Az elbeszélés leképezi azt a kétosztatú diskurzust, amely vagy szélsőségesen elítélő vagy szélsőségesen támogató, és amelyek közös vonása, hogy nem valódi ismeretekre és tapasztalatokra, nem is tudományos megismerésre alapulnak, és nincs rá esély, hogy igazi párbeszéd alakuljon ki a használatuk során.
A Pokolhurokról olvasott kritikákban[1] egy közös vonást találtam, mégpedig azt, hogy elsősorban nem magáról a könyvről szólnak, vagy legalábbis nem a szövegről[2].
Ez érthető is, hiszen nem lehet azt mondani, hogy a fiktív regényvilág egyértelműen elkülöníthető a mindennapi valóságunktól, és a regény által felvetett problémakör nagyon nehéz, bonyolult és messzire vezető kérdés, ami valamilyen formában mindannyiunkat érint.
De ha már ez egy „tudományos-fantasztikus mű”, akkor megpróbálom ebből kiindulva megközelíteni.
Nem szeretem a krimit. Ehhez képest két olyan kisregényt is nagy élvezettel olvastam végig, amelyeknek az alapvető strukturúját a krimi sémái határozzák meg. Ezekben a szövegekben ugyanis ezt a vázat sokrétű és sokszor kimondottan zseniális elemek gazdagítják, megteremtve egy igazán különleges és példaértékű alzsánert.
A Szörnyeteg a hajtóműben című kisregényt többen is a szépirodalmi kategóriába sorolták a science fiction helyett. Szerintem ez több szempontból is téves, de érthető reakció arra a zavarra, ami a szöveg olvasása során alakul ki a befogadóban. A zavart okozó tényezők közül az első, hogy hiába játszódik a jövőben a történet, hiába van benne űrhajó meg klónozás, ebben a műben a tudományt leginkább a történelem és a vallások képviselik.
Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén