Odaértett olvasó

minden könyv nekem szól

Határoknélküliség és bizonytalanság feketén-fehéren: egy hivatalnok útja a nyilvánosból a magánszférába II. (Szerződési szabadság)

A szerződések az önámítás és önigazolás eszközei, mikro- és makroszinten egyaránt: a szöveg folyamatosan ellentmond Gavin szerződésekbe vetett hitének, hiszen léteznek tisztességtelen meg látszólagos beleegyezésen alapuló szerződések: ő maga is ilyeneket köt a munkája során és vele is ilyet fogadtattak el gyerekkorában.

Határoknélküliség és bizonytalanság feketén-fehéren: egy hivatalnok útja a nyilvánosból a magánszférába I. (Szerződési szabadság)

Egy novelláskötet mindig szigorú koncepció alapján épül fel, és a szövegek sorrendje, elhelyezkedése hozzátesz az egyes írásokhoz, ezért az értelmezés lehetséges irányait is megszabja – ennek egy egészen direkt változata az, amikor a történetek tartalmilag is összetartoznak és akár regényként, egyetlen szövegként is olvashatjuk az egyes novellákat[1]. Fekete I. Alfonz és Pintér Bence kritikái szerint A szerződési szabadság Moskát Anita korábbi írásaihoz képest „bővülést”[2], a kötetben szereplő többi novellával összevetve pedig „csúcspontot”[3] jelent. Mivel az egész könyvből ez érdekelt a legjobban, az volt a célom, hogy leválasszam a többi írásról, és megnézzem, hogyan működik ez a szöveg, ha figyelmen kívül hagyom a kötetkoncepciót. Az eredmény a lett, hogy a Szerződési szabadság önmagában is kerek egész, mégis itt van a helye, ebben a válogatásban – a koncepció részeként ugyanis kicsit eltolódnak a hangsúlyok és más megvilágításba kerül az a bizonyos „reményteli, pozitív befejezés.”[4]

Egy halott műfaj kikel a sírjából III. (Az utolsó tanú)

Az, hogy a regény kulcsmondatát éppen a Sámán mondja ki, egyrészt kiemeli Zsóka történetszálát, aki így igazi főszereplővé lép elő, másrészt felveti azt a kérdést, hogy bizonyos állítások igazak-e attól függetlenül, hogy ki mondja őket. Amit ugyanis a Sámán mond annak érdekében, hogy a látóit magához kösse és kihasználja, pontosan az, amit a szöveg egésze állít: „Önök mind győzelemre születtek! Csak el kell hinniük magukról – de nem egyszer, hanem minden alkalommal újra, és újra.” (45)

Egy halott műfaj kikel a sírjából II. (Az utolsó tanú)

Az utolsó tanú nem pusztán egy régi monda újrafeldolgozása, nem is egyszerűen egy modern monda, hanem valami olyasmi, ami a kettő ötvözetére épül (többek között ez indokolja, hogy tulajdonképpen két történetet olvashatunk, pontosabban ugyanannak a történetnek a végtelen lehetőségek közül kiválasztott két változatát), és azt a bizonyos „hiedelmekról való véleménynyilvánítást” ebben a minőségében hozza létre.

Egy halott műfaj kikel a sírjából I. (Az utolsó tanú)

Lőrinczy Judit regényéről két jellegzetességet emeltek ki a kritikák, az egyik, hogy mindenféle zsáner keveredik benne (sci-fi, fantasy, eastern, krimi stb) amelyek a felismerhetőségeik ellenére egyesek szerint szépen összeolvadnak, mások szerint pedig éppen hogy agyonütik egymást a szövegben.  Szerintem ez a szöveg gond nélkül olvasható a kortárs fantasztikus irodalom alzsánerei felől, de igazából nincs értelme megpróbálni sem a sci-fi, sem az epikus fantasy, sem az eastern kaptafájára ráhúzni, mert nem ezektől különleges. Az utolsó tanú ugyanis a monda műfaját támasztja fel és aktualizálja, lényegében konkretizálja, átírja, újraírja és folytatja is, és még ennél is érdekesebb az, hogy hogyan, milyen eljárásokkal teszi ezt.

Az öncélúság szörnye (Infected Monstrum)

A könyvbemutató egy nagyon kényes műfaj, sok minden kell ahhoz, hogy jó legyen – mindenekelőtt egy igazán jó könyv, aztán egy olyan szerző, aki komfortosan érzi magát a helyzetben, olyan kérdezők, akik fel tudják kelteni az érdeklődést a kötet iránt és olyan közönség, aminek a tagjai mindezt értékelik.

Miután Pintér Bence felhívta rá a figyelmemet, megnéztem az Infected Monstrum könyvbemutatóját[1]. Első körben kiderült, hogy nem vagyok jó közönség. A kötet sem kezdett el érdekelni, viszont csúnya előítéleteim támadtak – amiket utólag persze igazolva láttam. A szerző mondjuk láthatóan jól érezte magát, de hát ki nem élvezi, ha két másik (egyébként szimpatikus) emberrel együtt veregetheti a saját vállát. A könyv pedig nem lett jó, ami az egyetlen valódi probléma az előbb felsoroltak közül.

Holohíradó és bolygóközi bulvár: a sajtó és a média, mint a nyilvánosság reprezentánsai néhány kortárs sci-fiben II. (Vágyálmok ligája, A keringés, Mindig egyre több, Xeno)

A Vágyálmok ligája többek szerint túlírt, sok fölösleges párbeszéd, vagy hosszabb leírások, magyarázatok maradtak benne[1]. Ezzel nem értek, szerintem ez nagyon is kell, és így kell, mert ami Veres Attila szövegeiben a horrorba hajló groteszk (aka weird), az itt a cyberpunk.

Holohíradó és bolygóközi bulvár: a sajtó és a média, mint a nyilvánosság reprezentánsai néhány kortárs sci-fiben I. (Vágyálmok ligája, A keringés, Mindig egyre több, Xeno)

Vannak jellegzetes témák a sci-fiben, mint az időutazás, a digitális tudatok vagy az idegen lényekkel való találkozás. Vannak egyértelműen a sci-fihez kötődő jellegzetes karakterek, mint az űrhajó legénységének tagjai a karbantartó gépésztől kezdve a pilótán át a kapitányig, de mondhatnám az androidot, a kutatót, vagy a gonosz vállalatigazgatót, esetleg a lecsúszott, balhés főhőst, a veterán katonát, vagy a főnök titkárnőjét meg a lebujban dolgozó prostituáltat is. És bizonyos szövegekben az újságíró is ilyen jellegzetes karakter, aki többnyire nem irányítója, vagy részese az eseményeknek, mégis fontos szerepe van: ő az, akinek a segítségével a regényvilágok belső, tágabb közege értesül azokról a fejleményekről, amelyekkel az olvasó a sajátos pozíciójának köszönhetően tisztában van. A kérdés tehát az, hogy ezekben a regényekben mi a hír, kik, kiknek és hogyan közvetítik az információkat és milyen céllal, és ami a legfontosabb: van-e ennek bármilyen befolyása az adott regény cselekményére?

Vissza a természetbe II. (Médák)

A “vissza a természetbe” toposza és annak kifordítása könnyen felismerhető ellentétekben mutatkozik meg: ahogy a barbárok meztelenül gyalogolnak a mesterséges környezetben, és ahogy Rany és Ayers ugyanabban a közegben szerelmeskednek, vagy ahogyan a digitális tudatok természetes testekre vágynak és azokba veszik be magukat.

Vissza a természetbe I. (Médák)

Tudjuk, hogy kutyával, kisgyerekkel és terminátorral mindent el lehet adni. A Médákat is leginkább Rozsdás, az öntudatra ébredő kislányok meg Baid viszi el a hátán, ami első látásra elégnek tűnhet, de ha jobban megnézzük, akkor R.J. Hendon regénye inkább csak reményt kelt arra, hogy a záró kötet majd nem elégszik meg a látszattal, és az előzőekkel[1] ellentétben igazán jó lesz.

1 / 10 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén