A blogon olyan kötetekről írok, amelyek valamilyen szempontból túlmutatnak önmagukon: vagy különleges megoldásaik miatt, vagy mert érdekes és fontos kérdések feltevését teszik lehetővé, akár valamelyik zsánerrel, akár társadalmi szerepekkel, akár az irodalmi szövegek működésével kapcsolatban.

A kérdésfelvetés képessége kritériumának remekül megfelel a Képtelen történetek,[1] de az nem véletlen, hogy eddig nem írtam novelláskötetekről, és az sem, hogy nem érzem magam teljesen kompetensnek egy ilyen gyűjtemény megítélésére. De mivel megígértem, hogy írok róla, muszáj, mert nem szeretném éppen most csontomat törni, mint Emese[2].

Nem értek a képregényekhez, nem is szoktam foglalkozni ilyesmivel, nem vagyok képregényfogyasztó[3]. Ha a kötet azon feltételezett célját nézzük, hogy a képregényt népszerűsítse az sff olvasók körében[4], akkor nálam igazából nem járt sikerrel. Ezzel fel is merült az első számú kérdéskör: miért kell, hogy a két fogyasztói/alkotói tábor között nőjjön az átfedés? Milyen más módjai lehetnek a piac- és a kínálatbővítésnek?

A novelláskötetekhez, hogy ha nem egy szerző műveit tartalmazzák[5], akkor kell valami nagyon jól eltalált koncepció, amihez nagyon jó szövegeket kell összeválogatni, és ez a kettő ritkán találkozik teljes sikerrel – ezért szoktam erős gyanakvással kezelni az antológiákat.

A Képtelen történetek esetében a koncepció a válasz keresése arra a kérdésre, amit a szerkesztői előszó tesz fel: „létezhet-e átjárás a próza és a kilencedik művészeti ág között?”. Ez főleg attól függ, mit értünk „átjárás” alatt. Nyilvánvaló, hogy az irodalmi alkotások alapjául szolgálhatnak képregényeknek, és az is, hogy a képregények bizonyos típusainál elengedhetetlen a szöveg; a nyelvi megfogalmazást, a narratív struktúrát nem lehet megúszni akkor sem, ha csupa képet alkalmazunk, legfeljebb nagyon rövid és/vagy a képsorokból egyértelműen lekövethető történetek(részletek) esetében, amikor is kizárólag olyan kódokat alkalmazhatunk, amelyeket szöveg nélkül is könnyen értelmezni lehet.

A szövegnek egyébként pedig „csak” annyi a funkciója egy képregényben, hogy a képet valami többé tegye. Ami nem egyszerű feladat, hiszen éppen ettől, a szöveg és a kép összejátszásától érdekes egy képregény. És azt is gyanítom, hogy a képregényalkotók egy része nem ért egyet azzal a kijelentéssel, hogy a képregény “írott anyag nélkül csak féltermék”[6]; ez igaz az alkotás során végzett háttérmunkára, de a kész termékre nem feltétlenül. Az is nyilvánvaló, hogy éppen az eltérő megvalósítási módok miatt a narratív struktúrák nem feleltethetők meg egy az egyben egymásnak. Ugyanazt megmutatni más eszközökkel lehet írásban és más eszközökkel képen, ezek az eszközök pedig alapvetően térnek el egymástól.

Az a történetvezetés, eseménysor, látásmód, ami működik egy képregényben, nem fog (vagy csak nagyon kivételes esetben) működni egy novellában és fordítva. Ilyen szempontból tehát nincs átjárás. Még akkor sem, ha a kötet novelláit képregényrajzolók írták. Az előszó olvasása közben hirtelen megjelent lelki szemeim előtt az „Örökké. Huszönöt elbeszélés anyakönyvvezetőink tollából” vagy a „Gyilkos részecskék: tíz horrornovella külföldi kutatóintézetekben dolgozó atomfizikusoktól” és hasonló jellegű kiadványok garmadája. Az irodalmi alkotás attól irodalom, hogy nyelvileg van megkonstruálva, az adott műfaj szabályai szerint (vagy épp annak ellenében újító módon), de felismerhetően irodalmi eszközökkel dolgozik, elsősorban irodalmi háttértudást használva értelmezhető.

Az irodalmi alkotás nem attól lesz különleges, egyedi, vagy meghatározó, hogy a szerzője ezzel vagy azzal foglalkozik, (mégha ez sokszor hozzá is járul egy-egy írás megalkotásához) hanem az elbeszélés jellegétől és módjától, a nyelvhasználattól és a benne elrejtett nyílt vagy burkolt irodalmi utalásoktól, az intertextualitástól. És mindenekelőtt az jellemzi az irodalmi szöveget, hogy van tétje: maradandó alkotásként beszél valami fontosról. Ilyen szempontból tehát édesmindegy, hogy a novellákat képregényesek írták. És ha nem derülne ki egyértelműen az előszóból, hogy ezeket a novellákat a képregényes szubkultúra felől kell olvasni, akkor a szövegek többségét nem nagyon lehetne mire vélni – a kontextusból, a kötetből kiragadva önálló novellaként nem biztos, hogy megállnák meg a helyüket. Az előszó kijelöli az egyetlen lehetséges értelmezési keretet, ahonnan ezeket az írásokat olvasni lehet: ez pedig szerintem nem tekinthető „átjárásnak”.

A koncepciónak így talán jobban megfelelt volna, ha a kötet a képregény és az irodalom ellentmondásos és inspiratív viszonyát tárná fel úgy, hogy az együtt tanulságos és kivételes alkotást hoz létre; ha képregényesek interpretációikat tartalmazná: vagy arról, hogy mit tartanak képregényben megvalósíthatónak, vagy arról, hogy mit tartanak egyáltalán képregénynek, vagy arról, hogy mit gondolnak a képregényről, mint alkotási módról.

Kiderülhetne, hogy miben látja másként egy képregényes a novellát, mint műfajt alapanyagként: láthatóvá lehetett volna tenni a különbségeket a nyelvileg és a képileg meghatározott narratívák, dramaturgiák között. Erre például nagyon jó megoldás lett volna, ha az írott történeteket megkaptuk volna képregény formájában is.[7] Ha azt állítjuk (márpedig azt állítjuk), hogy az irodalom önálló művészeti ág, a képregény pedig szintén, akkor egy ilyen kötetnek a kettő egymáshoz való viszonyát érdemes taglalni, márpedig az úgy nem megy, hogy „beleteszünk még egy képregényt, mert csak”.

Egy másik szempontból viszont nagyon is működőképes: ha elfelejtjük az irodalmiság és/vagy az önreflexió, önmeghatározás igényét és követelményeit, és novellák helyett képregényforgatókönyvek gyűjteményeként olvassuk. A kötet minden szövegénél tetten érhető ez a szemlélet: milyen az a szöveg, amely egy az egyben átírható képregényre – a témák, a történések sorrendje, a felhasznált utalások és klisék, a kezdő és a záró jelenetek és minden más tekintetében.

Az első történet (Buta kis kövér kutya) esetében például nem derül ki, mi az összefüggés a kutya, a csápos lény, meg a gyufaárus kislány megidézett meséje között – egy képregényben ez remekül összehozható, de egy novellában muszáj, hogy egyértelmű ok-okozati összefüggések legyenek. Ugyanígy a Vérvörös Szilveszter című írásban: egy igazán jól megírt novella nem szólhat csak arról, hogy egy csirkefejű rendőr nem tudott megoldani valamit (vagy nem ebben a formában). Viszont az állatember szereplők világa meg a ki nem derülő rejtély nagyon jó eszköz egy folytatásos képregénynél.

Ilyen értelemben a kötet egy abszolút sikertörténet: még több ilyet, ezeret, és utána csináljanak ezekből a történetekből művészi kreativitással és minél változatosabb rajzos eszközökkel szuper képregényeket. De akkor legyen képregény-antológia, és ne novelláskötet. Vagy legyen ott mindkettő, mint valami munkatankönyv képregényrajzoláshoz[8]. Vagy a novella ne a képregény alapjául szolgáló változatban, hanem „irodalmi” variációjában.

A kezdeményezés szerintem zseniális, kijelöl egy nagyon fontos és érdekes irányt, de nem tudta a benne rejlő lehetőséget megvalósítani. Persze, első (?) ilyenként talán túlzás is lenne elvárni tőle, ráadásul a szövegek így is abszolút élvezhetők és a kötet egésze alapos bevezetést nyújt egy szubkultúra rejtelmeibe. Igen, „a szórakoztató ponyva is lehet minőségi”.[9]

Kérdés viszont, hogy ez mire elég. Szórakoztató, vicces, a novellák színvonalasak, de így együtt mégis csak a retró és a zs-kat örökség mennybemeneteléről szól a kötet, amit egy szűk közösség alkotott egy szintén nem túl népes (?) befogadói közegnek. És az is kérdés, hogy puszta nosztalgiát nem kellene-e inkább felcserélni a fantasztikumnak egy olyan megjelenítési módjára (a próza és a képregény szempontjából is), ami egy még magasabb kategóriát képvisel, és ugyanakkor szélesebb olvasóréteget tud elérni?

Két szöveg kapcsán nagyon jól lehet illusztrálni ezeket a  dilemmákat. Az egyik a Pokol a tanyán. Ez volt a személyes kedvencem, a téma, a közeg és a megvalósítás szempontjából is. Ez állt a legközelebb ahhoz, ami szerintem „irodalminak” tekinthető. A novella jól felépített, van eleje-közepe-vége, logikusan következnek egymásból az események, indokolt a köztük lévő kapcsolat, a szöveg mozgalmas annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy helyen történnek az események, vannak benne igazi karakterek, hiteles és egyéni a felépített világ (bár azon elgondolkodtam, hogy kisasszonyoztak-e egy parasztlányt abban az időben a pesti úri népek, de ez végülis lényegtelen). Szépen leköveti a detektívtörténetek sémáját.

És itt jön az, ami a felvetett kérdéskörre reflektál: ha megelégszünk a detektívregények sémájával, szerkezetével és mondanivalójával, akkor ez a szöveg hiánytalanul megfelel az elvárásainknak. Olvastatja magát, szórakoztat, van benne rejtély, ami megoldódik, és van benne utalás arra, hogy egy sorozat része, vagy egy folytatásos képregény alapja lehetne. De mi van, ha belegondolunk abba, hogy egy ilyen esemény alapjaiban rengeti meg a benne szereplők hitét, világképét, felforgatja az életüket?

A szöveg állít valami nagyon súlyosat: a magzatnak lelke van, mégpedig alapvetően gonosz, bosszúszomjas. A szereplők reakciói viszont kifulladnak az adott esemény pillanatnyi kezelésénél. Van tehát egy rendkívül összetett, erkölcsi, társadalmi és egyéni problémákat is jelentő kérdés, az abortusz problémája. (Meg ehhez kapcsolódva az alkoholizmus és a párkapcsolati erőszak is.) A probléma megjelenik a szövegben, de a rejtély megoldásával azonnal túl is lépnek rajta. Ha ilyen jellegű kérdéseket dobunk fel, de elkenjük a választ és nem érzékeltetjük a probléma súlyát, akkor az erről szóló szöveg a nyelvi megszerkesztettsége, a karakterépítés és minden egyéb ellenére is megmarad a ponyva szintjén, a kérdés pedig az, hogy ez baj-e, és ha igen, miért – ez utóbbi pedig nagyon messzire visz, egészen a „több-e a fantasztikum a ponyvánál és miért megbélyegző dolog ilyesmit olvasni/írni” kérdésköréhez.

