A nagy váltást aztán Az őrület hegyeinek tudósai képviselik. Ők ugyanis nem mások beszámolóira hagyatkozva írnak tudományos műveket, hanem saját tapasztalásokra alapozva akarják túlszárnyalni az elődöket. És fontos, hogy itt a kutatás módszere változik, a más kultúrák megítélésének attitűdje nem.
Találkozni a bennszülöttekkel, vagy régi kultúrákkal, iszonyú félelmetes. Nagy lelkierő szükséges ahhoz, hogy bevalljuk, a miénktől eltérő rendszerekkel nem is tudunk mit kezdeni, elismerni, hogy nem a mi szemléletünk az egyedül érvényes, hogy sosem leszünk képesek teljes megismerésre – hát ez minimum akkora sokk, mint rájönni, hogy a társadalom bizony magára hagy, ha szociálisan és/vagy mentálisan segítségre szorulsz (erről írtam a korábbi Lovecraftos bejegyzésben). Ennél nagyobb lelkierő már csak ahhoz kell, hogy a teljes siker reménye nélkül is megpróbáljunk ezen változtatni. Egy szobatudós nem kockáztatja ezt, de Az őrület hegyei expedíciójának tagjai már igen.
Dyer és Danforth, egy geológus és egy gépészeti tanszék hallgatója a rikoltozó pingvinhordák és a Shoggothok-nyalta folyosón rohangálás között tulajdonképpen a történeti antropológiát[1] is feltalálják: a kultúrának nincs fennmaradt írásbeli emléke, az egész történelmi ismertetést egy másik civilizációról, az Öregek társadalmáról, Cthulhu-konfliktussal, szárnyvesztéssel és Shoggoth-tenyésztéssel együtt a város épületein található ábrákból rakják össze – nem meglepő módon emberi fogalmak és kategóriák alapján. Mindez egyúttal azt is mutatja, hogy többezeréves hieroglifákat megfejteni nem nagy kunszt, megy az még menekülés közben is, elég, ha legalább egy történészt láttál már messziről az egyetem folyosóján. Az Öregek kiolvasztásával valószínűleg azok végleges pusztulása is bekövetkezik, ami szintén tanulságos szimbolikus és kutatásmódszertani értelemben is.
A tudományosság kritériumainak Dyer leginkább a centire pontos méretek megadásával kíván megfelelni, ami egyúttal arra is szolgál, hogy a felfoghatatlan látványt a befogadónak feldolgozhatóvá tegye, illetve kapaszkodót jelenthet a szereplők megbomlani készülő elméje számára.
Ami még a szöveg ilyen irányú értelmezésében nem elhanyagolható, az a tudósok (és írók) vérre menő féltékenysége. Isten ments, hogy más is foglalkozzon a témával, pláne ne utazzon oda, hogy aztán komolyabb eredményekre jusson, vagy felülbírálja az előző expedíció eredményeit. A tudományos kutatással, a megismerés vágyával, az eredmények közzétételének és megosztásának késztetésével és a megismerés módszereivel alapvetően ellentétes a rivalizálás és a másik szellemi termékének eltulajdonítása, meg a félelem is, hogy a kutatással a világra szabadítunk valamit, hiszen a megismerés elvileg éppen az ismeretlentől való félelmet szüntetné meg. A jelenség viszont létezett és még létezik. Ugyanez az írás szempontjából bonyolultabb kérdés, hiszen a szövegek egymásrajátszása kikerülhetetlen, sőt, inkább kötelező, ugyanakkor az írók között is lehetséges a lopás. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Lovecraft írt mások neve alatt megjelenő novellát (engem mondjuk ennek a gondolatától ráz ki a hideg, szerintem ez megbocsáthatatlan gyakorlat, még akkor is, ha önkéntes és az akkori közegben elfogadott volt), akkor érthető, miért az az elbeszélők legfőbb problémája, hogy valaki mást tudomást szerez arról, amiről ők, valaki más megszerzi a sztorit, felhasználja, közzé teszi.
Mindez együtt pedig egy igenis valós és érthető egzisztenciális félelem leképezéseként is olvasható – ami viszont megint csak azt mutatja, hogy a kozmikus rettenet alapjai nagyon is evilági, mindennapi okokban (is) kereshetők.
További haszna is van annak, ha ezeket a szövegeket a kulturális antropológia módszerei és története felől olvassuk. Nem vagyok se rajongója se kutatója Lovecraftnak, és ahogy a korábbi bejegyzésben is írtam, nekem nagyon feltűnő volt az a jellegzetes felsőbbrendűségi érzés, ami az általam olvasott novelláinak az egyik sajátossága. De ha az antropológiai kutatástörténet felől nézünk ezekre a szövegekre, akkor találunk egy olyan fogalmat, ami sokkal használhatóbb a rasszizmusnál: ez pedig az etnocentrikusság, a kultúrális fensőbbrendűség tudata. Nyilvánvaló, hogy ez elvezethet a rasszizmusig is, de ha megmaradunk a novelláknál, azokra inkább az etnocentrizmus jellemző.
“Az etnocentrizmus azt jelenti, hogy a miénktől eltérő értékrendeket (szokásokat, világszemléletet, életmódokat) a saját szemüvegünkön át, a saját értékeink alapján ítéljük meg. Ennek egyenes következménye, hogy ez alapján sorolunk a jobb vagy rosszabb kategóriába mindent, ami szokatlan számunkra. Gyakori – de persze nem szükségszerű –, hogy ez a viszonyítás azon az előfeltételezésen nyugszik, hogy saját kategóriáink és értékeink jobbak, magasabb rendűek, mint más népcsoportok kategóriái és értékei. Az etnocentrizmus valamilyen formában minden nép sajátja, s bizonyos mértékig szükséges is, hiszen egészséges nemzeti és etnikai tudat enélkül elképzelhetetlen. Túlzott jelenléte azonban hatalmas károkat okozhat, mint ahogy okozott is például a gyarmatosítás időszakában, amikor a fehér felsőbbrendűség nemcsak a technikai és gazdasági felsőbbrendűséget, hanem az elmebéli képességek és a fehér ember erkölcsének felsőbbrendűségét is hirdette. Csak hát az, hogy egy saját magát kiválasztott csoport bizonyos kategóriákat a szokások gazdag tárházából önkényesen kiemel, normálisnak kikiált és fegyverrel betartat, már több száz népcsoport kihalásához vezetett. Torzítás volna azonban azt állítani, hogy csak a fehér ember etnocentrikus gondolkodása vezetett más népek leigázásához. Minden hódító nép saját etnocentrikus logikájával igazolta felsőbbrendűségét, annak jogát, hogy másokat alárendelt szerepbe kényszerít, s valószínűleg amióta világ a világ, része az emberi gondolkodásnak az etnocentrizmus. A kulturális antropológia azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a tudományos gondolkodásban nincs helye az etnocentrizmusnak, mégha ezzel saját, legkorábbi elméleteit is kritika alá vonja.”[2]
Lovecraft szövegei időben és térben is messze vannak tőlünk (ráadásul egy másik nyelven íródtak), gyakorlatilag egy másik kultúra termékei. A tanulság pedig az, hogy célszerű szövegeket a maguk idejének (akár tágabb) kontextusában (is) vizsgálni, mert ezzel is lehet találni olyan megközelítési módokat, amelyek közelebb visznek minket hozzájuk és a lehetséges értelmezéseikhez, és legfőképpen pedig nem árt időnként felülbírálni a saját fogalmaink érvényességét.
——————————————————
Lovecraft, Howard Phillips, Cthulhu hívása, in: uő, Árnyék Innsmouth fölött, ford. Kornya Zsolt, Budapest, Helikon, 2020., 5-55.
Lovecraft, Howard Phillips, Az őrület hegyei, ford. Sóvágó Katalin, Koch György, Szeged, LAZI, 1998.
——————————————————
Kisdi Barbara, A kulturális antropológia története, elméletei és módszerei, Budapest, 2012., https://btk.ppke.hu/uploads/articles/4090/file/kisdi_barbara-kulturalis_antropologia.pdf
http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Neprajz/82Vereb%E9lyi/fooldal/index.html
————————————————
[1]https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_bevezetes_a_tarsadalomtortenetbe/ch05s02.html
[2] Kisdi 11., https://btk.ppke.hu/uploads/articles/4090/file/kisdi_barbara-kulturalis_antropologia.pdf