Urbánszki László Sápadtak címet viselő kötete kapcsán anno lelkendeztem egy sort, és nagyon vártam, hogy elolvashassam végre a folytatást, amire csak nyár végén tudtam időt szakítani. Nagyjából a kötet felénél merült fel bennem a historizmus fogalma a szöveggel kapcsolatban, hogy aztán a regény végére igazoltnak lássam ennek a jogosultságát.

Azt mindenki tudja, hogy a historizmus elsősorban „a XIX. század bizonyos irányzatait összefogó elnevezés”, „operatív művészettörténeti kategória”[1] , vagyis hogy „a historizmus lényegében a XIX. század hivatalos művészete.”[2], a korszakban „domináns neostílushalmaz”[3] – de a néhány évtizede kialakult definíciót hosszú vita[4] előzte meg, már csak azért is, mert „a historizmus, mint szellemi jelenség nem ért véget a XIX. század utolsó évtizedében”[5].

Nikolaus Pevsner általánosan elfogadott meghatározása szerint[6] szerint a historizmus magatartás, „amely a történelem vizsgálatát és használatát lényegesebbnek tartja, mint saját korából felfedezni és kifejleszteni új formákat és rendszereket.”[7] Pevsner és Hans Gerhard Evers vitája alapján Wolfgang Götz szerint[8] a historizmus „egyfajta történeti tudattá tömörülő történeti élményen alapul”[9], és ezt nem köti egy adott korhoz.

A historizmus „jelentéskényszerben él”[10]: „a mű számára jelentéshordozó volt, mégpedig nem pusztán művészi, esztétikai jelentés, hanem ideológiai, irodalmi, formailag is meghatározó jelentés hordozója”, (a mérnöképítészettel ellentétben) „a funkcióra való utaláson és a szerkezetből fakadó dekoratív szépségen túl szimbolikus jelentés közlésére”[11] is alkalmas.

„A historizmus tehát mindenekelőtt az adott társadalom legitimációs eszköze, a történelmi stílusok felelevenítése a „családfaállítás” logikus következménye, hiszen analógiás szinten azért kellett felvonultatni a múltat, hogy megerősítse, igazolja a jelent. Az analógiás, sőt már-már mítikus gondolkodás szerint az azonosság hipotézise dominált. Nem véletlen, hogy az ikonológiai programokban milyen nagy szerepet játszottak a különféle eredetmítoszok, a nemzeti legitimáció sajátosan keveredett össze a társadalmi legitimáció igényével.”[12]

A historizmus korántsem egységes, korai és kései szakaszai is különböznek egymástól, illetve a közintézményekre jellemző allegorikus, a valóságtól elszakadó elvont ábrázolásmód mellett a historizmus határozta meg a modern szemléletet megalapozó, az európai hagyományt őrző tudósok és értelmiségiek stílusát is.[13] „A magyar historizmusnak volt ideológiája, sajátos nemzetmítosza, egyéni, nemzeti stílusa azonban nem.”[14]

Takáts József „a historizmust beszédpozíciónak vagy olvasási módnak, esetleg olvasási szerződésfajtának” tartja, és ezen “az eposz és más „eposzosodott” XIX. századi művészeti és tudományos műfajok befogadói magatartást előíró vonásait” érti.[15]

Azt gondolom, hogy az Újvérűek “befogadói magatartást előíró vonásai” megfeleltethetők egy olyan “beszédpozíciónak”, “olvasási módnak”, “olvasási szerződésfajtának”, amit historizmusnak nevezhetünk, vagyis a regény jövőben játszódó cselekménye olvasható XIX. század uralkodó művészeti stílusának,  szemléletének mai értékelése-értelmezése felől.

A szöveg Benéék győzelmével és a törzsfő salamoni rendelkezéseivel zárul.  Itt nem az a lényeg, hogy minden főszereplő életben maradt és a “jók” győztek. A dabasiak ugyanis nem “jók”, hanem önazonosak. Ez a nagy különbség az elnyomás alatt szenvedő szürkék és a dabasiak között. A dabasiak önképe megegyezik az elbeszélő és az olvasó által kialakított képpel, és nincs ellentmondás az egyéni és a közösségi identitásuk között. A szereplők úgy vannak egyénítve, hogy a közösség iránti elkötelezettségük az azonos jellemvonásuk, ellentétben a dicsőségesekkel, akik közös jellemvonása a hatalomhoz való ragaszkodás és az ennek érdekében alkalmazott intrika, a szürkék esetében pedig a félelem és meghunyászkodás.

A dabasiak törzse a szabályokat magukra nézve kötelezőnek tartók közössége, és a szabályok között első az őszinteség és az információátadás. Náluk ezért nem egyszerűen az egyének adják a közösség erejét, hanem fordítva is működik a kapcsolat: a közösséghez tartozás teszi erőssé és ellenállóvá az egyént, ez adja meg az önazonosságát. Ez a kettő pedig nem elválasztható egymástól: az egyén érdeke a közösség érdeke és fordítva.

A sápadtak esetében nincs valódi közösség, csak kényszerű együttélés. Réka és az apja esetében is látható, hogy aki nem tud azonosulni a közösséggel, aki a számára vállalhatatlan közegben kénytelen létezni, mert a vele élők nem egyéniségek és nem a közös – és ezzel azonos saját – előrehaladásért küzdenek, hanem csak tengődnek, érthetetlen és értelmetlen rutinból, annak az identitása kerül veszélybe.

A szöveg ezzel teszi meg egyértelműen a dabasiakat abszolút és pozitív főhősöknek, míg a többieket eltávolítja: rabszolgakereskedők, a technokraták, a mutánsok között sem találunk olyan sok és olyan részletesen jellemzett karaktert, mint a dabasiaknál. A regény azt állítja, hogy egy nép életrevalósága és a sajátos erkölcsi törvények maradéktalan betartásán alapuló, ezért a maga módján tisztességes, közösségként és egyénként is határozott identitással bíró volta garancia és egyben elidegeníthetetlen jog is a fennmaradásra és a továbbélésre. Elvárja, hogy az olvasó a dabasiakkal azonosuljon és ne a sápadtakkal – vagyis a sokféle megkonstruált nemzeti önkép közül a szöveg kiválasztja (és kiválasztatja) “igaziként” a dabasi félnomádok által reprezentáltat, és úgy mutatja fel elő- és egyúttal utóképként, mint ahogyan tették ezt a XIX. század ikonikus alkotásai akkori nemzetértelmezésként, a Feszty-körképtől kezdve a millenniumi épületeken át az irodalmi alkotásokig. A jelentős különbség abban áll, hogy a XIX. századra jellemző pátoszt A vége után köteteiben a humor és a “realizmus”, vagyis az azóta eltelt idő történeti és tudományos tapasztalatainak megjelenítése helyettesíti – már önmagában az alapszituáció is ilyen.

Lehetett volna ezt úgy is befejezni, hogy a sápadtak győznek. Lehetett volna úgy is befejezni, hogy kialakul egy állandó “határvillongásokkal” teli egymás mellett (vagyis alatt-fölött) élés.

Lehet azt mondani, hogy a mondai-mitológiai történetvezetés elkényelmesíti az olvasót, mennyivel nagyobbat szólt volna, ha a “realizmus” és a haditechnika logikája alapján a sápadtak letarolják szeretett hőseinket, kibelezik Bocsit [16] ; Benét, Várkonyt és a többieket is szitává lövik – ez a veszteség mondjuk jelentősen kiemelte volna a dabasiak értékét, és elég sokatmondóak lettek volna az erre adott reakciók a sarokba hajított könyvektől elkezdve a negatív értékelésekig.

De egy percig nem aggódunk egyik szereplőért sem – hiszen a séma a historizmus jegyei miatt eleve adott és ismert. A befejezés a historizáló forma szükségszerű velejárója: a sápadtak győzelmével az olvasó elvárásai, amire végig kondicionálta a szöveg, nem teljesültek volna.

Az Újvérűek tehát a magyar történelem, a történetiség, történelemfelfogás és művészettörténeti reprezentáció összetett hagyományrendszereit az éppen ezeken alapuló standard elvárások mentén működtető szöveg, aminek a sajátos báját egy jócskán meghaladott korszak bizonyos értelemzési keretének alkalmazása, és ennek a szemléletnek a jelenbe (és a jövőbe) vetítése adja.

 

————————————

Urbánszki László, Újvérűek (A vége után II. rész), Budapest, Metropolis Media, 2019.

————————————

Németh Lajos, A historizmus mint művészettörténeti fogalom in: A historizmus művészete Magyarországon: művészettörténeti tanulmányok, szerk. Zádor Anna; mtársai András Edit, Bernáth Mária; szerzők Bakó Zsuzsa et al., közread. Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézet, Budapest, MTA Művtört. Kut. Int., 1993. 11-20.

 

Takáts József, Irodalom és historizmus, in: Tiszatáj, 2000, 54. évf. 1. sz. 51-58.

http://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/17346/1/tiszataj_2000_001_051-058.pdf

———————————-

[1] Németh Lajos, A historizmus mint művészettörténeti fogalom in: A historizmus művészete Magyarországon: művészettörténeti tanulmányok, szerk. Zádor Anna; mtársai András Edit, Bernáth Mária; szerzők Bakó Zsuzsa et al., közread. Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézet, Budapest, MTA Művtört. Kut. Int., 1993. 11-20., 14.

[2] Németh 17.

[3] Németh 20.

[4] Németh 11-14.

[5] Németh 20.

[6] Németh 12

[7] Németh 12

[8] Németh 12-13.

[9] Németh 13.

[10] Németh 17.

[11] Németh 17.

[12] Németh 17.

[13] Németh 18.

[14] Németh 19.

[15] http://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/17346/1/tiszataj_2000_001_051-058.pdf

[16] Csak mondom, hogy a budapesti Állatkertben rozsomákot is lehet örökbefogadni. http://www.allatkertialapitvany.hu/orokbefogadhato-allatok/tuija/