Magyarország a regényben csak az, ahonnan jó borokat hoznak (410), és ahová Reinmar vonakodik elutazni, annak ellenére, hogy ez tűnik az egyetlen menekülési lehetőségnek. Luxemburgi Zsigmond meg a konspiráló egyházi méltóságok párbeszédeiben merül csak fel.

A regény főhőse szempontjából mindez mérhetetlenül távoli: miközben minden szándéka ellenére az események középpontjában forgolódik, neki csak két dolog számít: az éppen aktuális szerelmének megtalálása és megmentése, meg a bátyja gyilkosán bosszút állni. Ezekhez pedig a mágiát és a két fura útitársának segítségét veszi igénybe. Ennek köszönhetően nagyjából úgy merülünk el a mágiával megspékelt vallási-politikai-ideológiai csatározásokban, hogy csak kapkodjuk a fejünket – Reinmar nemkülönben.

Az első kötetben a főhősünk eljut A-ból B-be: Az oelsi Ágoston rendi menedékház tetőtéri szobájából Ambroz seregébe, a Broumov felé tartó útra; Adela által viszonzottnak hitt szerelméből a Katharina-Nicolette iránt érzett valóban viszonzott szerelemig, a katolikusok rendházából a husziták seregébe, a felületes és naiv, az árral sodródó, varázslótanonc fiútól a huszitákhoz határozott döntés alapján csatlakozó felnőttig (igaz, a döntésében teljesen a már halott bátyja értékítéletére hivatkozik).

A szöveg egyrészt a husziták belépőjének előkészítése: mindig mindenki róluk beszél, egyre sűrűbben bukkannak fel olyan szereplők, akik kapcsolatban állhatnak velük, vagy kiderül róluk, hogy maguk is közéjük tartoznak – a befejező részben a husziták teljes valójukban mutatkoznak meg, Reinmarék pedig csatlakoznak hozzájuk.

Másrészt a bűn[1] és a bűnBÁNAT[2] kérdését járja körbe. A cselekmény kiindulópontja, Reinmar lebukása is annak köszönhető, hogy Adela férje „bűnbánatot érzett bizonyos bűneiért” (13). Miközben hőseink Szilézia különböző települései között menekülnek és bolyonganak, az utak helyzetjelzője és a szöveg állandó fordulata az útelágazásnál álló kőkereszt, „a bűn és a (megkésett) bűnbánat számos emlékhelyeinek egyike” (74, 75, 177, 566, 572), amelyet a cselekmény végén maguk mögött hagynak (572).

Erre a kérdéskörre nem csak az inkvizíció kínzásai reflektálnak – az élen a Sand dan Gloktára[3] engem erősen emlékeztető, az olvasmányok alapján egyértelmű határokat meghúzó (528) Gregor Heintschével (229-237, 521-529), – aki egyúttal kimondja a lényeget is: Wyclif tanai és a huszitizmus az ő egész világát, a katolikus hit és egyház által fennálló társadalmi rendet veszélyezteti (528) –,  hanem a karakterek tettei és párbeszédei is, amelyekben azt fejtegetik, hogy mi is a bűn és ki a valódi bűnös. Bűnös volt Zsigmond, mert megszegte a szavát (54). Reinmar, aki a bátyja gyilkosát keresi, azt kérdezi a boszorkánytól, hogy „Kit terhel a bűn a bátyám haláláért?” (176) Az egyház előírásai szerint bűnös maga Reinmar is, ő viszont azt állítja magáról, amikor Katharinával először találkozik, hogy nem bűnöző (82), a hercegnek azt, hogy nem követett el semmi bűnt (314). Ugyanakkor meggyőződése, hogy „a bűntett mindig bűntett” (383), amivel az őt mentő Scharley tettét ítéli el, aki viszont bűnösként vezekel, amiért részt vett a Husz megégetése utáni lázadásban. Scharley utóbb ezt “hibaként” értékeli (559).

Boreczky szerint „a huszitizmus összetartó erejét mégis főként a nemzeti érzés adta, ami a német és a cseh, illetve a német és a szláv ellentétben nyilvánult meg.”[4] Ami a Narrenturm történelmi tényekre alapozott fiktív világát illeti, már a kötet legelején kiderül, hogy nagyon vegyes a szereplők összetétele. Ugyanakkor a nemzetiségi hovatartozás fontossága a főszereplők számára tulajdonképpen egyenlő a nullával: Reinmar szempontjából a különböző nemzetiségű nők között csak abban van különbség, hogy meddig húzzák fel a ruhájukat, az elbeszélő szerint kifejezetten tapasztalatlan fiúnak a burgundiai Adela előtt „nagyon kevés cseh”, „még kevesebb sziléz és német”, „egyetlen lengyel, egyetlen cigány” lánnyal volt dolga, egy magyar nő pedig visszautasította (12). Reinmar leginkább sziléziainak tekinthető, Scharleyről sem derül ki a nemzetisége, Mézes Sámson meg ugye nem is erről a világról való, tehát az ő esetében még az előbbiek szempontjából is kevésbé meghatározó a nemzetiség. A mellékszereplők azonban már másképp viszonyulnak a kérdéshez: a vizilengyelek például kihasználják a róluk terjedő sztereotípiákat. A Narrenturmban Oelsi Konrád, Szilézia érseke, aki birodalmi választófejedelem akar lenni, úgy gondolja, hogy „vigyen el inkább az ördög, mintsem feljebbvalómnak ismerjek el egy polyákot (…) Egy lengyelt Boroszlóban! Soha!” (489)

Az egyén szintjén nem létező nemzetiségi ellentétek tehát a politikai téren már meghatározóvá válnak.

“A huszita felkelés során a cseh polgárság a cseh nemességgel és parasztsággal egyetemben a németek, Zsigmond király és a püspökök ellen fordult. Itt jelent meg először az a probléma, ami a modern nemzetfejlődés egyik alapvető problémája maradt. Míg az egy nyelvet beszélő népesség képes “természetes” nemzeti (a wyclifi etimológia szerint odaszületett, lásd Wyclif szófordulatait: terra nascencia, natura-nativitas-nativo) egységként felfogni és megszervezni magát, azokon a területeken, ahol egymásba nyúlnak az etnikai határik, a magát alapvetően békésnek hívő nemzeti tudat feloldhatatlannak tűnő konfliktus forrásává válik, ha a nemzeti hovatartozás minden más érdeket és közösségformáló elvet felülír. (…) Maga a huszita mozgalom is hamarosan több táborra szakadt.”[5]

Az európai történelemben a XIV. század végén “a kultúrát a lovagi eszmény, a nemzetközi gótikus művészet, a párizsi egyetem szellemisége, vagyis az “internacionális gótika” határozza meg, de a “nemzetközi vagy nemzetek feletti” a lovagságra és a katolikus egyházra is érvényes”[6]. “A későgótikus világrend helyébe lépő új rend három nagy szellemi mozgalomból épült: a nemzeti elv, a társadalmi igazságosság és a gazdasági csere, illetve kereskedelem szükségszerűségéből és jótékony hatásából.”[7] Ennek háttereként a Hanza szövetség “kis túlzással a Közös Piac középkori előképe”[8] volt, és egyáltalán nem véletlen a Narrenturm szövegében burjánzó ruhafelsorolások gyakorisága: a történelmi korszakban a gazdagság reprezentációja, a világi és az egyházi méltóságok számára is főleg a díszes öltözékeket és az azokban való felvonulást jelentette.[9]

A valós történelmi korban a pestisjárványok, népességcsökkenés, gazdasági visszaesés hatására megszűnnek az anyagi alapok: a kereskedelem és a városok jelentősége megnő, “a nemzeti tudat és a társadalmi elégedetlenség egyszerre bukkant a felszínre.”[10]

“Mégis, vagy ezzel párhuzamosan, nemcsak a korai nemzetállamok kezdtek körvonalazódni, hanem a humanistából pápává vált Aenas Silvio Piccolomini, II. Pius látomásában a XV. század közepére a római csázsárság, de inkább a római főpap, a pontifex maximus, birodalmi gondolatának újraélesztésével és kibővítésével megszületett a kilenc nagy politikai egységre, Dániára, Angliára, Hispániára, Itáliára, “Graeciára”, Galliára, Germániára, “Ungáriára”, és Poloniára osztott egyesült Európa gondolata.”[11]

“A szereplők és a prioritások a 15. század húszas éveitől kezdődően azonban fokozatosan megváltoztak, s Zsigmond diplomáciájában (és az európai diplomácia történetében) is új korszak kezdődött, melynek eredményeképp a megerősödő nemzeti monarchiák és új európai hatalmak, illetve fejedelmek kiemelkedésének az időszaka érkezett el. Zsigmond tevékenységének súlypontja a Birodalom, Itália és Közép-Európa felé helyeződött át, ahol a huszita háborúk, a török veszély, a közép-európai és balkáni hatalmak közötti konfliktusok új kontextusba helyezték a konstanzi zsinat időszakának problémáit.”[12]

Hogy lehetséges-e egységes Európa, és ha igen, akkor az hogyan, milyen eszközökkel és  a hatalomgyakorlásnak milyen módszereivel valósítható meg, alapvető kérdés a történelmi korban. A Narrenturm szövege úgy reflektál minderre, hogy az egyes karakterek egyéni céljai felől közelítve mutatja meg a világi és valláspolitikai játszmákat, meg azok következményeit – megint csak a karakterek céljaival összefüggésben.

folyt. köv.

—————————————

 

Sapkowski, Andrzej, Bolondok tornya (Huszita-trilógia I.) Budapest, Gabo, 2020.

 

—————————————

 

Abercrombie, Joe, A penge maga (Az első törvény: első könyv), ford. Kamper Gergely, Szeged, Könyvmolyképző K., 2010.

 

—————————————

 

Boreczky Elemér, John Wyclif politikai teológiája és Zsigmond király reformációja: adalékok a modern Európa kialakulásához 1-2, in: Vallástudományi Szemle 2010/1-2, 154-166, 103-114.,

 

C. Tóth Norbert, Luxemburgi Zsigmond, Budapest, Kossuth, cop. 2018.

 

http://erdelyiriport.ro/interju/zsigmond-zsenialis-uralkodo-volt

 

Mályusz Elemér, Zsigmond király uralma Magyarországon: 1387-1437, Budapest, Gondolat, 1984.

 

————————————-

[1] http://lexikon.katolikus.hu/B/b%C5%B1n.html

[2] http://lexikon.katolikus.hu/B/b%C5%B1nb%C3%A1nat.html

[3] Abercrombie, Joe, A penge maga (Az első törvény: első könyv), ford. Kamper Gergely, Szeged, Könyvmolyképző K., 2010., Ez a trilógia nagy kedvencem, jó lenne tudni, hogy mikor jön ki a következő Abercrombie.

[4] Boreczky 111.

[5] Boreczky 110.

[6] Boreczky 153.

[7] Boreczky 158.

[8] Dombi Margit, A középkor magyar diplomáciája nyomában: Luxemburgi Zsigmond Budáról írt európai történelmet In: Valóság, 58. évf. 5. sz. (2015. május)

http://epa.oszk.hu/02900/02924/00029/pdf/EPA02924_valosag_2015_5_064-066.pdf

[9] Mályusz Elemér, Zsigmond király uralma Magyarországon: 1387-1437, Budapest, Gondolat, 1984. 262-263.

[10] Boreczky 154.

[11] Boreczky 154., kiemelések az eredetiben.

[12] Csernus Sándor, A császári univerzalizmus Zsigmond diplomáciájának gyakorlatában (A franciaországi és angliai látogatás tanulságai) http://epa.oszk.hu/00800/00861/00077/pdf/EPA00861_aetas_2017-03_052-073.pdf