És hogy miért kapott ez a kötet „groteszk regény/novellafüzér” helyett „science fiction, horror, fantasy”[1] besorolást? (Mármint azon kívül, hogy egy fantasztikummal foglalkozó kiadónál jelent meg.)

Ennek szerintem három oka van. Az első és legerősebb eszköz, ami ebbe az irányba tereli az olvasatot, az az olyan események, cselekedetek betűzése a szövegbe, amelyek semmilyen kontextusban nem viccesek: például a nemi erőszak, a gyerekek halála, vagy a halott szeretteink elvesztése miatt érzett gyász – viszont a szereplők ezekre adott reakciója már olvasható a humor valamelyik kategóriája felől.

Ezek pedig éppen a groteszk ábrázolásmód miatt simulnak bele a szövegbe: a valóban félelmet keltő részletek nem bontják meg a narratívát, csak biztosítják a korábban már említett „villódzást”. A Visszatérés az éjféli iskolába egyszerre vicces a zombikkal és megható Karcsi ragaszkodása és az elbeszélővel kialakult barátsága miatt, ugyanakkor eljátszik az olyan kijelentések szó szerinti és átvitt értelmével, mint hogy „gyökértelen” valaki. Nem mellesleg pedig a Szózatot parafrazeálja (ezt tessék kimondani a legközelebbi borkóstoláson).

A második a normalitás illúziója, amit akkor kap meg az olvasó, ha horroként olvassa az elbeszéléseket. A novellák mindegyike létrehoz egy csapdahelyzetet: kényszeríti az olvasót, hogy az magára ismerjen, de ugyanakkor kénytelen legyen elhatárolódni. Ilyen elbeszélőkkel, szereplőkkel senki nem akar azonosulni. És az olvasó megteheti, hogy, megítél, és elégedetten dörzsöli a tenyerét. Ezek a szövegek a legalapvetőbb és legalantasabb emberi reakcióra építenek: a kárörömre. A szövegek elején a főszereplő nevetséges, és/vagy unszimpatikus. Aztán lassan kiderül róla, hogy mégis vannak vonzó tulajdonságai, kialakul iránta a részvét, aztán jön az a bizonyos jellemtörés.

A háttérben pedig nem változik semmi: a nihil örök, a küzdelem arról szól, hogy ezt a nihilt fenyegeti a transzcendens és ezt akarják megvédeni. Mégpedig azért, mert ez az övék egyedül, nem ismernek mást és nem is akarnak. És ez a hiba, vagy bűn, ahogy tetszik: a komikus hiba és a tragikus vétség egyszerre jelennek meg és teszik érvénytelenné a másikat[2] (Nem elevenszülő). Mire felismerik, hogy mit kellett volna tenni/mondani, hogy ki kellett volna lépni a nihilből, már késő (Majd alszunk a hóban). Ugyanakkor a bukás kifogásként, magyarázkodásként is remekül funkcionál.

És az olvasó sajnál, meg együttérez – hiszen ő is naponta gyárt ilyen kifogásokat – de a félelmet épp ennek a felismerésének lehetősége okozza. Azért vagyok bántalmazó, mert az apám is az volt. Nem vállalhatom fel a kapcsolatomat, hiszen épp egy hatalmas báb növekszik a nappalim falán. A két érvelés egyformán megúszós kifogás, de az egyik elfogadhatóvá, mitöbb, elvárttá tétele tartja fent a normalitás illúzióját. A szövegek arra világítanak rá – amennyiben hajlandók vagyunk ezt belátni –  hogy a szánalmas, nihillel és hétköznapi parákkal teli életünk egyáltalán nem kéne, hogy normálisnak legyen elfogadva, és főleg nem kéne féltve őrizve, mindenáron ragaszkodni a fenntartásához.