A másik szöveg pedig a záró novella, amit amúgy szintén nagyon szerettem, a Sarló, kalapács, boszorkányság. Ezt a novellát mindenki nagy kedvvel fogja olvasni, akinek életkoránál és/vagy tapasztalatainál fogva mondanak valamit a posztszovjet világ relikviái, találkozott már csápos könyvtárosokkal történetekkel és próbált már vizsgára felkészülni az OSZK-ban. A szöveg ideális olvasója minden olyan filmet látott, minden olyan könyvet olvasott, amire utalás történik a szövegben. Ez pedig így egy l’art pour l’art zs-kategóriás alkotásokhoz szóló dicsőítő ének, ami remek poén – egyszer, illetve a popkuktúra ilyetén bugyraival foglalkozó kutatók számára egy kiapadhatatlan forrás. Ilyen is kell, abszolút van létjogosultsága, de mint a kizárólag aktualitásokhoz köthető szövegek nagy része (ha nem mindegyik) egy idő után (más korosztálynak, máshol élőknek, más érdeklődési körűeknek) értelmezhetetlenné, befogadhatatlanná válik, még az is lehet, hogy kontraproduktív és inkább elriaszt ezektől a könyvektől és filmektől egy olyan olvasót, akinek nem ülnek a poénok.

A kérdés tehát az, hogy mi akart lenni a kötet: egy olyan válogatás, amelyben a képregényesek az irodalomhoz fűződő viszonyukat mesélik el (ebben az esetben nem működik igazán) vagy pedig csak egy olyan gyűjtemény, ami a comix felől közelít a fantasztikum irányzatai felé és csak egy vicces keresztmetszetét akarja adni egy olyan szubkultúrának, ami a populáris alkotásokra (például a comixra, a játékokra meg a krimikre és az akciófilmekre) épül. Ez utóbbi tűnik inkább valószínűnek, és ezt kitűnően meg is valósítja, így azoknak, akik otthon vannak ebben a közegben, és ezzel az elvárással olvassák, igazán jó szórakozást nyújt. De lehetne még valami: kiindulási pont egy olyan kötethez, amelyben az „átjárás” valóban megvalósul, és egymás mellett, egymásra reflektálva és egymást (át)értelmezve szerepelnek igazi zsánernovellák és képregényes variációik.

Képtelen történetek, másvilági mesék, szerk. Szűcs Gyula, Szolnok, Univerzál-Kaméleon Bt., 2018.

 

—————————-

Abercrombie, Joe, Pengeélen: történetek az Első Törvény világából, ford. Kamper Gergely, Szeged, Könyvmolyképző, 2017.

Arany János, Toldi, Vojnich Erzsébet ill., Budapest, Magvető, 2008.

Kleinheincz Csilla, Ólomerdő, Budapest, Gabo, (2007) 2014.

McCloud, Scott, A képregény mestersége, ford. Kepes János, Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2008.

Monstress : fenevad; író Marjorie Liu, rajzoló Sana Takeda; ford. Kleinheincz Csilla, Budapest, Fumax, 2019-

Saga; írta Brian K. Vaughan, rajz. Fiona Staples; ford. Rusznyák Csaba, Budapest, Pesti Kv. K., 2018-

 

 

[1] Köszönöm Szűcs Gyulának, hogy küldött egyet és nem kellett betörnöm érte a járvány miatt zárva tartó OSZK-ba.

[2] Kleinheincz Csilla, Ólomerdő, Budapest, Gabo, 2014

[3] Na jó, minden Monstresst beszerzünk, mert szépek, és minden Sagát, mert egy szoptató anyukás címlap meg a kendőbe kötött babával gerincet kitépő apuka egészoldalas képe úgy mutatja meg a szülői lét lényegét, hogy azzal semmi se versenyezhet.

[4] https://spekulativzona.blog.hu/2019/03/28/keptelen_tortenetek_masvilagi_mesek_900

[5] Ha pedig egyszerzős novelláskötet, akkor legyen legalább olyan zseniális, mint Joe Abercrombie Pengeélen c. gyűjteménye.

[6] https://konyves.blog.hu/2019/03/01/keptelen_tortenetek

[7] Ilyen jellegű alkotás Vojnich Erzsébet képregényes illusztrációival kiadott Toldi, ahol nagyon izgalmas egy klasszikus, szinte csak az iskolai oktatás értelmezési szűrőin keresztül elérhető szöveg és a képregényes forma találkozása.

[8] Vagy egy történet, több képregény, akár A képregény mestersége című kötet továbbgondolásaként.

[9] https://konyves.blog.hu/2019/03/01/keptelen_tortenetek