Először nem szerettem az Armadát. Persze, sok rétege van, ötletes, izgalmas, egyedi a benne felépített világ, talán még túlságosan is, tehát nem a közeggel volt a baj. És nem is az össznépi és egyéni szenvedés orgiájával. Nem is azzal, hogy a főhős, Bellis Coldwine végig idegen maradt és nem lehetett vele azonosulni, ahogy senki mással sem – talán leginkább az a szerencsétlen avank állt a legközelebb ahhoz, hogy némi együttérzést tápláljak iránta.

A gondom a szöveggel az a nőellenes, antifeminista olvasat volt, amelyet első ránézésre lehetővé tett. Ebben az olvasatban a történet arról szól, hogyan törjünk meg egy önálló, okos, látszólag érzéketlen, de legalábbis az önuralmát végletes helyzetekben is megőrző, cselekvőképes embert és csináljunk belőle „rendes”, vagyis önmagát hibáztató, a vétkeiért sírva bűnhődő, szolgalelkű, a helyzetébe véglegesen beletörődő nőt.

És hogy ezt felháborítónak vagy viccesnek tartjuk, azon múlik, hogy komolyan vesszük-e a főszereplő karaktert. Az utóbbi esetben pedig máris magunkévá tettük azt a nézőpontot, amely szerint a nő, aki így viselkedik, és ellenére, hogy elrabolták, korlátozzák a szabadságában, folyamatosan kihasználják, „antipatikus, besavanyodott”[1] marad, az meg is érdemli a sorsát.

Bellis karaktere alapjaiban hordozza ennek a lehetőségét. Az ugyanis, hogy a cselekmény elején ennyire hideg, szenvtelen egyéniség, azt eredményezi, hogy az alapvető motivációja, miszerint az általa kényszerűségből elhagyott közösség, Új-Crobuzon iránti honvágya teljesen hiteltelen. Az olvasó választhat: vagy beéri ennyivel, és a regényszöveg hiányosságának tartja ezt, vagy elgondolkodik azon, hogy van-e joga ennek a valódiságát és elégséges voltát megkérdőjelezni. Mitől hiszünk el valamit egy karakternek? Ha nem vesszük komolyan Bellist, akkor az indoklása, miszerint hiányzik az amúgy korrupt vezetésű, a polgárait megfélemlítő város, egyszerű nyafogásnak tűnik.

Ha komolyan vesszük, akkor viszont be kell érnünk motivációként ennyivel. Pusztán annak, hogy nem akar Armadán lenni, elégnek kellene lennie ahhoz, hogy jogosnak tartsuk a kezdeti apátiáját, majd a felháborodását és a kitörésre tett kísérleteit. A szöveg sajátos humora sem elválasztható Bellis karakterének értékelésétől: sok parodisztikus elem található a regényben, amelyeket csak akkor találhatunk viccesnek, ha Bellist is kinevetjük. Ha viszont az ő szempontjait érvényesítjük, a humoros túlzások (a Lehetőségek Kardja és társai) finoman ironikus, de alapvetően komor és lehangoló epizódokká válnak.

A szöveg látszólag végig azt sugallja, hogy Tanner Sacknak van igaza, aki az egyetlen, valamennyire szimpatikusnak tartható szereplő, mégis jogosnak érzi, hogy veszekedjen Bellis-szel, sőt, még azt is, hogy megüsse. Tanner esetében az is árulkodó, hogy Evangeline-nek ugyan segít, de ezt egyrészt Sékel érdekében teszi, másrészt az a nő az újraformálás miatt eleve esélytelen a teljes önállóságra, ezért nem fenyegeti Tanner státuszát. Tannernek a cselekmény folyamán egyáltalán nincs párkapcsolata, az olvasó mégsem érez késztetést arra, hogy ezt kifogásolja – akkor Bellis esetében miért okoz ellenszenvet a megközelíthetetlensége?

Az olvasó, ha nem figyel, könnyen belesétál Bellis elítélésének, lenézésének csapdájába. Pedig ez a nő nagyon is megállja a helyét ebben a számára kilátástalan helyzetben. A cselekmény kezdetén komoly erőfeszítésekkel megtanul egy teljesen idegen nyelvet, rövid idő alatt annyira, hogy utána folyékonyan tudjon tolmácsolni. A maga módján alkalmazkodik és cselekszik a saját érdekében, és a rábízott feladatokat is kifogástalanul oldja meg. De ha ezek közül egyik sem teljesülne, akkor sem lenne jogunk elítélni Bellist, csak azért, mert nem felel meg a női főhősökről alkotott általános elképzeléseknek és a velük szemben támasztott elvárásoknak.

Bellis jellemfejlődését kizárólag  férfiakhoz való viszonya határozza meg, és ezek a férfiak talán az egy Johannes Tearflyt leszámítva valamennyien kihasználják, átverik, és uralják. Silas Fennec még kispályásnak tűnik a hazugságaival, és Bellis maga is profitál valamennyit a kapcsolatukból. A legaljasabban Uther Doul bánik el vele, aki megfosztja a szabadságától, feladatot ad neki, megteremtve ezzel annak az illúzióját, hogy Bellis fontos dolgot visz véghez, majd azzal, hogy felébreszti benne az igazi szexuális vágyat, és felvillantja előtte a felszabadultság lehetőségét, majd megközelíthetetlenné válik a számára, befejezi a nagy művet: eléri, hogy a cselekmény elején még kifejezetten aszexuális és faarcú Bellis elsírja magát, hogy az érzései áttörjék az önkontroll falát, és ezzel a korábbi szenvtelen, önálló alak feladja magát és végleg elismerje kiszolgáltatottságát.

Ráadásul mindez a ciklikus idő függvényében: az Armada alatt lógó láncok egy korábbi avank elfogásáról és elvesztéséről árulkodnak.

Hogy Bellis karakterével mennyire elbánt az Armada elbeszélője, az leginkább a regényhez lazán kapcsolódó előzménykötet, a Perdido pályaudvar, végállomás Linjével összevetve válik világossá. Lint ugyanis az a szöveg nem csak önmagában, hanem Grimnebulin karakterén keresztül is együttérzéssel kezeli, ehhez képest Bellisnek mindebből semmi sem jut.

De végül mégis megszerettem az Armadát, és egyáltalán nem azért, mert annyira egyedi világot hozott létre. Hanem azért, mert ez a regényszöveg elég okos ahhoz, hogy a lehetséges értelmezés határait feszegetve próbára tegye az olvasóját. Leleplezi a Bellis iránti érzéketlenségnek, részvétlenségnek az igazi forrását: az olvasó női szerepekkel és elvárt viselkedéssel, tulajdonságokkal kapcsolatos előítéleteit, a berögzült sztereotípiákat és kultúrális mintákat, amelyek a karakter megítélése mögött állnak. Innentől az olvasó feladata felismerni és jó esetben felülbírálni magában ugyanezeket.

Miéville, China, Armada, I-II., ford. Juhász Viktor, Budapest, Metropolis Media, 2008.

Miéville, China, Perdido pályaudvar, végállomás I-II., ford. Juhász Viktor, Budapest, Ulpius-ház, 2004.

 

[1] https://geekz.blog.hu/2010/06/18/china_mieville_armada