Mindezek után egyértelmű, hogy miért operál ez a szöveg rengeteg konyhai alapanyaggal és elkészült ételek neveivel.

És hogy miért bakancsok meg félvér gyerekek ezeknek az ételeknek a fő összetevői: szegény fantasy-író szatíra-íráskor zwelffel főz, nem Palón-idézetekkel[1].

Ahogy az is, hogy miért ilyen széttartó. A belső logikája annyi, hogy a szerző így látta jónak, a világépítés szabálya meg az, hogy nincs szabály. Itt nincsenek szigorú ok-okozati viszonyok, az események csak úgy megtörténnek egymás után, a sorrendet inkább dönti el az hogy, hogy az elbeszélőnek épp mihez van kedve, mint a következmények láncolata, vagy a szereplők aktivitása. Az elbeszélő csak dumál, mint akinek mindegy, mit mond, mert egyszerűen csak szereti saját magát hallgatni. Össze-vissza hadovál, a szereplők nemkülönben: a beszélők stílusa nem az egyéniségüket tükrözi, hanem random változik; vagy megfelel az adott szituációnak, vagy nem, vagy tartalmaz információt, vagy nem. Vagy felbukkan a kulcsos házban egy ólomkristályokkal teli vitrin, vagy nem. Az adott történések közé vagy beékelődnek ismeretterjesztő, magyarázó részek, vagy nem. Ez a bizonytalanság az elsőszámú humorforrás a szövegben, az olvasó nem tudhatja előre, két verekedés között melyik nyelvi regiszter kerül sorra. A cselekmény pedig gyakorlatilag lényegtelen, az olvasó dolga arra redukálódik, hogy a szó- és gegáradatból összerakjon magának egy épkézláb történetet, ha akar – vagyis beazonosítsa a szatíra céltábláit, ha akarja. De ez utóbbit ezen szöveg esetében egyáltalán nem muszáj (mert még a végén kiderülne, hogy a hallgatóság azonos a célba vett személyekkel).

A nép igazsága tehát akkor jár a legjobban (és az olvasók is), ha szatíraként olvassák. Viszont (ahogy Török Ervin idézett szövegéből kiderül) a szatíra egy önmegsemmisítő műfaj: időszakos jellegénél fogva kicsi az esély, hogy sokáig értelmezhető és értekelhető szöveg legyen, vagy hogy egynél többször bárki is el akarja olvasni. De a szórakoztató irodalom viszont attól szórakoztató irodalom, hogy nem akar mindenáron valami maradandót alkotni.

Ha ugyanis a fantasztikumban szándék maradandót alkotni, akkor vagy sikerül, de szűk(ebb) lesz az értő olvasótábor; vagy nem, és akkor gagyi és nevetséges lesz a szöveg, ami legfeljebb kétes értékű dícséreteket hoz. Ez a szöveg szerencsére nem akar más lenni, mint ami: hülyéskedés ötszáz oldalon keresztül.

A korábban hivatkozott kritikában az a vád szerepel, hogy a regény a nagy szókincse miatt elitista. Pedig egyáltalán nem megugorhatatlan szintű a szókincse, és a különböző stílusparódiáknak megfelelő modorossággal összerakott mondatszerkezetei sem. (Ráadásul a nem hétköznapi kifejezések halmozása épp az ilyeneket erőltető, a színvonalat ettől remélő gagyi alkotások paródiája. Egy szöveg ugyanis nem kizárólag/feltétlenül a ritkán használatos, vagy idegen szavak tobzódásától lesz színvonalas.)

Szerintem ha valamitől elitista (lenne), akkor az a műfaja: tegye fel a kezét, aki manapság önszántából szatírákat olvas. Elitista az a szöveg, ami nem tartalmazza a saját fordítását, vagyis nem könnyíti meg semmilyen módon a kevésbé járatos olvasóknak az értelmezést. Ilyen mankót – annak jellegénél fogva – nem kapunk a szatírához. Ez teszi az igazi szatírát elit műfajjá: a kontextus feltárásához kellő többlettudás.[2] De mivel A nép igazsága kontextusának feltérképezéséhez bőven elég néhány fantasy-klisé és a hazai állapotok ismerete, nagyon messze van az elittől, az elitistától, meg a töblettudás szükségességétől.

A halmozott jelzők és a kevésbé ismert kifejezések ellenére a történet érthető és fogyasztható mindenki számára, bármilyen kevéssé legyen is iskolázott az adott olvasó. Vagyis megvan a lehetőség szatíraként olvasni, és megvan a lehetőség csak a fantasy-, útikönyv-, vagy tankönyvparódiát látni benne (és persze olvasható grim darknak is, még akkor is, ha nem az).

Szóval ez egy igazi demokratikus olvasmány. Arról szól, hogy még a türhőknek is joguk van az olvasáshoz és ezzel a kötettel megkapják, amit még képesek befogadni: ez egy abszolút plebejusoknak szóló könyv, a néptől elkülönülő igazi kultúrális elit ugyanis az ilyesmit bottal piszkálja el magától, hiszen nem fog lenézett, népbutító fantasyt a kezébe venni. A „nép” viszont igen: a popkultúra termékeit kifigurázó popkultúrális termék épp neki való. Ez a nép igazsága:  minél mélyebbre merültél a popkultúra bugyraiba, annál világosabb és élvezetesebb számodra egy ilyen szöveg. Annak is jogában áll szórakozni, aki nem lát tovább a(z alsó kategóriás) szórakoztató irodalomnál és nem képes befogadni egy szépirodalmi (vagy felsőbb kategóriás fantasztikus) szöveget. Meg annak is, aki nem tudja vagy nem akarja felvállalni az értelmiség társadalmi felelősségvállalását, vagy igen, de legalább egy kis időre szeretne szabadulni tőle (már ha van ilyen, nem tudom; lehet, pont attól értelmiségi valaki, hogy szünet nélkül mindig az, dehát nem lehet mindenki értelmiségi).

A könyv egyrészt lenézi az elképzelt olvasóját, másrészt kiszolgálja. Ha nem érted a szavakat, csak a tortadobálós poénok ülnek, akkor pont olyan tapló vagy, mint Havasfelföld lakossága, de mivel tapló vagy, ezt vagy nem veszed észre, vagy a panaszkodással Leiden szintjén találod magad. De annak is élvezhető, aki túl van ezen a szinten, de még olvas szórakoztató irodalmat (is).

A kötet tehát az olvasóját is kifigurázza, a szerzői név szövegbeli használatával a szerzővel is megteszi ugyanezt – ami megint csak a szatíra önreflexív volta miatt lehetséges. Nem, A nép igazsága nem fogja megváltoztatni a világot, de nem is akarja, mert tudatában van az átmenetiségének és az esetlegességének, meg a kontextustól való függőségének, és a kontextus enyhén szólva is kétes értékű voltának.

A fantasy-paródia és a szatíra swifti labda-jellegénél fogva fel tudja vállalni az „elgurult a gyógyszer” felszabadító módszerét: a sértései nem érnek célba, az olvasó viszont mindenen és mindenkin szabadon röhögve nézheti a vaktában és minden irányban kilőtt nyilak röptét. Nem kell azon gondolkodni, miről mi (ne) jusson eszedbe, vagy mit hogyan mondhatsz ki, hogy még véletlenül se bánts meg másokat.

Az ember felelős azért, amit mond és ahogyan mondja. De ha akarjuk, lehet találni olyan formát, ami felment a felelősség alól: erre jó például a nem magasirodalmi szatíra. (Bizonyos szempontból ez persze negatívum, de most azzal nem foglalkozom.)

Jogunk van a humorhoz és a viccekhez, mégha ez adott esetben nem is terjed túl a tortadobálás szintjén. Néha jogunk van nem elsősorban azzal törődni, hogy mit szólnak vagy mit várnak el mások. Had röhögjünk már a legkevésbé intellektuális poénokon is, ha éppen úgy tetszik, és azzal együtt mindenkin (bár a mindenkibe azért nem árt magunkat is beleérteni.)

Felszabadultan, következmények nélkül türhőnek lenni legalább egy rövid időre: ezt az élményt adja ez a könyv, és ebben a minden szinten befeszült és gyomorgörcsös világunkban már ez is eredmény. (Persze csak akkor, ha nem az elithez tartozol, mert akkor nem olvasol ilyesmit és egészen mást tartasz felszabadítónak.)

———————————–

Kauppinen, Tarja, A nép igazsága, ill. Németh Gyula, Budapest, Twister, 2020.

———————————–

Török Ervin, A szatíra diskurzusai a modernitásban, Szeged, Pompeji, 2014.,

——————————-

[1] Vö: Török Ervin, A szatíra diskurzusai a modernitásban, Szeged, Pompeji, 2014., 23.

[2] Ennek belátásához talán elég Török Ervin hivatkozott tanulmánykötetének elolvasása.