A lovecrafti kozmikus rettenetet több tanulmányban[1] is Lovecraft elméleti írása[2] felől definiálják. Ez persze elég kézenfekvő, de nekem mindig gyanús, ha egy szerző értelmezni kezdi a saját szövegeit, és általában nem hiszek neki, vagy nem egészen. Lovecrafttal is ez a helyzet. Ezért nem értek teljesen egyet azzal, hogy „Lovecraftnál két alapvető forrása van a félelemnek. Az egyik a haláltól való rettegés, a másik az ismeretlentől való iszonyat.”[3]
Szerintem az ismeretlentől való félelem egyrészt nem kapcsolható össze a rasszizmussal, mert utóbbi agresszióból és nem félelemből fakad – aki fél, az elbújik vagy menekül, de nem támad. Annak a félelemnek pedig, amit lovecrafti kozmikus rettenetnek hívunk, az én olvasatomban a jelenséget leíró retorikai alakzatokat leszámítva semmi köze az univerzumhoz.
A félelmet nem az ismeretlen idegen okozza, hanem a nagyon is jól ismert civilizált társadalom, és az, hogy az embert ez a civilizált társadalom valamelyik megvetett csoporttal fogja azonosítani: bárkivel megeshet, hogy halemberek voltak az ősei, vagy megőrül, vagy a felfedezett igazságok kimondása miatt anélkül zárják be a tébolydába, hogy megőrült volna.
A normatív, kirekesztő, kontrollmániás, minden uralni akaró társadalomban állandó a veszélye annak, hogy bármikor a kirekesztettek közé kerülhetsz, még akkor is, ha fehér középosztálybeli férfi vagy. Elszegényedhetsz, elveszítheted a megélhetésedet, a családodat, a barátaidat, sőt, a társadalmi, gazdasági és egyéb előnyöket biztosító férfitestet[4], vagyis az azzal járó „teljes értékű ember”[5] státuszát, vagy megbetegedhetsz és a többiek azonnal kitaszítanak maguk közül, elszeparálnak, bezárnak és a kitörés vagy visszatérés leghalványabb reményét sem adják meg. (Derbyt csak azért engedik ki, mert Asenath/Ephraim átvette a teste fölött az uralmat és így az a társadalmi normáknak megfelelően viselkedik.)
Nem a rettenet a kozmikus, hanem a civilizált társadalommá tömörült emberek részvétlensége az univerzális. Chtulhu és társai ennek a részvétlenségnek a megtestesítői.
Mindezt pedig Lovecraft a saját életével tette hitelessé. Hogy a szülei elmegyógyintézetben végezték, és hogy őt magát is ez fenyegette, nem csak a félelmét teszi érthetővé, hanem indokolttá is azt a törekvését, hogy ne engedje bedarálni magát a részvétlenségbe, úgy próbáljon meg együttérző, szociális lenni és kívül kerülni a társadalmon, hogy az – kizárva a bármelyik periférikus csoporttal való azonosulást – ne keltsen feltűnést és ne idézzen elő megbotránkozást.
Az a törekvése, hogy segítsen embertársain, hogy ne legyen részvétlen, azt mutatja, hogy a társadalommal szemben vívott harc igenis lehet eredményes, ha az ember a megfelelő körben, a megfelelő tevékenységgel végzi. Törődni az egyes emberekkel, legfeljebb egy kis közösséggel, a saját tudásunknak megfelelő mértékben – mondjuk kijavítani a hibákat egy kezdő író szövegében és ösztönözni a javulásra – ez valóban a legtöbb, amit az ember megtehet, és nem csak azért, mert a saját maga legjobb képességei szerint adható maximumot nyújtja, hanem azért is, mert egyedül ez óv meg a társadalom fenyegető, mindent uralni akaró normatív és kirekesztő, a felvilágosult gondolkodás álcáját viselő, magát felsőbbrendűnek tételező, nyugati civilizációnak hívó formájától.
Lovecraft pedig teljes joggal tarthatott attól, hogy elveszíti az egzisztenciáját és a társadalmi státuszát, vagy hogy ő is elmegyógyintézetbe kerül, mint a szülei. És hiába voltak elméletben az állami elmegyógyintézetek a korábbi magántébolydáknál emberségesebb intézmények[6], ha a gyakorlatban az oda bezárt emberekkel még mindig kegyetlenül bántak. Nem véletlen, hogy szinte az összes novella[7] főhőse attól fél elsősorban, hogy őrültnek fogják tartani, és attól is, hogy valóban megőrült – hiszen ezesetben paradox módon kénytelen lenne jogosnak elismerni a tébolydában rá váró tortúrákat. És az sem véletlen, hogy Dan nem akarja a tébolydába küldeni Derbyt.[8]
A mások iránt érzett megvetést és idegenkedést a tőlük való elkülönülés vágya táplálja. Amikor ezt a görcsös akarást végre feladja az elbeszélő, akkor maga mögött hagyja a társadalom nyomasztó elvárásait. Az Árnyék Innsmouth fölött befejezése, amelyben az addigi permanens rettegés és elutasítás helyére az elfogadás és azonosulás lép, a korábbi írásokéval ellentétben kifejezetten felszabadító. A perspektívaváltás megkérdőjelezi és nevetségessé teszi az emberi civilizációt: a halemberré alakult főhős szemszögéből a korábban csúf, büdös és visszataszító Innsmouth gyönyörű lesz, és meglátjuk a vízalatti birodalom, meg az örök élet, az időtlenség szépségét is. A kötöttségek, elvárások és elnyomás nélküli világ felszabadító közegét, ahonnan nézve az emberi életek és az emberi alkotások nevetségesek és szánalmasak. A saját embertársait megnyomorító és kirekesztő emberek kérészéletű társadalma nem bír azzal a hatalommal, amelyet magáról feltételez: a hatalom a mások számára talán visszataszító önmagát felvállaló, és ezért felszabadult egyén immár fenyegetettség nélküli öröklétében van.
