Odaértett olvasó

minden könyv nekem szól

Melankólia, depresszió, őrület IV. (Elveszett Gondvána)

A depresszió pszichológiai, pszichiátriai problémát jelent, és olyan asszociációkat hordoz, mint az orvosi kezelés, a betegség, a tehetetlenség. A melankóliának is megvoltak a kapcsolatai a betegséggel, akár testi tüneteket, akár az őrületet nézzük – erről lásd a Földényi könyvek vonatkozó fejezeteit – de a melankólia nem a fizikai világhoz, a patológiához és a lélektől megfosztott testhez, hanem a művészetekhez és a filozófiához közelíti az embert.

Melankólia, depresszió, őrület III. (Elveszett Gondvána)

Melankolikus maga a táj, a város, a tartomány és az Őrület Birodalma is, és az is, hogy a síkban köztük nincsenek éles határok. A sáv nem éles határ: csak akkor derül ki, hogy odaát vannak, amikor már átértek: „ez a sáv talán nem is sáv, hanem maga a túloldal, vagyis az Őrület Birodalma létezik odaát.” – mondja Thor Borhrberg (134). „Már odaát volnánk?” (411) Olld Laddeán szerint „a határok a maguk módján átjárhatók” (510).

Melankólia, depresszió, őrület II. (Elveszett Gondvána)

Az egyes szereplők nem csak önmagukban, hanem egymáshoz fűződő kapcsolataikban, viszonyaikban, jellemeikben és cselekedeteikben is melankolikusak. Abe, Dmitri és Okszána egymáshoz való kapcsolata egyszerre alapul titkokon, elhallgatásokon és a társadalmi normák megsértésén.

Melankólia, depresszió, őrület I. (Elveszett Gondvána)

Az Elveszett Gondvána vagy nagyon lenyűgözte az olvasóit[1], vagy nagyon zavarba hozta őket. A recenziók, kritikák írói leginkább értetlenkedtek, nem tudták, hogyan is viszonyuljanak a szöveghez[2]. Megpróbáltak előképeket keresni hozzá, és meg is találták Miéville-t, meg Gaimant[3]. Ami Miéville-t illeti, elsőre az olyan megszemélyesítések és metaforák miatt merülhetett fel a neve, mint hogy Sadness Springs kikötője „tumorszerű, fémszínű kinövés a város testén” (35), és a „kifüggesztett kikötői gázlámpák pislákoltak, beteges, sárga fényt öklendezve a nedves, töredezett járdára.” (503)[4] A nyilvánvaló utalások ellenére azonban egyik párhuzam sem segít a zavar feloldásában, mégpedig azért, mert az Elveszett Gondvána alapvetően nem Sadness Springs városáról szól, meg nem is a társadalmi feszültségekről, nem a fantáziavilágokról, hanem a melankóliáról, a depresszióról és az őrületről.

Döglött Ufó Díj: a győztes

Igyekszem röviden és pontosan megindokolni a választásomat.

Idén is lesz Döglött Ufó Díj!

Kergettem egy ideje a kis nyavalyást, és most, hogy sikerült lecsapni, megint kaphat valaki egy cuki izét a nippek mellé.

Az anya, a lány és a női lélek – meg a karneváli kultúra egy igazi urban folk fantasyban (A látszat mesterei)

Tímár Krisztina regényét azért olvastam el, mert az általam ismert Dűne filmről szóló kritikák közül szerintem egyedül az ő írása volt a_Dűne_filmről_szóló_kritika.[1]

Vannak olyan könyvek, amiknek valamiért többször kell nekifutnom ahhoz, hogy elolvassam őket. Ennek több oka is van, A látszat mesterei esetében egész egyszerűen elriasztott, taszított a magzattestbe préselt felnőtt női tudat, ezt elsőre nem bírtam befogadni, még úgysem, hogy biznyos mértékig megvolt az előképe – épp a Dűnéből Alia[2]. De azt azért már akkor észrevettem, hogy ez egy nagyon-nagyon női könyv, és azt is, hogy ezt a regényt a mese és a folklór irányából érdemes olvasni, így lesz a mintapéldánya annak, amit urban folk fantasynak nevezhetünk[3].

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon III. (Afázia)

Siónak ugyan van hite a moyer Igében (56, 84, 88), bizalma is, ő másképpen sérült, mint Maros. Az a történetszál, hogy Sió női testét arra egy kétlábon járó genetikai fegyverré alakították, és rákényszerítették a gyermektelenségre, nem (csak) a nőiségre, vagy az anyaságra utal, hanem (Maros nemzőképtelenségével együtt) a háború és a diktatúra által gyermektelenné tett költők, írók sorsára is.

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon II. (Afázia)

A regényben a populáris, az alantas és a moyerek létét egyszerre veszélyeztető és biztosító kultúrák vizuális, illetve elektronikus kommunikációt használnak, ami élesen szemben áll a moyerek írásbeliségével és szóbeliségével, és hogy előbbiek kizárólagossá válása és az ezzel együttjáró felületesség, az elmélyülésre képtelenség már a jelenünk egyik konkrét veszélye, arról beszél Baráth Katalin több interjúban is[1]. Az interjúkon kívül a mindenféle recenziókban, kritikákban[2], beszélgetésekben sokan foglalkoztak a nyelvészeti megközelítéssel, a szövegnek a történelemhez és a történetiséghez való viszonyával, szóba került az irodalom, sőt, Sió kapcsán a nőiség kérdése is – egyikbe se akartam már sokadikként belemenni. Emiatt eleinte azt gondoltam, hogy nem is fogok írni az Afáziáról. Aztán jött az, hogy

Hit, bizalom és a moyer irodalmi kánon I. (Afázia)

Az Afáziát tavaly az év sci-fijeként harangozták be, merthogy már befutott, megbízható szerző többedik írásaként, ráadásul az Agavénál jelent meg, és ez egy – mit egy, A! MAGYAR! NŐI! SCI-FI! REGÉNY!, aminek minden összetevőjében külön-külön is van valami truváj, de hát így együtt aztán a magyarországi zsánerpiacon végképp ez a non plus ultra, ami ugyanannyira örvendetes, mint amennyire elkeserítő, de inkább a hazai közegről mond el sokat, mint magáról a regényről. Ugyanis ezek közül egyik sem olyasmi, ami normál esetben önmagában szempont, pláne pozitívum kellene, hogy legyen egy szöveg értékelésénél[1]. De az Afázia hozza azt is, ami önmagában szempont és pozitívum: fontos témákról beszél és ezt jól eltalált stílusban, egyszerre szórakoztatóan és elgondolkodtatóan teszi.

1 / 9 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén