Igyekszem röviden és pontosan megindokolni a választásomat.
Azok a regények, amelyek a kedvenceim voltak, mind megfelelnek a következő kritériumoknak: egyszerre komolyan vehetők, humorosak, éleslátóak és humanisták, és a mondanivalójukat leképezi a szöveg felépítése. De mindegyik valamilyen előnnyel indult nálam, már azelőtt kötődtem hozzájuk valamiért, hogy elolvastam volna őket. Ezeket a regényeket tudatosan választottam ki, mert szimpatikus volt a szerző kíváncsi voltam rájuk, voltak (pozitív) előfeltevéseim és elvárásaim velük szemben, előbbieket általában igazolták, utóbbiaknak megfeleltek. Közel állt hozzám egyik-másik szereplőjük, a témájuk, és elég hamar megtaláltam azt a nézőpontot, ahonnan meg tudom őket közelíteni.
Azért tartom épp ezt a szöveget a legjobbnak, mert ugyanúgy megfelelt a kritériumoknak és ugyanúgy megfogott, mint a kedvenceim, pedig az esetében nem hogy nem voltak meg az említett előnyök, hanem kifejezetten hátrányból indult. Finoman fogalmazva még most is teljesen távol áll tőlem ez a zsánertípus. Korábban semmiféle kapcsolódási pontom nem volt a könyvhöz, nem tudtam, mire számítsak, vagy mihez viszonyítsam, a szöveg csak úgy elémkerült, mert épp le lehetett ingyen tölteni. Ezért aztán nem is vártam tőle semmit és tulajdonképpen el se akartam olvasni, főleg az első bekezdés után.
Az Odaértett olvasó Döglött Ufó díját 2021-ben
Veres Attila: Éjféli iskolák (Budapest, Agave, 2018)
című regénye kapja.
Gratulálok!
(megj.: aki szerint nem regény, az nem olvasta a könyvről szóló bejegyzéseimet 😉 )