A fény persze a káosz szempontjából is jelentőséggel bír, sőt, még abból a szempontból is, hogy csupa anyaszerepre vágyó, vagy azt ellátó nők haláláról van szó a regényben:
Kategória: rémtörténet 1 / 2 oldal
A Horgok mottója azonnal kijelöli, hogy mivel is állunk szemben: “Talán meghatározhatatlanságával előrevetíti a világegyetem lélektelen űrének és nagyságának árnyékát, s így hátulról döf le bennünket a megsemmisülés gondolatával, midőn a Tejút fehér mélységeit nézzük?…” (Herman Melville: Moby Dick; 6)
A hétvégi felhőszakadás margójára.
“Amit a vízben láttam, az késztetett rá, hogy megbirkózzam ezzel a történettel, akármilyen különös, kacskaringós és hosszú is.” (296)
Kleinheincz Csilla Alvilági szövedékét eredetileg Sepsi László Termőtestek című regényével akartam összeolvasni, amikor még csak annyit tudtam róluk, hogy mindkettő „gombás horror”. Előbbit viszont csak most nyáron kezdtem el, főleg azért, mert elriasztott a két szembenálló közösség témája. Ennek köszönhetően viszont egy teljesen más jellegű szöveg segítségével találtam hozzá megközelítési pontot.
Az első néhány írás főleg akkor lesz érdekes, amikor a közös motívumok (köd, origami, pók, statikus zörej stb) felismerhetőkké válnak és ezek segítségével a korábbi novellák utólag bekerülnek a kötet egységesítő szerkezetébe.
Mielőtt elolvastam volna a könyvet, meghallgattam Nemes Z. Márió podkasztját[1], ami az én esetemben eléggé kontraproduktívra sikerült, mert az alapján úgy gondoltam, jobb lenne messziről elkerülnöm ezt az izét. Furcsa kisvárosról szóló történettel kapcsolatban ugyanis nemrég volt egy eléggé negatív élményem, és nem akartam még egyet. Aztán mégis bizalmat szavaztam neki, és ennek az volt az egyetlen oka, hogy rövid a TBA-nál jelent meg.
Uborkaszezon van, ilyen melegben az embernek semmihez sincs kedve, de fel kéne pörgetni a blogot. Hm, megvan, olvassunk valami rövidet és írjuk le, hogy Lovecraft.
Böszörményi Márton gyors és rövid karriert befutó írása[1] tulajdonképpen a szerző saját írói útkereséséről szól, egy kissé sutára sikerült nyilvános önmarcangolás. Viszont nagyon érdekes kérdéseket is felvet, még ha láthatólag nincs is ennek tudatában.
A nagy váltást aztán Az őrület hegyeinek tudósai képviselik. Ők ugyanis nem mások beszámolóira hagyatkozva írnak tudományos műveket, hanem saját tapasztalásokra alapozva akarják túlszárnyalni az elődöket. És fontos, hogy itt a kutatás módszere változik, a más kultúrák megítélésének attitűdje nem.
A rémtörténeteket (horrort, weirdet) azért olyan rettenetesen nehéz jól megírni, mert nagyon vékony az a határ, ami a valóban félelmetest a nevetségestől elválasztja. Ezt a határt elsősorban a nyelv hozza létre: az olvasó (ideális esetben legalábbis) azonnal észreveszi, ha valami gagyi, vagy parodisztikus. Ha jól van megírva a történet, akkor végig ezen a határon egyensúlyoz, de vagy nem lépi át, vagy olyan szándékossággal, mint mondjuk Veres Attila szövegei teszik.
A lovecrafti kozmikus rettenetet több tanulmányban[1] is Lovecraft elméleti írása[2] felől definiálják. Ez persze elég kézenfekvő, de nekem mindig gyanús, ha egy szerző értelmezni kezdi a saját szövegeit, és általában nem hiszek neki, vagy nem egészen. Lovecrafttal is ez a helyzet. Ezért nem értek teljesen egyet azzal, hogy „Lovecraftnál két alapvető forrása van a félelemnek. Az egyik a haláltól való rettegés, a másik az ismeretlentől való iszonyat.”[3]