Nem szeretem a krimit. Ehhez képest két olyan kisregényt is nagy élvezettel olvastam végig, amelyeknek az alapvető strukturúját a krimi sémái határozzák meg. Ezekben a szövegekben ugyanis ezt a vázat sokrétű és sokszor kimondottan zseniális elemek gazdagítják, megteremtve egy igazán különleges és példaértékű alzsánert.
Az ellopott troll előszavában a szerző leírja a szöveg keletkezésének körülményeit és meghatározza a zsánertípust is: ő urban folk fantasynak nevezi, mert szerinte a mesekrimi terminus félrevisz. Szerintem viszont a mesekrimi az igazi, és a lényeget megragadó besorolása ennek a típusnak. Először is azért, mert nem egy teljes egészében angol kifejezés. Másodszor azért, mert a két első tag a jelző, a harmadik meg a meghatározó zsáner neve, így az uff azt a látszatot kelti, mintha a fantasy lenne a legerősebb a megjelenő sémák közül, és ez ennek a két szövegnek az esetében szerintem nem így van. Az a könnyed hangvétel, ami ebben két műben annyira hangsúlyos, egyértelműen a krimi kötelező eszközei közé tartozik. A mesekrimi viszont egy jelzős alárendelő szóösszetétel, a szófaját az utótag határozza meg, tehát a hangsúly a zsáneren van, a mese műfaja pedig jelzőként funkcionál.
Így aztán egyetértek a szerzővel, meg nem is: a mesekrimi valóban nem mese, de az elnevezésből ez nem is következik. A mesekrimi egy krimiszerkezetű „urban fantasy, amely a történelmi, magyar népi mágikus elképzelésekre és a magyar legendáriumra, illetve népmesekincsre épít”. És az Őfelsége magánnyomozója, mint előkép megjelölése pedig akkor is egy már létező hagyományba illeszti bele Az ellopott trollt, ha az előszó a továbbiakban mást állít.
Ráadásul a mese az egyik, ha nem A legfontosabb műfaj, nem kellene tovább tolni rá a lenézésnek azt az attitúdjét, amit régebben az sff irodalom volt kénytelen elviselni. A fantasztikum pontosan ugyanazokat az ősi narratívákat és archetípusokat működteti, mint a mese meg a mítosz, nincs ebben semmi különleges, se szégyellnivaló.
Az ellopott troll elolvasásától sokáig visszatartott a nem túl szerencsés címe (bár nem találtam volna jobbat), meg a nem túl szerencsés borítója. Hogy ne tűnjek szexistának, eltekintek az Egyszervolt borítóján található fiú megnyerő külsejének méltatásától de azért a varázslényes kötet elejére a randa troll helyett jobb lett volna az ingjéből épp az élet vizét facsaró félmeztelen Tóth Bercel.
Az elopott troll esetében nem csak a sorozatcím, a kötetcím, hanem a nyomozó egyes szám első személyű elbeszélői hangja, a helyszín, az idő, meg a cselekmény indítása is azonnal egyértelművé teszi, hogy a krimi felől kell olvasni a szöveget. Az Egyszervoltban is elég direkt utalás található erre a kisregény elején: az sms üzenet, amiről ugyan csak később derül ki, hogy a rendőrnő küldte, de maga az üzenet egy olyan felütés, amivel egy gyilkossági ügyben való nyomozás története kezdődik. Ezt később valamennyire eltereli Harlan szerencsétlenkedése, de a származásához kapcsolódó rejtély megoldását rögtön a szöveg elején Vágó Károly két mondatban elspoilerezi, tehát nem ez a nyomozás igazi tárgya. És azért sem olyan markáns a krimi-vonal itt, mint Az ellopott trollban, mert Harlan figurája sokkal hangsúlyosabb, mint Elláé.
Az ellopott troll zsenialitása abban rejlik, hogy nem két elkülönülő, de átjárható világot[1] épít, amelyben a két világ közti konfliktusok határozzák meg a cselekményt, hanem egyetlen, népmesékből, műmesékből, sff szövegekből és a budapestiek mindennapi tapasztalataiből összeálló, koherens, autentikus, megnyerő és hiteles világot, amelyhez felhasználja a kulturális örökség apró részleteit a budapesti gyógyvizektől elkezdve a nyelvi sajátságokig. Ráadásul ennek az örökségnek már része az is, ami egykor külföldi volt: a Nils Holgerssontól kezdve az urban fantasyig. Az ellopott troll tehát azt a kultúrális hagyományt használja és működteti, aminek már nem csak az echte magyar épületek, a történeti emlékezet meg a népmesék a részei, hanem a külföldről érkezett mesék és varázslények meg a fantasztikus zsánerek is. Az idegenből így lesz saját: a krimi népmeseítése megmutatja, hogy milyen határtalanul kitágítható ennek a kultúrkincsnek a köre. Ugyanígy sajátítja ki és el az Egyszervolt szövege a sci-fit, amelyet a főhős neve és származása különösen hangsúlyossá tesz.
Ennek pedig nagyon nagy jelentősége van: mindkét regény cselekménye úgy épül fel egy (illetve több) nemzetközi sémára, hogy minden részletében magyar. Ahogy Hanga Kriszta kérdezgeti, hogy van-e ilyen vagy olyan szó, úgy kérdez rá a szöveg saját létjogosultságára: van-e mesekrimi? És amikor Kriszta már nem kérdez, Bercel már hiába jegyzi meg, hogy nincs ilyen szó, mert addigra már igenis van, hiszen kimondták, használják. Szóval a mesekrimi is van, létezik és működik, és remélem, tényleg lesz folytatása is a sorozatnak. És hogy lehet-e exportálni? Miért ne? Ha a János vitéz exportálható, akkor a magyar sff is az. És a párhuzam egyáltalán nem méltatlan: az irodalmi (és minden egyéb) hagyományt csak úgy lehet tovább örökíteni, ha ezeket a szövegeket felhasználjuk és beépítjük.[2] Ahogy Az ellopot trollban a szereplők belakják a varázslényekkel dúsított tereket, ugyanúgy lehetséges bármilyen zsánerben bármit felhasználni a közös kultúrkincsből, akár nyelvi, akár építészeti, akár történeti hagyományról van szó. Sőt, nem csak lehetséges, hanem kell is: hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy a hagyományt élővé tegyük. A hagyományt nem őrizni kell, hanem művelni, különben idegenné válik. Ugyanez a helyzet a terekkel: ahogy Bercel felfedezi a titkos forrást, ugyanúgy Harlan és Réka a tévénézés helyetti esti sétával birtokba veszik a teret: megismerik és értékelik azt, ami ott van és elérhető. Ettől válik a város igazi otthonná.
Az ellopott troll többször utal a műmesékre, általában elmarasztaló módon, például a Süsütől sárkányfóbiája lett Bercelnek[3]. Pedig a mese bármely fajtája éppen a szövegben nyüzsgő értékek megőrzésének, továbbadásának eszköze, és nem csak az irodalmi hagyomány szempontjából. Az épületeknek, a hősöknek, a természeti jelenségeknek, a tájaknak és egyáltalán, mindennek van története, ami megérdemli, hogy a korábbi mesékre alapozva kitalálják és továbbadják. (Lásd például Pesthidegkút.)
Az Egyszervolt főhőse a szüleit keresi. Aztán meg is találja őket meg nem is. Ami a történet egyik tanulsága lehet, hogy a közös származás nem egyenlő a családdal, és nem is kell, hogy az legyen: „ahogy a határon túli rokonokról kiderül, hogy egy másik országban élnek és más politikusokról beszélgetnek és ez így van jól”. A közös nem kell, hogy elfedje a különbségeket, hiszen a közös és a különböző együtt tartozik hozzá kinek-kinek az identitásához.
Az ősök keresése (és esetleges megtalálása), és az örökség tiszteletben tartása nem azt jelenti, hogy azonossá kell velük válni: épp ellenkezőleg, a régiek úgy maradhatnak fent, ha az utódok alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez és fordítva: az képes valóban továbbörökíteni, magában hordozni az elődei értékeit, aki szabadon választhat egy másik életmódot/teret, megnyilatkozási formát. Amit az idegenből sajáttá tettünk, az már a miénk. A sci-fi, az urban fantasy meg a mesekrimi így lesz a magyar irodalmi hagyomány része.
Az Egyszervolt szövege félmondatokkal képes társadalmi és egyéni problémákat felvetni és azokra bölcs válaszokat adni – pont, mint a mesékben. A maga eszközeivel beszél az egyén és a közösség bonyolult viszonyáról, a valahová tartozás kérdéséről.
A származás magyarázat Harlan kialakult, furcsa személyiségére és a vele kapcsolatos rejtélyekre egyaránt. Van egy kiáltó ellentét Réka apjának ősmagyarkodása és Harlan tapasztalatai között: Réka apja valami megfoghatatlant akar rekonstruálni, olyasmit, amivel már nincs igazi, élő kapcsolat. (Ettől még lovasíjászkodni jó dolog.) Ezzel szemben Harlan a periférikus városrészekben is meglátja, észreveszi azt, ami mindenhol ott van: a párhuzamos mesevilágot, Budapest „fonákját”. Ebben az összefüggésben az „ősmagyarok” a mesterségesen megkonstruált világ, amely épphogy elszakítja az embert önmagától (és minden mánia ugyanígy káros lehet, például a túlzásba vitt sci-fi őrület). Réka már a legelején panaszkodik, hogy ezt ráerőltetik, miközben az ő lázadása a halálkultusszal éppúgy csak külsőség, amelyet aztán le is vet magáról Harlan hatására: nem festi a haját és nem jár fekete göncökben. Ezzel szemben a jelenben, párhuzamosan létező mesealakok segítenek Harlannak (és a többieknek is) közelebb kerülni saját magához és a többi szereplőhöz is.
Harlan inkább a (kül)városi legendákhoz köthető, és a „sci-fi őrült kommunához”, de az igazi népmesei hős Réka: az ő karakterét vezeti be az „egyszervolt, hol nem volt” formula, ezért ő a címszereplő is: így válnak egymás kiegészítőivé, így lesznek egyenrangúak és alkotnak végül ketten egy párt. A szövegben Harlan képviseli a sci-fit és a fantasyt, Réka a népmesét, Ella pedig a krimit.
Az Egyszervolt az a regény, amiről még az is azt írta, hogy ez a magyar Sosehol[4], aki nem akarta[5]. Furcsa, hogy még mindig nem halt ki az a régóta öröklődő attitűd, amikor egy szöveg külföldi, megelőző, inspiráló elődjét mindenáron meg kell keresni, és aztán meg kell állapítani, hogy xy írás z magyar változata, és onnantól a szöveget csak ebből a szempontból lehet megítélni. Ez a hozzáállás több szempontból is problémás. Azt veszi alapul, hogy bármilyen újítás (ötlet, stílus, forma, stb) csak külföldön jelenhet meg elsőként és úgy tűnik, hogy a külföld ebben a felállásban az esetek nagy százalékában még mindig nyugatot, vagyis elsősorban angol nyelvű, és/vagy angolszász irodalmat jelent, az egyre szélesebbkörű – kínai, lengyel, afrikai stb – megjelenések ellenére is. Másrészt gondosan őrzi azt a komplexust, miszerint ez a külföldi, eredeti minta szükségszerűen jobb, magasabb rangú, mint a magyar változata. A szerző is, meg a műve is érezze magát megtisztelve, hogy egyáltalán hasonlónak találták valakihez/valamihez, aki nagyobb és jelentősebb nála.
Nyilvánvaló, hogy vannak sémák, klisék és minták, amelyek már korábban felbukkantak máshol, és az is, hogy ezek nehezen elkerülhetők. Különösen igaz ez egy olyan agyonterhelt zsánerre, mint amilyen a krimi. De ez nem feltétlenül hátrány: az olvasónak ugyanis nem kell azzal törődnie, hogy besorolja, dekódolja a szöveget, a lényeg azon van, hogyan és mire használja fel a szöveg a kliséket, mivel tölti meg a struktúra kötelező pontjai közötti helyeket.
Pontosan erről szól a varázsmese. Adott számú séma, meghatározott variációk és sorrendek, állandó szerepkörök, korlátozott lehetőségek a történet kifutására.[6]
Eszünkbe juthat Neil Gaiman Sosehol című könyve az Egyszervolt olvasásakor? Igen. Hasonló írói eszközöket, kódokat használ? Igen. Lehetséges az urban fantasy felől olvasni ezt a regényt? Igen. Olyan az Egyszervolt, mintha a Sosehol lenne magyar környezetben? Szerintem egyáltalán nem. Először is a sci-fi és a magyar népmese ötvözése miatt markánsan eltér tőle. Másodszor ez a könyv nem egy angolszász történet magyar környezetben, hanem egy magyar történet, és ez igaz Az ellopott trollra is. Az Egyszervolt valószínűleg sokminden akarhat lenni, de egy külföldi szerző nemzetközi olvasótábornak szánt könyvének magyar változata biztosan nem.
Az Egyszervolt történetében pont az a jó, hogy az esetlen, de mégis „helyén van a szíve” Harlantól, a kontár és nyerészkedő beruházótól, meg Majer nénitől elkezdve a titokzatos kínai szomszédon át az elismerésért küzdő rendőrnőig minden figura, és a széteső újépítésű társasháztól az Országház alagsorán és a Westenden át a balatoni tájig minden tér sajátként ismerős, és ugyanez érvényes a mesebeli világra is. Az Ellopott troll esetében szintén: „az ilyen is lehetne” terek és a politikai berendezkedés is ismerős, és a felépített világot egyszerre működtetik a mesei és a történelmi utalások, meg a mindennapok tapasztalatai.