A halemberek társadalmában az az érdekes, hogy megtalálható benne az a fajta művészet, és azok a külsőségek, amelyek a nyugati világ embere számára is értékkel bírnak. A palást és a diadémok, a vallás, a szertartások, és az üldözések is ennek a kultúrának[9] a jellegzetességeit mutatják. Ha jobban belegondolunk, a külső jegyek megítélésén kívül egyetlen dologban térnek el az emberi civilizációktól, és ez a lépték, az öröklét perspektívája. Hogy köztük vannak-e olyanok, akiket degeneráltnak tartanak, az nem derül ki, de nem maguk közül választják ki az áldozataikat és nincs jele annak, hogy bárkit, aki elindult a halemberré válás dicsőséges útján, kirekesztenének. Ennek szöges ellentéte jelenik meg az emberek társadalmában – a kisregényben és a valóságban egyaránt.
Abban a világban, azokon a helyeken, ahol a társadalom a maga normakövetelő, mindent ellenőrizni vágyó jellegében jobb esetben elfordítja a fejét a betegség, a szegénység, a fogyatékosság, vagy bármilyen nehézség láttán, rosszabb esetben pedig azon van, hogy a soraiba nem beilleszthető, valamilyen okból segítségre, együttérzésre, részvétre szoruló embereket eltüntesse a látóteréből, nagyon is van rettegnivaló, és a félelem két módon győzhető le. Az egyik, hogy beismerjük: halemberek vagyunk, és az önmagunk felvállalása miatt érzett felszabadultságban lubickolva élünk örökké. Mivel ez viszonylag keveseknek adatik meg, marad a másik út: az emberi együttérzés, a részvét, a mikroszinten működtetett szociális gondoskodás. Előbbit képviselte Lovecraft a szövegeiben, utóbbit az egyéb tevékenységeiben. A bennük felfedezhető rasszizmus ellenére ezért érvényesek ma is ezek az írások, és most már azok is maradnak.
———————————————————-
Lovecraft, Howard Phillips, Árnyék Innsmouth fölött és más történetek, ford. Kornya Zsolt, Budapest, Helikon, 2020.
———————————————————–
Lovecraft, Howard Phillips, Onnan túlról és más történetek, ford., Bihari György, Galamb Zoltán, Kornya Zsolt, Sóvágó Katalin, Helikon, Budapest, 2019.
Howard Phillips Lovecraft összes művei, 1-3., vál. és szerk. Kornya Zsolt, Szeged, Szukits, cop. 2019. A 2. kötetet szerk. Galamb Zoltán, Kornya Zsolt és Tézsla Ervin, a 3. kötetet szerk. Tézsla Ervin és Galamb Zoltán
https://www.theblackaether.com/
————————————————————
Mérföldkövek a kulturális antropológiában, szerk. Bohannan, Paul, Glazer, Mark; a magyar kiadást szerk. Sárkány Mihály, ford. Borsos Balázs et al.., Budapest, Panem-McGraw-Hill, 1997.
Scull, Andrew, Az őrület kultúrtörténete: a Bibliától Freudig, a bolondokházától a modern orvostudományig, Budapest, Corvina, 2017.
————————————————————
[1] Lovecraftról a más korábban idézetteken kívül lásd még: Somogyi Gábor, Bevezetés a Cthulhu-mítoszba, https://lovecraft.hu/cthulhu-mitosz/
[2] „Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés.” Howard Phillips Lovecraft, Természetfeletti rettenet az irodalomban, in: Howard Phillips Lovecraft összes művei, 1-3., vál. és szerk. Kornya Zsolt, Szeged, Szukits, cop. 2019. A 2. kötetet szerk. Galamb Zoltán, Kornya Zsolt és Tézsla Ervin, a 3. kötetet szerk. Tézsla Ervin és Galamb Zoltán, 2. kötet 443-511., 443.
[3] Mócza Attila, Gótikus jegyek Lovecraft írásaiban, in: Prae, 2011, 45. sz., 12-17., 13.
[4] Mondjuk az eredetileg pufók és puhány Derby férfi-de-mégsem teste is megérne egy tanulmányt.
[5] A dolog a küszöbön, 208.
[6] Dorothea Dix amerikai elmegyógyintézetek kialakulásáért vívott harcáról lásd: Scull, Andrew, Az őrület kultúrtörténete: a Bibliától Freudig, a bolondokházától a modern orvostudományig, Budapest, Corvina, 2017., 215-218.
[7] Itt az Onnan túlról c. kötet szövegeire gondolok: Howard Phillips Lovecraft, Onnan túlról és más történetek, ford., Bihari György, Galamb Zoltán, Kornya Zsolt, Sóvágó Katalin, Helikon, Budapest, 2019.
[8] “Elmekórtani eset, gondoltam megrendülten, de én nem fogom a gyermekkori jó barátomat tébolydába csukatni.” (kiemelés az eredetiben) A dolog a küszöbön, 221.
[9] Edward Burnett Tylor definíciója szerint “a kultúra vagy civilizáció (…) az a komplex egész, amely magában foglalja a tudást, a hitet, a művészetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember a társadalom tagjaként szert tesz.” Mérföldkövek a kulturális antropológiában, szerk. Bohannan, Paul, Glazer, Mark; a magyar kiadást szerk. … Sárkány Mihály, ford. Borsos Balázs et al.., Budapest, Panem-McGraw-Hill, 1997., 108.