másik az ismeretlentől való iszonyat.”[3]
Úgy tűnt, az utóbbi időben a csapból is Howard Phillips Lovecraft[1] sötét szelleme gomolyog elő. Elintézte magának, hogy az idén az államalapítás helyett mindenki az ő születésnapjával foglalkozzon[2], az általa inspirált (sokadik, de frissen megjelent) könyv és az abból készült sorozat[3] is folyamatos beszédtéma lett és annak ellenére is rendszeresen belefutottam mind a róla szóló írásokba, mind a szövegeibe, hogy igyekeztem ignorálni a szerzőt, a műveit és a rémtörténeti paradigmát úgy, ahogy van.
A másfajúakkal való párkapcsolat ábrázolása a legkülönfélébb szövegekben jelenik meg, és a tiltott, de legalábbis titkolnivaló viszonytól az időleges határátlépéseken át a teljes elfogadásig ível. Egy ilyen jellegű kapcsolat bemutatása mindig valamelyik állomást képviseli a tabu kérdésessé válásának és megszűnésének folyamatában.