A könyvről szóló kritikák jellemzően azzal küzdenek, hogy meghatározzák a zsánerét, amit nem könnyít meg az, hogy a hátsó borítón olyanokat olvashatunk, mint

ilyen lenne valaki más könyve, ha az a valaki más olyan lenne, mint a szerző

a könyv a kalandregény módszereit alkalmazza

egyedi hangulatú fantasy

nem lányregény

politikai krimi.

Leginkább az utolsó tántorított volna el engem az olvasástól, ha elhittem volna, de szerencsére vagyok olyan tájékozott, hogy tudjam: politikai krimi csak valamelyik freitamás lehet, tehát ez biztosan nem az.

Aztán az egyik kritikában felmerül a grim dark, meg a betiltást kockáztató éles társadalomkritika[1]. A grim darkban a túlzott erőszaknak ki kell váltania a megrendülést,[2] az erőszakos világ az estlegesen előforduló viccelődő és humoros részletek ellenére is  komolyan vehető és komolyan is kell venni. Ha A nép igazságát grim dark-ként olvassuk, akkor nagyon rosszul fog kijönni belőle. Ha meg a hatalomra veszélyt jelentő, betiltást kockáztató, erős szövegként, akkor meg még rosszabbul.

Ebben a könyvben ugyanis az erőszak (is) vicces, és az ég világon semmi sem vehető komolyan benne, és nem is szabad komolyan venni. Pont az a jó, hogy (ahogy mostanában mondani szokás) minden IS nevetségessé válik benne, és főleg az, hogy nem is akar ennél többet. Az olvasmányélményt ezért pont azzal romboljuk porig, ha megfosztjuk a könyvet ettől az általános parodizáló jellegétől.

Ha a grim darkot és a sötét diktatúrát megjelenítő nehéz olvasmányt kilőttük (lehetőség szerint kétlövetű számszeríjjal), és a vicces irányba megyünk tovább, akkor ott a paródia, a szatíra és végül még akár a pamflet is. Hiába ismerünk fel bizonyos kortárs, vagy közelmúltbeli jelenségeket és hiába játszik rá erre a szöveg elején a „bármiféle hasonlóság”… megjegyzés és a köszönetnyilvánítás vége, ahhoz, hogy pamflet legyen, sokkal direktebbnek, és jóval rövidebbnek kellene lennie. Paródiának paródia, különböző (tankönyv, útikönyv, mese, fantasy, publicisztika, stb) stílusokat,  elemeket, kliséket és karaktereket parodizál, könnyen felismerhető, kézenfekvő megoldásokkal.

Marad még a szatíra, ami nem csak nekem volt egyértelmű, bár a „kőkemény” jelzővel azért vitatkoznék.[3]

Először is jó lenne tudni, mi is a szatíra igazából. A válasz nem egyszerű: „A szatíráról már csak azért sem adható szabatos definíció, mert a meghatározás tárgya bizonytalan: (…) a legváltozatosabb stílusú és műfajú irodalmi és vizuális formák gyűjtőnekevéként használják a „szatíra” fogalmát.”[4]

„Hagyományosan szatírán három dolgot értünk: antik, latin verses műformát (Persius, Juvenalis, Horatius vonatkozó verseit, valamint azokat a szövegtöredékeket és közvetett emlékeket, amelyek Luciliustól, Varrótól, stb fennmaradtak), menipposzi szatírát és legvégül hangnemet, esztétikai minőséget. A „szatíra” mint műfajmegnevezés a latin „satura” szóból ered (annyit tesz, hogy „kevert”, „vegyes”), amely olyan kifejezésekben fordult elő, mint „vegyes tál”, „salátástál” („satura lanx”, jelenti az isteneknek felkínált, vegyes magokból álló tálat is) vagy „vegyes rendelkezések” („lex satura” vagy „lex per saturam” – engedve az aktualizálásnak:”salátatörvény”).[5]

„A menipposzi szatírát a modern regény elődjének szokás tekinteni; ezek prózában és kötött versformában írt vegyes formájú költemények, pikareszk és mitikus történet, kommentár és allegória egyvelegei. A menipposzi szatíra története Menipposzon, Varrón, Lukianoszon, Senecán, a változatos középkori alműfajokon keresztül tart a nagy reneszánsz csúcspontokig, Erasmus és Rabelais műveiig. Bahtyin Rabelais-ről írt monográfiájában részletesen bemutatja a menipposzi szatírát (…), Bahtyin szerint a „redukált nevetés” modern formáinak megjelenésével a szatíra mint műfaj hanyatlásnak indult, mivel fokozatosan elhomályosult az a népi-karneváli hagyomány, amelyből a szatíra táplálkozik.”[6]

„Legvégül szatírán olyan polemikus alkotást értenek, amely pellengérre állít valamit, vagy valamit eltorzultan mutat be. Ha szatírán kritikus hangvételű alkotást értünk, amely egy közéleti, társadalmi problémára irányítja rá a figyelmet, valakit vagy valamit kifiguráz, akkor végtelenül kiterjed az ide sorolható alkotások köre.”[7]

A kötet, amelyből a fenti idézetek számaznak, az irodalmi és filmes szatíra hagyományostól eltértő meghatározását és elemzését tűzi ki céljául: „Még ebből a futólagos áttekintésből is kitetszhet, hogy mit nem tekintek definitív értelemben „a” szatírához tartozónak. (…) Aligha értünk meg túl sokat a szatírák történetéből, ha pusztán erkölcsi normák közvetítésére használt formaként (akár humánus üzenetek megfogalmazásaként), emberi bűnö és gyarlóságok elítéléseként vagy valamilyen társadalmi visszaélés vagy berendezkedés visszásságaira történő rámutatásként tekintünk rájuk (…) önmagában semmilyen téma sem képes egy megnyilvánulás esztétikai (és társadalmi) sikerültségét biztosítani.”[8]

„Röviden, tartalmi, rögzült stilisztikai vagy evolúciós állandók mentén (vagyis amikor a szellemi, társadalmi változás mutatójaként és egyben „hordozójaként” tekintünk a szatírára) nemigen lehetséges semmilyen értelmes állítást tenni a szatíráról.”[9]

Swift szerint a szatíra mindenki ellen irányul, de az egyes ember sosem sértődik meg rajta; tulajdonképpen egy olyan labda, amelyet mindenki igyekszik elütni magától.[10]

Swift írása alapján „A modern szatíra nem személyre szóló támadás, hanem általános képzetek közvetítésén keresztül irányul személyekre, ezért nem sebez meg senkit, hanem inkább derültséget vált ki.”[11]

„A szatírát az különbözteti meg a hétköznapi diszkurzív támadásoktól, hogy benne a valamilyen konkrétumra irányuló támadás átvált a jelentésképzés feltételeire irányuló intenzív reflexióba. Ebből következően a szatírákban nem vagy nem csak az utalt, hanem az azt előtáró diskurzus tűnik átmenetinek és esetlegesnek, adott esetben eltorzultnak, groteszknek. A szatírában egy személy, egy intézmény, stb. ellen irányuló támadás mindig átadja a helyét az ennek kimondását kondicionáló nyelv elleni támadásnak, amely meghatározza a tárgyat, amelyről a szatíra beszél. A szatíra ezért destrukció. (…) A szatíra és a szidalmazó beszéd közötti mozgékony határt a szatíra intenzív önreflexiója adja: a szatírák nem feltétlenül valami vagy valaki ellen irányulnak, viszont ahhoz, hogy valamit szatíraként észleljünk, mindenképpen szükséges, hogy rámutatása időlegesnek, esetlegesnek és valamilyen „torzulást” mutatónak mutatkozzon, amely a vicchez vagy az anekdota fordulatához hasonlóan eseményszerű.”[12]

A „szatíra egyaránt épít a félelemre, hogy a szavak és a képek ténylegesen el fogják érni a céljukat, valamint arra a félelemre, hogy a szavakkal csak más szavakat és képzeteket érünk el, anélkül, hogy bármilyen üzenet valaha is megérkezne. (…) A szatíra a reprezentáció szolgálatába állított destrukciós gyakorlat, amelynek hatása és hatásossága abban áll, hogy a jelentésadás feltételeit bontja le, és megmutatja a diszkurzív gyakorlatok relativitását és átmeneti mivoltát. (…) általában a szatírák sokkal könnyebben és hamarabb elveszítik nemcsak a megszólító erejüket, hanem gyakran a szó leghétköznapibb értelmében az olvashatóságukat is”[13]

folyt. köv.

—————————————–

Kauppinen, Tarja, A nép igazsága, ill. Németh Gyula, Budapest, Twister, 2020.

———————————–

Török Ervin, A szatíra diskurzusai a modernitásban, Szeged, Pompeji, 2014.,

 

————————————

[1] https://roboraptor.24.hu/2020/11/19/a-nep-igazsaga-konyv-kritika/

[2]https://en.wikipedia.org/wiki/Grimdark, https://www.collinsdictionary.com/dictionary/english/grimdark,  https://www.mattlarkinbooks.com/what-grimdark-means-and-why-it-matters/

[3]https://smokingbarrels.blog.hu/2020/07/16/konyvkritika_tarja_kauppinen_a_nep_igazsaga

[4] Török Ervin, A szatíra diskurzusai a modernitásban, Szeged, Pompeji, 2014., 14-15.

[5] Török 12.

[6] Török 13.

[7] Török 14.

[8] Török 15-16.

[9] Török 16.

[10] Swift, Jonathan, Hordómese, idézi: Török 17.

[11] Török 18.

[12] Török 19.

[13] Török 20-21.