A sorozat a (klasszikus, Tolkien-i) fantasy és a sci-fi megrendezett házassága, amelynek fő funkciója egy sajátos törvények és szabályok szerint létező közösség történetének nevelgetése, irányítása.
Nehezen indult nálam ez a regényfolyam. Az elején annyira hidegnek, ridegnek, unalmasnak és érdektelennek tűnt, hogy azt gondoltam, nem fog hozzám közel kerülni sem a szereplők közül senki, sem maga a szöveg. De mivel jól van megírva, és a szépen felépített, gondosan fogalmazott mondatok vittek tovább (a néhány elírás és kisebb hibák sem akasztottak meg), így nagyjából az első regény negyedénél-harmadánál már érdekessé és vonzóvá lett a történet, a végére pedig határozottan megszerettem.
Mivel túl vagyunk a díjkiosztón, írok erről – nagyjából (a lényeget tekintve) ugyanaz a szöveg, mint amit levettem, csak kicsit kiegészítve és átalakítva.
Nagyon szeretem azt a fajta fantasy-t, ami nem több, mint egy színvonalasan megírt, szórakoztató, fordulatos és kellő mértékben érzelmes történet, és mint ilyen, nem tol az arcomba nehéz problémákat, megoldhatatlannak tűnő kérdéseket, nem fáraszt le se érzelmileg, se agyilag, hanem egyszerűen csak szórakoztat. A vihar ígérete pont egy ilyen olvasmányos regény, amivel kapcsolatban két dolog tűnt fel azonnal: az egyik, hogy az egyes részletekről sorra jutottak eszembe más fantasy-regények a Holló jele-trilógiától kezdve a Vajákon és a Fekete seregen át a Mark Lawrence és Joe Abercrombie-sorozatokig. A másik, hogy milyen központi szerepet játszik a történet alakulásában a pénz. Ennek a világnak a rendezőelve a pénz, aminek az eredményeképpen az ezer fenyegető veszély közben attól lesz (főleg az olvasó számára) érthető és biztonságos, hogy a szereplők mindegyike kiszámítható módon viszonyul a pénzhez, és ez a viszony egyúttal a jellemzésükként is szolgál.
Biztosan ti is hallottatok az USA fölött lelőtt apró
Idén kérdésessé vált a Döglött Ufó-díj kiosztása.
Azt, hogy ez nem egy alternatív történelmi eseménysorozatot bemutató könyv, a legjobban az időkezelésével lehet illusztrálni.
Az alternatív történelmi regény “olyan spekulatív fikció, amelyben fogunk egy pontot a történelemben, megváltoztatjuk, és ebből bontunk ki egy alternatív történelmi idővonalat.”[1] Kondor regényében a sikeres kiugrás nem egy ilyen pont, hanem egy olyan változó, ami a “milyen lett volna, ha” kérdés egyik összetevője, és a többi esemény sem abban a szigorú logikai rendben követi egymást, ahogy azt a történelmi elbeszélésektől megszokhattuk. Nem egyszerűen más a szöveg történelem-felfogása, mint mondjuk a történelem-tankönyveknek, a történelmi és áltörténelmi regényeknek, vagy történelemfilozófiával foglalkozó műveknek – mert ezek mind feltételezik a történelemről, hogy az egy létező dolog – , hanem a történelmet, mint létező dolgot, jelenséget, eseménysort narratívát, mint irodalmat és mint valóságot kérdőjelezi meg, ahogy az a mottóból világosan kiderül.
Nem szeretem a krimit, az alternatív történelmi regény pedig – mint azt A szivarhajó utolsó útja kapcsán bebizonyítottam – nem létezik, ezért egy jóideig egyáltalán nem voltam kiváncsi Kondor Vilmos regényére. Aztán sokáig nem találtam olyan könyvet, ami ne okozott volna csalódást, vagy felháborodást, és már nem akartam mást, csak valami megbízható szöveget, ami biztosan nem nyűgöz le, de nem is fogom kétoldalanként anyázva a sarokba dobni (hogy aztán sietve kisimogassam a lapokat, mielőtt ki kell fizetnem a könyvtárban). A kritikák alapján feltételeztem, hogy Kondor regénye, amit egy alternatív történelmi közegbe ágyazott krimiként aposztrofáltak, pont egy ilyen idegnyugtató, stabil felsőközépkategóriás írás lesz. Tévedtem. A Második magyar köztársaság nem krimi, és nem is alternatív történelmi regény, hanem egy zseniális urban fantasy, ami rögtön az elején levett a lábamról és a rajongásom egyenletes mértékben növekedett a történet végéig.
Az első néhány írás főleg akkor lesz érdekes, amikor a közös motívumok (köd, origami, pók, statikus zörej stb) felismerhetőkké válnak és ezek segítségével a korábbi novellák utólag bekerülnek a kötet egységesítő szerkezetébe.
Mielőtt elolvastam volna a könyvet, meghallgattam Nemes Z. Márió podkasztját[1], ami az én esetemben eléggé kontraproduktívra sikerült, mert az alapján úgy gondoltam, jobb lenne messziről elkerülnöm ezt az izét. Furcsa kisvárosról szóló történettel kapcsolatban ugyanis nemrég volt egy eléggé negatív élményem, és nem akartam még egyet. Aztán mégis bizalmat szavaztam neki, és ennek az volt az egyetlen oka, hogy rövid a TBA-nál jelent meg.