A holló jele-trilógia főhőse és narrátora, Ryhalt Galharrow régivágású lovagból a kortárs elvárásoknak megfelelő hőssé érik, mégpedig a már szintén kortárs ideáloknak megfelelő, önálló és aktív női szereplők támogatásával. A cselekmény alakulását leginkább a Ryhalt és a női szereplők közötti kapcsolatok fejlődése, dinamikája és jellege határozza meg.

A trilógiába nagy várakozásokkal kezdtem bele. Főleg azért, mert Glen Cook Fekete seregéhez hasonlították valamelyik ajánlóban, ami az egyik nagy kedvencem.[1] (A másik ok a borító volt.) A Fekete sereget valóban megidézi a történet, első sorban a felépített világ alapszituációja (a háborúzó istenek csoportjai és a varázslatok, meg a hangsúlyos szerelmi szál) miatt, illetve mindkettő egyes szám első személyű elbeszélés.

Ryhalt – Vészmadárhoz hasonlóan – egy álomképbe szerelmes. Abba az Ezabethbe, aki az emlékeiben él, és akinek – mint kiderül – már nem sok köze van ahhoz a nőhöz, akivel együtt dolgozik a cselszövések feltárásán és a következmények elhárításán.

Ryhalt a cselekmény nagy részében a klasszikus meghasonlott hős: szép szál legény, aki a rengeteg harctól és a még több alkoholtól egyre randább és öregebb lesz, miközben úgy adja elő káromkodásokkal alaposan teletűzdelve a történetét, hogy sejthetőek a fordulatok, épp csak a megvalósítás módja az, ami újszerű és izgalmas. (Az egész trilógiában nagyjából egyet találtam a káromkodásokból túlzónak és ezért fölöslegesnek, a többi szerintem igenis helyén való, mert színesebbé teszi az egész elbeszélést és a karakter jellemét is.)

Ahhoz, hogy Ryhalt véghezvigye hősi tetteit, vagyis megmentse a világot, felnevelje a fogadott lányát és leszokjon az ivásról, leginkább az őt szerető nők határozott tettei szükségesek. A történetet valójában nem maga Ryhalt alakítja, hanem ezek a nők, Ryhalt pedig azért emelkedik hőssé, mert tud és akar is együttműködni velük. A fenyegetés (időszakos) elhárítása valódi csapatmunka: a konfliktus megoldására nem csak rájuk van elengedhetetlenül szükség, hanem a Ryhalttal meglévő vagy a cselekmény során létrejövő szeretetteljes és finom viszonyrendszer átalakulására is.

Ryhalt a továbblépéshez időről időre rákényszerül, hogy átértékelje és egyértelművé tegye ezeket a viszonyokat a másik fél és saját maga számára is. Először fel kell ismernie, hogy Ezabeth régi alakja már csak illúzió, azután azt, hogy az igazi, mély szerelem a valódi, sérült Ezabeth-tel lehetséges. Ezabeth „halála” megint rákényszerít Ryhaltra egy másfajta viszony felépítését, miközben Valiyához fűződő érzelmeit is tisztáznia és kezelnie kell: mindezek nélkül ugyanis nem volna képes a rejtélyek feltárására és a küzdelemre.

Nenn az első kötetben még reménytelenül szerelmes Ryhaltba. Ryhalt pedig nem használja ezt ki, nem él vissza vele, és el sem menekül a helyzet elől. Tudomásul veszi, és annyit ad magából, amennyit tud: igazi jóbarátként viselkedik. Ha nem így tenne, egyrészt elveszítené az olvasó szimpátiáját, másrészt teljesen más irányt venne a cselekmény.

A második Ezabeth, aki Ryhalthoz hasonlóan változik: a régi, szép úrilányból céltudatos, magával és az őt körülvevő világgal tisztában lévő nővé válik, és mindent megtesz, hogy elérje, amit akar. Az, hogy nem meri és nem akarja megmutatni roncsolt arcát, nem csak azért indokolt, mert Ryhalt reakciója a küldetés sikerét tekintve és a köztük lévő kapcsolat szempontjából is nagyon fontos, hanem mert a karakterét tovább árnyalja. Azzal, hogy a régi szerelmük emlékét használta fel, bebizonyosodik, hogy Ezabeth legalább annyira manipulatív, mint amennyire esendő.

Mindenesetre Ryhalt rövid definíciója a nőiességről tankönyvbe illően mutatja be, hogyan változtak meg a nemi szerepekkel kapcsolatos elvárások. A nők többé nem passzív, a szépségük, jóságuk és gyengeségük okán szerethetők, hanem épp ellenkezőleg: aktívan alakítják a saját életüket, mások sorsát. Egyáltalán nem szépek és fiatalok, vagy mindegy, hogy azok-e, mert babaarc nélkül és negyvenen túl is vonzóak, mégpedig azért, mert saját képességeiknek, erejüknek és kitartásuknak köszönhetik előrejutásukat, a partnereik pedig olyannak fogadják el őket, amilyenek, akár összeégett arccal vagy levágott orral, kinek mi jutott.

Ezeknek a nőknek a férfiakra (vagy épp más nőkre) nem azért van szükségük, mert kiszolgáltatottak, hanem azért, mert egyenrangú társakként összedolgozva hatékonyabbak, és fordítva: az aktív, határozott és önálló nők csökkentik a hős terheit, akinek nem kell többé egyedül viselnie a felelősséget, mert van kivel/kikkel megosztania. Ryhalt kitartása és elszántsága éppen az őt körülvevő nők ereje miatt növekszik. Nem megmentenie kell őket, hanem összedolgozni velük a közös siker érdekében.

Az új hőstípus csapatjátékos. És még színházba is elmegy.[2] Az új típusú hősökhöz új terek tartoznak: könyvtár, egyetem, (Vaják) színház, opera (Bolondok hercege[3]),  iroda (!), és legalább egy olyan hely, amit otthonnak lehet nevezni, amit Ryhalt végül képesek elfogadni, megteremteni és fenntartani. Megélik és kimutatják az érzelmeiket, tanultak, műveltek, vagy legalább okosak és mindenekelőtt van öniróniájuk.

Ryhalt felesége látszólag lényegtelen mellékszereplő, hiszen csak említés szintjén jelenik meg a történetben és még a nevét sem tudjuk meg. Régóta halott és Ryhaltot a lelkiismeret-furdaláson kívül semmilyen érzelem nem fűzi hozzá. Mégis ő az, akinek köszönhetően elindul a történet. A döntése, miszerint nem csak saját magát, hanem a gyerekeket is megöli, az egyetlen jellemére utaló cselekvése, amivel Ryhaltot korábbi életének felrúgására készteti. Így hiába van csak néhány bekezdésben említve, rendkívül hangsúlyos szerepe van, pusztán a Ryhalt életében és a cselekmény beindításában betöltött szerepe miatt.

Ryhalt szép lassan alakul át a hagyományos nehézfiúból az új eszményeknek megfelelő férfivá. A Szarkalábbal kötött alku még egy egyedülálló karakterhez tartozik, olyanhoz, aki nem vállalja sem a társas élet, sem az apaszerep felelősségét és a bűntudata mellett is a könnyebb utat választja. Megteremti magának azt az illúziót, hogy a fiúk életének visszaadása érdekében hatalmas áldozatot hozott. Később aztán rá kell jönnie, hogy a karjából néha kimászó madár keltette fájdalom kellemetlensége, meg a részeg katonaélet semmi ahhoz képest, amivel a gyereknevelés gyakorlata jár.

De a tény, hogy Ryhalt számára fontos volt, hogy legalább valamennyire jóvátegye a felesége és a fiai halálát, azt mutatja, hogy alapvetően képes volt felismerni a saját felelősségét, képes volt áldozatot hozni, képes volt a megbánásra és a ragaszkodásra. Mindezek szükségesek ahhoz, hogy később el tudja fogadni Amariát saját lányaként, és megadja neki azt is, amit a fiainak még nem mert vagy nem akart. És ahhoz is, hogy utólag a halálba küldött bajtársaiért is őszintén vezekeljen.

Amariával való kapcsolata nem csak a korábban elhárított apai felelősség szempontjából fontos, hanem azért is, mert magát az apaszerepet is átértelmezi: a fiúknak megadott puszta túlélés biztosításával szemben a bizalom megteremtése, az ígéretek megtartása, a másik szuverenitásának elismerése mind-mind ennek a szerepnek a próbái, amiket Ryhalt végül sikeresen teljesít.

Valiya kulcsfigura Ezabeth megistenülésében, Ryhalt önmagára találásában és a háború eredményességében egyaránt. Tisztában van saját magával, a szerepével, Ryhalt érzéseivel és a megoldás módjával is. Nem egyszerűen megérti és elfogadja Ryhalt gyászát és hogy nem tudja elengedni Ezabethet, hanem képes olyan mélyen és őszintén szeretni, hogy segít neki az elengedésben és feldolgozásban, mindezt anélkül, hogy feladná saját magát. Együtt öregszik meg Ryhalttal és még azt is eléri, hogy a férfi szembenézzen és megbékéljen korábbi önmagával, és mindennek a megkoronázásaként egyszerű, józan és szeretettel teli életet éljen a továbbiakban.

Az ő kapcsolatuk kialakulása példaértékű: az igazi egymásra találás csak akkor lehetséges, ha előbb megfelelő módon elfogadták, feldolgozták és lezárták a múltat, elismerték az ezzel járó veszteséget, tisztában vannak saját érzéseikkel és képesek egymást támogatva továbblépni, miközben megőrzik saját szuverenitásukat. Ehhez nem csak idő kell, hanem a közös cél és közös cselekvés, és az önzetlen, feltétel nélküli szeretet, ami nélkül nem volna lehetséges az egész közösség érdekében folytatott harc sem: Valiya megértő segítsége nélkül Ezabeth nem válhatna istenné.

Ugyanez az önzetlen szeretet segít abban, hogy Nenn öntudatra ébredjen és újra Ryhalt mellé álljon: a bizonyosság, hogy Betch valóban akarta a közös családot és Nenn mellett állt volna minden körülmények között. Betch tehát szintén egy modern hős, aki nem csak a megpróbáltatásokat, a küzdelmet és a mártírhalált vállalja, hanem a partnerkapcsolat és a családalapítás felelősségét is, mégpedig a maga természetességében, hiszen ő veti fel a gyerekvállalás témáját. Mindezek mellett olyannak szereti Nennt, amilyen. Ebbe a sorba illeszthető be Tnota is, aki Ryhalt unszolására ugyan, de szintén a partnerét választja. Dantry szintén, másképp nem lehetne Amaria méltó társa. Nem a reménytelen szerelem, az egyik fél aránytalan áldozathozatala és/vagy a bántalmazás alakítja a cselekményt, vagy válik végkifejletté, hanem az őszinte, kölcsönösségen és egyenlőségen alapuló kapcsolatok létrejötte és alakulása.

Ryhalt azzal, hogy felvállalja a különböző szerepeket és nőkhöz fűződő kapcsolatát, egyúttal a háborúban való részvétel mellett dönt és mindkettőben sikerrel jár. Nenn és Betch közös terveihez szükséges a harcban való részvétel, de a haláluk megakadályozza őket a terveik végrehajtásában. Tnota esetében pedig a helyes döntés a saját élet választása a harc helyett.

Ryhalt átváltozása a Kárhozat mocskában ennek a karakterfejlődésnek a heroikus küzdelmét jeleníti meg: ahhoz, hogy mindez ne csak egy máz legyen, nem csak az szükséges, hogy Ryhalt jellemében meg legyen rá a lehetőség, hanem az is, hogy valódi szenvedéssel és önfeladással járjon: az ódivatú magányos harcos csak akkor tud megújulni, ha egész lényével alámerül a Kárhozat mocskába és kiállja a próbákat.

A passzivitásra és engedelmességre kényszerített lányok és frusztrált gonosz boszorkák helyett helyett cselekvő, önálló és saját sorsukat irányítő nők határozzák meg a trilógia cselekményét, akik mellett a magányos, elavult és elcsépelt lovag igazi, modern és mégis hiteles fantasy hőssé válhat. Olyan, aki tudja, hogy meginni az asszony keserű teáját, földet művelni és érzelmi biztonságot adni a szeretteinek sokkal inkább hősies tett, mint hullarészegen fetrengeni az önsajnálatban.

Önzés és elhidegülés helyett önzetlenség és szeretet, pusztulás és magány helyett élet és család, depresszió helyett öröm: Ed McDonald trilógiája úgy használja és változtatja meg alapjaiban a fantasy hősök jelleméhez tartozó kliséket, hogy a regények cselekménye valójában maga az átalakulás folyamata, szórakoztató, hiteles és olvasmányos formában.

McDonald, Ed, Éjszárny, ford. Benkő Ferenc, Budapest, Agave, 2018.

McDonald, Ed, Hollóvér, ford. Benkő Ferenc, Budapest, Agave, 2019.

McDonald, Ed, Kárhozat, ford. Benkő Ferenc, Budapest, Agave, 2019.

 

———————–

Cook, Glen, A Fekete Sereg, ford. Kornya Zsolt, Budapest, Valhalla Páholy, 2000.

Cook, Glen, Lappangó árnyak, ford. Tézsla Ervin, Budapest, Valhalla Páholy, 2001.

Cook, Glen, A Fehér Rózsa, ford. Sellei György, Szeged, Szukits, cop. 2006.

 

Lawrence, Mark, Bolondok hercege, (A vörös királynő háborúja I.) Budapest, Fumax, 2014.

Lawrence, Mark, A hazug kulcsa, (A vörös királynő háborúja II.), Budapest, Fumax, 2015.

Lawrence, Mark, Az osheimi kerék, (A vörös királynő háborúja III.), Budapest, Fumax, 2016.

 

 

 

 

[1] Sajnálom, hogy csak az első három könyv jelent meg magyarul; jó lenne, ha valahol kiadnák a teljes sorozatot.

[2] https://mapopkult.blog.hu/2019/04/08/ed_mcdonald_hollover

[3] Lawrence, Mark, Bolondok hercege, (A vörös királynő háborúja I.), Budapest, Fumax, 2014.