Az Egyszervolt szövege nem csak attól magyar, hogy magyar népmesei elemeket használ, nem csak a jellegzetes, periférikus terek, hétköznapi események és tipikus alakok miatt, hanem a kettő állandó összefonódásától és attól a gondolkodásmódtól, ami ezt meghatározza és amelynek segítségével a történések értelmezhetővé válnak. Ezek a dolgok hozzánk tartoznak – olyan módon, ahogy a londoni terek sosem fognak hozzánk tartozni (vagy csak néhány kivételes esetben). Minden poén ül, minden utalás érthető – annak, aki ezeket dekódolni tudja. A mesekrimi tehát nem magyarít, hanem magyarrá tesz.
Éppen ezért ennek a szövegnek az ideális olvasója olyan magyar, hogy magyarabb már akkor sem lehetne, ha erdélyi lovasíjászkodás közben olvasná a regényt, miközben nincs kizárva, hogy amúgy meg más az anyanyelve, más országban nőtt fel, vagy már más országban él – ugyanezt jelzi Hanga Kriszta karaktere a másik kisregényben.
Aki tehát érti ezt a két regényt, és bennük a humort, az iróniát és azt a kedélyes hangot, ami az elbeszélő sajátja, az egy különleges közösségnek a része, és fordítva: az értheti csak meg, aki része ennek a különleges közösségnek – akinek fontos és értékes a népmesei, az irodalmi és a történeti hagyomány meg a nemzeti jelképek, ugyanakkor éppen a továbbörökítésük szolgálatában nem tartja szentségtörésnek ezeket a zsáner- és műmeseirodalom struktúráival és kliséivel ötvözni.
László Zoltán, Egyszervolt, Budapest, Agave, 2013.
Szélesi Sándor, Az ellopott troll (Varázslények Ügyosztály I.) Metropolis Media, 2019.
————————————–
Gaiman, Neil, Sosehol, ford. Pék Zoltán, Budapest, Agave, 2018, cop. 2007.
Jones, Diana Wynne, A vándorló palota, ford. Laukó Viktória, 2. jav. kiad., Budapest, Pongrác, 2011.
Jones, Diana Wynne, Az égi palota, ford. Bozai Ágota, Budapest, Pongrác, cop. 2010.
Jones, Diana Wynne, A másik palota, ford. Laukó Viktória, Budapest, Pongrác, 2011.
Petőfi Sándor, János vitéz, https://mek.oszk.hu/01000/01010/01010.htm
Stančík, Petr, Furda borz előbb részecskegyorsítót, majd részecskelassítót épít, ill. Lucie Dvořáková, ford. Hanzelik Gábor, Budapest, Csirimojó, 2018.
Varró Dániel, A szomjas troll: kis viking legendárium, Maros Krisztina rajz., 2. kiad., Budapest, Jelenkor, 2018.
———————-
Magyar Néprajz nyolc kötetben; a népmese:
https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/05/3.html
Papp Ágnes Klára, “Szomorú győztes”: a mesei szerepkörök, cselekményszerkezet, elbeszélésmód és világkép összefüggései.
http://real.mtak.hu/73398/1/EPA01467_thl2_2015_1_149-159.pdf
Propp, Vlagyimir Jakovlevics, A mese morfológiája, ford. Soproni András, 2. jav. kiad., Budapest, Osiris, 2005.
[1] Van (legalább egy) olyan regénysorozat is, ahol a varázsvilág az elsődleges, és a másik, idegen, felfedezésre váró furcsa közeg a „valóság”. Ennek az első kötete A vándorló palota, amit biztosan sokan ismernek a Miyazaki-filmből, de a könyv egészen más, és a két folytatása is nagyon szórakoztató. https://www.imdb.com/title/tt0347149/
[2] Ennek egyik zseniális példája, és nem mellesleg troll- és fantasy témában megkerülhetetlen mérföldkő a Szomjas troll című verses mesekötet. Kicsiknek és nagyoknak is erősen ajánlott.
[3] Mondjuk valamelyest megértettem, én a Kisvakond iránt éreztem egy időben engesztelhetetlen gyűlöletet, de egyrészt csak bizonyos rajzfilmepizódok miatt, a könyveket szerettem, másrészt szerencsére itt van már nekünk Furda borz is.
[4] http://sfmag.hu/2020/06/08/london-magikus-alvilaga-urban-fantasy-es-krimi-a-brit-fovarosban/
[5] http://ekultura.hu/2013/07/09/laszlo-zoltan-egyszervolt
[6] Vö: Propp, Vlagyimir Jakovlevics, A mese morfológiája, ford. Soproni András, 2. jav. kiad., Budapest, Osiris, 2005.