A szövegek ezzel a taktikával látszólag megadják a kukkolás élménye mellett azt a meggyőződést is, hogy „én nem vagyok olyan.” A kritikákban is többször előfordul a szereplőkkel kapcsolatban a „lehetne a szomszédom is” kitétel. Nem, a szereplők nem a szomszédaink, hanem mi magunk is lehetnénk – na ez, az, amit senki nem fog bevallani. És ezt onnan tudom a legbiztosabban, hogy például én is egy Gábor vagyok, akinek „semmi sem sikerül, amit megpróbáltam”[3](313), vagy más szempontból nézve Csaba; azok egyike, akik „majdnem elérték, amit akartak, de igazából mégsem”(318.). Ez ugyannak a lúzerségnek a két különböző megfogalmazása (és még a söröm is kihűlt, mióta írom ezt a bejegyzést, meg a kutyám is már megdöglött volna, ha lenne). És ezzel még akkor is nehéz szembesülni, ha A présházban című novella lezárása értelmezhető úgy, hogy még a lúzerek élete is ugyanolyan értékes, mint azoké, akik tudtak magukkal mit kezdeni. Mit érezhet akkor egy kisgömböc[4]-hívő? Az egyes szereplők ezért lehetnek biztosan csak az olvasót körülvevő „mások”, „azok”, és jajj, lehet épp egy „olyan” mellett ültem tegnap a metrón, mostmilesz. Én aztán nem vagyok olyan.

Sőt, még sokkal különb vagyok, hiszen olvasok. Sőt, magyar zsánerirodalmat olvasok, pornográf horrort, weirdet, úristen, milyen menő vagyok, rögtön értelmes is lett az életem, nem úgy, mint azoknak a szerencsétlen novella-hősöknek. A groteszket felismerni már nem ennyire menő, pedig akár lehetne is. És itt jön a harmadik ok. A magyar fantasztikum befogadói közege a horrort (weirdet) tartja most a vezető zsánernek (legalábbis nekem úgy tűnik), és nagyon szeretné végre azt mondani, hogy van (jó) magyar horror.

A nemrég lezárult horrornovella pályázat[5] értékelésében azt írták, hogy a „horror nem kizárólag a gyomorfogató jelenetekről szól”[6], az értékelés értékelésében pedig azt, hogy „a horror nem kiömlő belek, bélsár, vér, és különböző helyekről származó testnedvek tocsogó folyama”[7].

Hát pedig de.

A rossz horror az öncélúan használt gyomorforgató jelenetekről szól, és/vagy nem túl igényesen van megfogalmazva, a jó meg a nem öncélű gyomorforgató jelenetekről szól, és nyelvileg is magas színvonalú. Bár létezik az a jelenség is, amikor olyan mennyiségben és/vagy formában megy a trancsír, hogy az jelenti az esztétikai minőséget (és/vagy mondanivalót) – ezt főleg filmeknél szokás alkalmazni, de nem tartom kizártnak a könyveknél sem. (Most had ne keressek filmes példákat, nem véletlenül nem néztem meg egyet se.)

A valódi horroros hentelés lényege az, hogy komolyan kell venni, mert realista és hiteles. Csak az a horrorelem kelt félelmet, ami az adott szituációban teljesen releváns, odaillő és a felépített világ jellemzőiből, a cselekményből meg a karakterekből logikusan következik. (Az alien[8] pl azért borzongat, mert beleillik az adott világba, és Ripley sem nevetséges, vagy komikus, egyik cselekvésében sem, hanem kezdettől a végéig heroikus alak. Komolyan kell venni a főszereplőt, és a fenyegetést is, mert előbbi magától értetődően jelent veszélyt, és magától értetődően szeretnénk, hogy a szereplők megmeneküljenek.)

Az Éjféli iskolák novelláiban a realisztikus elemeket az olvasók által is ismert közegek és tevékenységek adják, meg a szereplők, akik ugyan közel állnak hozzánk, és így legfeljebb a velünk való hasonlóságuk miatt méltók az együttérzésre, de biztosan nem heroikusak. Aztán vannak a horrorisztikus elemek, amelyek viszont egyáltalán nem illenek az adott környezetbe, amit ráadásul gyakran hangsúlyoz a szöveg, és az ismert meg az oda nem illő találkozása baromi vicces. Márpedig legkésőbb A rózsa neve óta tudjuk, hogy ami vicces, az nem lehet félelmetes. Az Éjféli iskolák tehát nem horrornovellák gyűjteménye, hanem horrorelemeket is használó, a (posztmodern) groteszk kategóriájába tartozó regény.

A szövegeket összekötő pornó-vonal nem egyszerűen regénnyé teszi az addig különálló szövegeket, nem csak az írást azonosítja a pornóval, hanem mindezt összekapcsolja a groteszk írásokat meghatározó „benyomuló” fantasztikummal, mégpedig nem is akárhogy. A nagyjából a második rész végén az olvasás folyamatában regénnyé átalakuló szövegben ugyanis nem a halál meg az élet, nem is a túlvilág/idegen civilizációk létformája és az emberi/földi élet áll szemben egymással, hanem a méltatlan, hiábavaló és értelmetlen „lét” a méltó, értéket teremtő és értelmes “léttel” – mindkettő lehet élet, halál, vagy akár egy idegen létforma is. Ezt először csak sejteti a szöveg, aztán mond több utalást kapunk rá, végül aztán konkrétan is megjelenik: „Így, a dolgok mélyére nézve nem látott nagy különbséget az élet és halál között. Valahogy ugyanúgy állnak mindkét állapotban a dolgok.” (Közvetítő anyag 249.)

A kilátástalanságban, fenyegetettségben, abszurditásában és nihilben egységes élethalál-világon átsejlik a valami más, igazán értékes „létezésnek”, vagy megteremthetőségének reménye és ígérete. Igaz, ez a más megfogalmazhatatlan: ezt pontosan jelzi mindkét síkon, hogy Csabi nem bírja kiejteni a vallási rituálé torokhangjait (Közöttetek 267.), és hogy a démon panaszkodik a zene meg a magyar nyelv elégtelenségére (Varjakkal teli ég, aztán semmi 297.). Az utolsó fejezet perspektívaváltása, amelyben a narrátor a vidéki táj szépségében elmerülve mégis értelmesnek érzi az életét minden „majdnem összejött dolog”, vagyis a teljes sikertelensége ellenére, elég kétes vigasz. Azt sugallja, hogy ugyan képtelenség megtalálni az értelmes “életet”, egyáltalán nem bizonyított a létezése (azt sem lehet tudni, hogy a Visszatérés az éjféli iskolába Karcsijának sikerült-e) de ötvenpluszos démonkorában az ember másképp látja majd a dolgokat. Az utolsó két mondat kifejezetten megható, de inkább csak arra jó, hogy valami szentimentális mázt kenjen az egészen addig egyre finomabban és részletesebben megismert világra. (A démon figurája viszont felidézheti A Mester és Margarita Sátánját, aki mindig rosszra tör, de ez a törekvése végül mindig valami jóhoz vezet.)

De ha csak a rettegést érzékeljük az egészből, és elfogadjuk magunkra érvényesnek a normalitás illúzióját, és veszteségként értékelnénk a szereplők kicsinyes világának megszűnését, (ahogy a Pornó éjfél után hőse őrzi a bántalmazó önmagát és az ezt igazoló világot), ha elfogadjuk, hogy biztosan a minket körülvevő közeg az oka mindennek, hogy ebből nem lehet kilépni, ezért meg sem próbáljuk, akkor Gáborok és Máttyásfi Sándorok és Csabák maradunk: továbbra is védjük az abszurd nihilt, az életben és a túlvilág(ok)on egyaránt, és nem teszünk kísérletet arra, hogy mást keressünk, vagy teremtsünk magunknak.

Ez elég súlyos mondanivaló egy zsánerkötettől, ami így valóban nem csak a hentelésről szól, ráadásul mindezt iróniával és öniróniával kezelve (lásd Máttyásfi Sándor esetét a művészetekkel a Közvetítő anyag című részben, 254-255.) – és így már át is alakult mindenféle önmagából kifordulással, mások felfalásával és megemésztésével, nagy pókeregetések közepette szépirodalommá. És többek között ezért nem mindegy, hogy regény, vagy novelláskötet – bár a novellák önmagukban is hozzák a groteszk jellemzőket, az, ahogyan utóbb a szemünk láttára (de)formálódik a szöveg és írja át a korábbiakat, látványosabb bizonyíték arra, hogy itt nem a trancsír, hanem az életünket megváltoztatni képes művészet a lényeg. Gondolom, valami ilyesmit várhattak a horrorpályázatra érkezett művektől is, nem csoda, hogy olyan kevés tudott ennek megfelelni.

Azért a groteszk felől olvasható szépirodalomnak lenni sem szégyellnivaló, hiszen a modern magyar groteszk hagyományát olyan szerzők alapozták meg, mint Örkény meg Karinthy. De ki gondolná, hogy közvetlen kontinuitás lehet az ő műveik és az Éjféli iskolák között? A felfedezéshez nem elég annyi, hogy például A vérvörös gépezet című novella szereplői a maguk módján dobozolnak, és hogy a lezárás stílusa is Örkényt idézi. A groteszk nem eléggé tiszta eszköz, nehezen beilleszthető, összetett és jellegénél fogva zavaró valami, nem egyértelmű. Így aztán teljesen érthető, hogy az Éjféli iskolák horror és weird történetekre vágyó olvasótábora szívesebben sorolta a horror zsánerébe a kötetet, mint hogy egy ilyen nehezen megközelíthető, kevésbé behatárolható és kétes hatású irányzat felől legyen hajlandó olvasni. Pedig ez a kötet igazán megérdemelte volna, hogy a magyar groteszk hagyományát megteremtő, illusztris szövegek utódjaként méltassák.

Veres Attila, Éjféli iskolák, Budapest, Agave, 2018.

 

—————————————-

 

Bulgakov, Mihail, A Mester és Margarita, ford. Szőllősy Klára, szerk., a jegyzeteket és az utószót írta Kiss Ilona, Budapest, Európa, 2019.

Eco, Umberto, A rózsa neve, ford. Barna Imre, Budapest, Európa, 2017.

Örkény István, Tóték, http://mek.niif.hu/01000/01000/01000.htm

Tolsztoj, Lev, Nyikolajevics, Anna Karenina, https://mek.oszk.hu/00500/00510/

 

—————————————-

 

Berkes Tamás, Senki sem fog nevetni…: groteszk irányzat a hatvanas évek közép- és kelet-európai irodalmában, Budapest, Gondolat, 1990.

A magyar irodalom történetei III. 1920-tól napjainkig

https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_542_05_A_magyar_irodalom_tortenetei_3/ch46.html

 

 

[1] A kötet belsején a „műfaj” meghatározás szerepel – ezt a problémát már emlegettem máshol.

[2] Berkes 20-21.

[3] Ezt ráadásul még csak nem is a novella, hanem az utószó hozza elő – egyszer lehet, hogy írok majd arról is, miért utálom annyira az utószókat (meg úgy általában a legtöbb paratextust). Például ebben az esetben sem bántam volna, ha az író meghagyja az olvasónak az önálló interpretáció élményét, a novellák keletkezéstörténetét meg mesélhette volna inkább a monográfusának. És az álmoskönyvek szerint aki le meri írni azt a mondatot, hogy „mit gondolt a szerző”, azt hamarosan megeszi egy rohadt nagy pók. Vagy több.

[4] Összehasonlító kisgömböc-tudományból is lehetne ám írni szakdolgozatot, ez rövid időn belül már a harmadik variáció a témára az olvasmányaim között (a másik kettő az Egyszervolt és Az ellopott troll).

[5] Amúgy a követendő példaként hozott Sötétség című antológiában szereplő novellák egy része sem horror.

[6] https://gabosff.blog.hu/2020/07/01/a_legszomj_horrornovella-palyazat_eredmenyhirdetese

[7] https://medium.com/@tomasics.jozsef/leveg%C5%91-van-csak-tudni-kellene-l%C3%A9legezni-4eee1ed292b6

[8] Alien témában igen-igen jó tanulmány: Hódosy Annamária: Alien a Predator, avagy Emancipáció vs. Reprodukció sci-fi horror keretben

http://apertura.hu/2011/tel/hodosy