Az Irha és bőr már a legelején elég egyértelműen szembesíti az olvasót nem csak a saját, nyílt vagy rejtett előítéleteivel, hanem a pc korlátaival is. Egyszerre ad tűpontos társadalomkritikát és pszichológiai magyarázatot az agresszióra meg a kirekesztésre, és vet fel hozzájuk kapcsolódó filozófiai kérdéseket, hogy aztán a végére az önmegvalósítástól elkezdve a felnőtté váláson át az egyén-közösség viszonyáig sokmindenre reflektáljon. Mindezt részletgazdag, aprólékos és átgondolt eszközökkel teszi hitelessé, de ez a regény nem (csak) ettől jó szöveg, hanem attól, hogy mindezeket képes egy egészen más, művészi-irodalmi kontextusba átemelni, és a művészi személyiség, az alkotás kínja meg a fantasztikus irodalom kanonikussá tételének kérdésévé is alakítani.
Az Irha és bőr szövege hagyományos és kortárs műfajok sajátos kapcsolatrendszereként és keveredéseként is olvasható: a régi, gyakorlatilag elfelejtett műfajok, mint amilyen az erkölcsi tanítást célzó világi fabulák[1], az egyházi példabeszédek, vagy az ókori teremtésmítoszok saját torz, és/vagy elégtelenül működő utódaikként létrehozzák az elkorcsosult reklám- és választási szlogeneket, a „leleplező” újságcikkeket, vagy a blogbejegyzéseket és a szappanoperákat, hogy aztán a végén megszülessen a modern ember számára az erkölcsi tanítás és a szórakoztatás funkcióját egyszerre betöltő biohorror, amely a hentelés esztétikáján alapul: az eredetileg gusztustalan és taszító, kifordult és/vagy eltorzult testek a lét szépségét hirdetik.
A különböző művészeti ágak és az irodalmi műfajok sokfélesége és egymásra íródása összecseng a fajzatok sokféleségével: megjelenik nem csak a tánc, a festészet, a szobrászat, hanem a színház és a film is. Van itt minden a hibrid hatást erősítő vizuális, vagy kevert eszközöktől (reklám, videó, szappanopera) a hagyományos narratívákon át (bibliai történetek, teremtésmítoszok, példabeszédek, esopusi fabulák, népmesék, szatíra) egészen a meghatározó kortárs (irodalminak is tekinthető) műfajokig (interjú, újságcikk, blogbejegyzés, krimi, horror).
A keveredés minden szinten jellemző: például Kirillt az üldözői lebambizzák. Az olvasó pedig azonnal két külön alkotásra is asszociál: az eredeti regényre, amiben Bambi őz, és a rajzfilmre, amiben szarvas. A különbséggel senki sem törődik, pedig fontos: erre rímel még az is, ahogy a sutákhoz csatlakozik Ferdinánd, akit aztán Kirill helyett fognak el. A Bambi meséjére tett utalások teszik lehetővé, hogy a regény Pilaré mellett Kirill felnövéstörténeteként is olvasható legyen.
A regénybeli karaktereket az határozza meg, hogy milyen műfajban (vagy művészeti ágban) vannak otthon, fejlődésüket le lehet írni azzal, hogy melyik műfajból melyiken keresztül melyikbe érkeznek, és hogyan alakul a viszonyuk a korábban használt narratív sémákhoz. Az önmeghatározáshoz a megfelelő narratíva, a megfelelő műfaj kell. Ez egyrészt nem állandó, másrészt nem található meg azonnal. Kirill eredetileg fabulákat ír. Az ő blogbejegyzései a tanulságokkal szolgáló mesék modern variánsainak felelnek meg. Amikor újságírói, oknyomozói szerepet vállal, akkor a regényszöveg a korábbi társadalomkritikáról a krimi sémájára vált át. Kirill célja viszont a sok, széttartó fabula után egy eredetmítosz megalkotása. Mesélő, nem újságíró: amikor úgy gondolja, hogy a leleplezés érvényes elbeszélésmód lehet, belőle pedig mesélőből újságíró válhat, akkor indul el a lejtőn, akkor kezdik el irányítani.
Mindezt azért, mert bedől a sztereotípiáknak, és elhiszi, hogy benne nincs agresszió. Az agresszió azonban minden állatban és minden emberben megvan. August pedig látszólag annak a sztereotípiának dől be, miszerint az emberek agresszivitását a félelem váltja ki. Ez hazugság: aki fél, az meglapul, vagy menekül, de nem támad. Neki ezt tudnia kell, tehát valószínűleg szándékosan használja fel ezt (is) a kampányban.
Kirill önmaga megismerésének és áldozatának jutalmaként megkapja a teremtésmítoszt, mégpedig többszörösen. Hiszen Pilar, akit ő talál meg, ugyan eleinte a szappanoperák narratív sémáját próbálja megvalósítani, de végül egy teremtésmítosz alanya lesz: ilyen értelemben nem August és Veronika, nem is a Bárány, hanem Kirill hozza létre. A Kirill által összeolvasott teremtésmítoszok a teremtmények történetei, Pilar az egyetlen, aki ki tudja alakítani a sajátját, ebben pedig mindenki akarva-akaratlanul a segítségére van.
A horror erősödésével a korábban hazugságnak és/vagy súlytalannak gondolt műfajok nem csak átveszik az irányítást, hanem megkerülhetetlenné, véresen komollyá válnak: Theodor feláldozásával a kampányszlogent, Pilar öncsonkításával a videót hitelesítik, mint uralkodó műfajt. Az igazság megfogalmazása a választott műfajtól függ, a narratíva és a nézőpont változásával változik az ítélet is. Az egyetlen kivétel ez alól a horror: a véres, taszító, gusztustalan jelenetek minden szempontból ugyanazt jelentik.
A test minden állapotában, pőrén, széttrancsírozva és összekeverve is igazat mond. Mindaz, ami fizikailag, biológiailag adott, őszinte és hiteles, mégha nem is a megszokott elrendezésben látjuk: a furcsa fajzatok éppúgy, mint Theodor meggyalázott teste. Még az elrontott, működésképtelen, összevissza szervek is a teremtés és az élet működésének csodáját bizonyítják. Az életre ezért kivétel nélkül mindenki megérdemli az esélyt: ez az egyetlen igazság. Ezzel szemben mindaz, ami a testen kívül van, hazugságra ad alkalmat: csak az a valódi személyiség része, ami a bőr alatt van, minden más, a ruhától elkezdve a facebook-profilig csak arra jó, hogy elszakítson a létezés valódi tudatától.
A mítoszok, a legendák, a mesék és a sztereotípiák ugyanonnan erednek, és a céljük is azonos: eligazodni a világban és önmeghatározást adni. Az önkép kialakításához elkülönülés szükséges: először mindig külső források alapján történik, valamivel szemben. A szereplők mindegyike akkor találja meg az identitását, akkor lesz igazán önazonos, amikor a többiekről leváló egyénként tekint magára, és felvállalja az ezzel járó sérüléseket is.
Az elfogadás, a valódi tolerancia nem azt jelenti, hogy nem használjuk a sztereotípiákat is megalapozó kategóriákat, vagy hogy a másikat hasonlónak, esetleg ugyanolyannak kell elismerni, hanem épp ellenkezőleg: elismerni az általa használt kategóriák létjogosultságát, elfogadni annak, akinek saját magát tartja. A Bárány ígérete, miszerint a nyáj tagjai azok lesznek, akik lenni akarnak, ezért olyan álságos és hazug: azzal, hogy a nyáj tagjává válnak, és át akarnak változni, épp hogy elvesztik önmaguk megismerésének és elfogadtatásának lehetőségét.
A hatalom eszköze, hogy a szereplők igyekeznek egymásra erőltetni bizonyos műfajokat: August maradjon csak a szlogeneknél, Kirill fabula helyett írjon leleplező újságcikket, Pilar legyen youtube-celeb, vagy a nyilvánosságtól megfosztott sorozatsztár.
A ma már kevésbé ismert fabulákon és a bibliai példabeszédeken kívül többek között olyan klasszikus történetekre is utal a szöveg, mint a Pygmalion-mítosz vagy a Csipkerózsika. Míg az előbbinek sajátos, de könnyen felismerhető inverzét kapjuk, addig a Csipkerózsika-szálat nem biztos, hogy azonosítanánk konkrét megnevezés nélkül, hiszen önmagában a kómában fekvés kevés ahhoz, hogy felidézze. A szövegben megjelenő műfaji kódok így a zsáner önreprezentációjává is válnak: a fantasztikus elbeszélés, ami származását tekintve mítosz is meg mese, de hiába használ állandóan archetípusokat, mégis az irodalom kitagadott királylánya, magába olvaszt minden mást, mert mint az elődei, tanítani akar meg szórakoztatni.
Az igazi irodalmi alkotásokban mindig van önreflexivitás, valamilyen formában megjelenik a saját képességek iránti kétség, a hiábavalóságtól való szorongás, az olvasóval szembeni bizalmatlanság, meg a mindettől való félelem megfogalmazása, és mindenek előtt az (ön)irónia – ez különbözteti meg őket a ponyvától.
Ennek részeként az irodalmi értékű fantasztikus szöveg önteremtése megköveteli eredetének, alakulásának és céljainak számbavételét. A fantasztikus zsánerekbe akármi és bármi belefér: bármilyen egyéb műfaji kódot és kultúrális mintát felhasználhat, de mi van, ha a fantasy éppen emiatt csak egy befogadhatatlan, értelmezhetetlen katyvasz, éppúgy, mint Pilar félresikerült teremtményei? Mi van, ha kiderül, hogy nem is kígyó az ember, hanem csak egy csiga? (Szerintem amúgy ez vicces, ráadásul úgy tud az lenni, hogy nem Auguston nevetünk, hanem inkább saját magunkon.)
Az Irha és bőr felteszi ezeket a kérdéseket, mégpedig a biohorror elemeit a finom humorral keverve. A horrorelemek nem öncélúak, hanem egymásra írják a test és a szöveg keletkezését: a biológiai és a művészi teremtés, alkotás nyűgét, áldozatát, kétséges és esendő mivoltát érzékeltetik. Hiába gázolunk térdig vérben meg zsigerekben, nem az undort, hanem a teremtésre, és az írásra való rácsodálkozást érezzük.
A fantasztikus szöveg a látszólagos végtelen szabadsága ellenére nagyon is kötött: ahhoz, hogy az olvasó számára dekódolható és valóban élvezhető meg még hasznos is legyen, az el- és befogadáshoz a rendelkezésre álló, szinte végtelen számú eszköz és minta közül a megfelelők kiválasztása, és azok patikamérlegen kimért arányokkal való adagolása szükséges.
A regény végére a horror a különböző műfajokban használt egyszerű hatáselemből önálló zsánerré növekszik, bebizonyítva ezzel Pilar igazságát: ahogy a kötet végén a rigó, úgy minden alkotás, akár egy horror is, tele van lehetőséggel. Ez a regény nagyon jó példa arra, hogyan lehet és érdemes kihasználni ezeket a lehetőségeket.
Moskát Anita, Irha és bőr, Budapest, Gabo, 2019
————————–
Heltai Gáspár, Száz fabula, https://mek.oszk.hu/00600/00668/html/
Pesti Gábor, Esopus fabulái, https://mek.oszk.hu/00600/00660/00660.htm
Salten, Felix, Bambi, https://mek.oszk.hu/17400/17441/17441.htm
[1] Erről pl: Jankovics József-Kőszeghy Péter-Szentmártoni Szabó Géza, Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II. 8. fejezet – AESOPUS-TÖRTÉNETEK:
https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/regi-magyar-irodalmi-2/ch08.html
Pintér Jenő, Magyar irodalomtörténet, állatmesék: