A La morte egyszerre reprezentálja a lovecrafti kozmicizmust (anélkül, hogy erre direkt és közhelyes utalásokat tenne), a humanista filozófiai gondolkodás mára töredékké foszló maradványait, a mindennapi élet nevetséges kisszerűségét, az egyéni szubjektivitást, és a hitet abban, hogy ha utóbbiaknak nincs is jelentősége az előbbiekhez képest, ha az ember, a humánum kisebbségbe kerül is a mindenséggel szemben, attól még jogunk van élni és átélni, megélni mindazt, amire lehetőségünk van.
A La morte attól poszthumanista, hogy ez a tanulság nem vezet az ember jelentőségének felnagyításához, a (többféle) humanizmus előzményeit és kritikáját is magában foglaló poszthumanizmus jelenik itt meg: „a kiépítendő poszthumanizmus olyan kritikai magatartás, amely a humanizmusban történik meg, vagyis „ismétli” és/vagy „idézi” a humanizmust, de az antropocentrikus gondolkodásmód dekonstrukciója útján.”[1]
“A poszthumanizmust egyszerre definiálja a szakirodalom poszthumanizmusként és posztantropocentrizmusként – a poszt az ember fogalmához képest, a humanizmus a történeti valósághoz viszonyítva. Mindkét említett konstrukció hierarchikus társadalmi képződményeken és emberközpontú hiedelmeken alapul. A fajközpontúság (speciesm) minden formájának kritikája alkotja a poszthumán kritikai megközelítés egyik legfontosabb ismérvét. Az emberi kiváltságosság poszthumán meghaladása azonban nem helyettesítendő más típusú felsőbbrendűség-komplexusokkal (miképpen a gépeket istenítő nézetek szorgalmazzák). Hasznos szinonimaként a poszthumanizmus kapcsán éppenséggel a posztexkluzivizmust is alkalmazhatjuk: a mediációnak egy olyan empirikus filozófiáját jelölvén ezáltal, amely a létezés legkülönfélébb formáinak a kibékítésére vállalkozik.”[2]
A La mortében épp valami ilyesmi jelenik meg, ez a fajta mellérendelődés és kibékítés. „A természet nem a mi gondolatmenetünket központozza, hanem csak úgy maga miatt van.” (44) A tenger „akkor is itt lesz, amikor már ránk sem emlékszik senki.” (45)
Ez a kibékítés különösen azért fontos, mert ebben a világban nem csak a szörnyek, vagy a természet, vagy a természetfeletti hatol be az emberi világba, hanem fordítva is: az emberek a betolakodók (64-70): „Nem tudom elnyomni magamban azt az érzést, hogy menyire helytelennek érződik, hogy ebben a házban vagyunk, még csak nem is azért, mert betolakodók, esetleg élősködők lennénk, habár az sem kizárt. Lehet, hogy tényleg olyan idegen testek vagyunk, amelyekre éppen most támad rá az épület immunrendszere.” (78) És a másik irányból: „Az ablakok zöreje. Mintha mindenhonnan be akarna jutni valami ősi, hatalmas erő.” (110)
Az embereknek igazából nem is kellene itt lenniük (de legalábbis a valahol/bárhol létük eleve esetleges és egyáltalán nem szükségszerű): „ha egyáltalán lennem kell valahol” (78) „A már-nemlét és a még-nemlét közötti különbség nem mérhető. Az univerzum szempontjából a nemlétezésed napjainak száma messze több, mint létezésed napjainak száma. Annak az esélye, hogy élsz, elenyésző.” (91)
A humanizmus[3] nagyon is fontos, a legfontosabb kérdése lesz a szövegnek, mégpedig úgy, hogy nem az antropocentrizmushoz társul[4], hanem éppen elllenkezőleg: az ember a világmindenséghez viszonyítva jelentéktelen, kicsi, törékeny és múlandó, az élet rendkívül rövid az évmilliókig tartó nemléthez képest, és éppen ezért kell megbecsülni: az ember és az emberi dolgok egyszeri, egyedi és parányi mivoltuk miatt lesznek védendők és reflexióra méltók.
Ez a fajta humanizmus épp az ember periférikus volta miatt megértő és elnéző az emberrel szemben. Az ami az ember, ami az emberi élet, kicsi és kevés, de mégis valami. A vége akár patetikusnak is érezhető, hiszen “Jelenkori filozófiai környezetünkön belül a poszthumanizmus egy sajátos egyensúlyt kínál az ágencia, az emlékezet és a képzelet között, abban a reményben, hogy harmonikus örökséget hagyhatunk magunk után, az összekapcsolt létezés ökológiájában.”[5] A Lu purpu és a La morte erre a harmonikus örökségre törekszik, ennek ára viszont az, hogy az emberi önértelmezés tulajdonképpen beleolvad a tájba: “Az ember önmaga hiányára ébred fel antropológiai szendergéséből, ugyanakkor saját távolléte nem semmisséget jelent, hanem a gondolkodás terének megnyílását.”[6] A La morte ezt a hiányt alkotja meg: „Mi a gyász, ha nem elviselhetetlen hiány?” (86)
A „most, most érdemes még élni” (115) megállapítást igazából már sokkal korábban elbizonytalanítja az, hogy az elbeszélőnek fogalma sincs róla, mi az, hogy „élet”, de legalábbis ez is bizonytalan: „Végre élünk egy kicsit, nem igaz?” (70) „Az új dolgok felfedezése. Élet.” (96) – miközben folyamatosan régi dolgokat fedeznek fel, és végül az élet megélése az elmúlás pillanatának rögzítése, vagyis az emberközpontú humanizmus megszűntének és erodálódásának felismerése lesz.
A szövegben a halál látszólag Giorgio bácsi temetéséhez, a fiatalság elmúlásához, a felbomló kapcsolatokhoz, a szerelem elvesztéséhez társul, de nem csak ezekről, hanem ezek mellett jóval többről is szó van, mégpedig a poszthumanizmus, mint fogalomrendszer egészéről: ebben a két kisregényben megkonstruálódik az a megközelítésmód, amely szerint “a poszthumanizmus interdiszciplináris diskurzusa az antropocentrikus európai modernitás egyfajta gyászmunkájaként (az Ember “halála” fölött érzett megrendülés, pánik és trauma “feldolgozása” végett) jön létre”.[7]
——————————————-
Farkas Balázs,
Lu purpu, Juhász Ernő ill., Budapest, FISZ, 2019.
La morte, Budapest, FISZ, 2022.
——————————————
Farkas Balázs, Embertest – nyolc rémtörténet https://balazsfarkas.files.wordpress.com/2018/10/farkas_balazs_embertest1.pdf
——————————————-
Helikon 2018. 64. évf. 4. sz. Poszthumanizmus
https://epa.oszk.hu/03500/03580/00012/pdf/
Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió, A poszthumanizmus változatai: ember, embertelen és ember utáni, Budakeszi, Prae, 2019.
Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió, H. P. Lovecraft: Poszthumanista olvasatok, Budapest, Kijárat, 2022.
———————————
[1] Nemes Z. Márió: Ember, embertelen és ember utáni: a poszthumanizmus változatai, in: Helikon, 2018., 64. éfv., 4. sz., 375-393., 386. https://epa.oszk.hu/03500/03580/00012/pdf/EPA03580_helikon_2018_4_375-393.pdf
[2] Francesca Ferrando: Poszthumanizmus, transzhumanizmus, antihumanizmus, metahumanizmus és az új materializmusok. Különbségek és viszonylatok, in: Helikon, 2018., 64. éfv., 4. sz., 394-404., 399. https://epa.oszk.hu/03500/03580/00012/pdf/EPA03580_helikon_2018_4_394-404.pdf
[3] Amelynek definíciója éppen a poszthumanista elméletek nagy kihívása, vö: „Úgy tűnik, mintha a lelkesedés olyan hévvel hajtaná a poszthumán diskurzust, hogy az elmélettermelés mellett a humanizmus mibenlétének kérdése eltörpül a képviselői számára.” Bordás Máté Poszthumanizmus-problémák (A poszhumanizmus változatai kritikája) in: Szépirodalmi Figyelő, 2020., 19. évf. 4. sz. 116-122., 118. https://epa.oszk.hu/01400/01433/00099/pdf/EPA01433_szepirodalmi_figyelo_2020_4_090-122.pdf
[4] Vö: Antropocentrizmus és humanizmus értelmezéseihez és összekapcsolódásához lásd: Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió, A poszthumanizmus változatai: ember, embertelen és ember utáni, Budakeszi, Prae, 2019., 14-17.
[5] Francesca Ferrando Poszthumanizmus, transzhumanizmus, antihumanizmus, metahumanizmus és az új materializmusok. Különbségek és viszonylatok, in: Helikon, 2018., 64. éfv., 4. sz., 394-404., 404. https://epa.oszk.hu/03500/03580/00012/pdf/EPA03580_helikon_2018_4_394-404.pdf
[6] Nemes Z. Márió: Ember, embertelen és ember utáni: a poszthumanizmus változatai, in: Helikon, 2018., 64. éfv., 4. sz., 375-393., 379. https://epa.oszk.hu/03500/03580/00012/pdf/EPA03580_helikon_2018_4_375-393.pdf
[7] Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió, A poszthumanizmus változatai: ember, embertelen és ember utáni, Budakeszi, Prae, 2019., 69.