Ami A szivarhajó utolsó útját[1] illeti, ott virít benne a meghatározás, miszerint ez egy „ifjúsági kalandregény”. Majd a szerzőpáros egy évekkel későbbi interjúban (!)[2] „alternatív történelmi kalandregényként” definiálta a művét, és azt mondták, hogy ez nem egy „alternatív történelmi steampunk[3] ifjúsági kém-kalandregény”[4], mert “nem annak terveztük, nem annak írtuk és hát egészen egyszerűen nem az”. Hogy klasszikust idézzek, márpedig de. Sajnos ki kell, hogy ábrándítsam a szerzőket, egy regény leginkább az, aminek olvassák. Senkit nem érdekel, mit gondolt a költő; attól kezdve, hogy kijött a nyomdából a szöveg, nem irányítható az olvasata.[5] Nem véletlen, hogy ez az utólagos korrigálás Szélesi Sándornak sem jött be, az viszont borzasztóan érdekes, hogy miért nem.

A regényben “rendesen folyik a vér”, ami miatt a szerző nem adná a tízéves unokaöccs kezébe[6] – és ez is érdekes kérdés, ami szerintem összefügg az előzővel és ugyanaz a téves szemlélet, valamint egy feltételezett zsánerhierarchia van mögötte. Az urban folk fantasy meg az alternatív történelmi kalandregény komoly, érett műfaj/zsáner meghatározásának hangzik, amiben a művészi önkifejezés mellett alapos, megfontolt alkotó- és kutatómunka van, jár neki a keményborító és az elragadtatott extázisban hozsannázó kritika. A mesekrimi és az ifjúsági regény meg úgy, mint egy vicces, könnyed valami, amit a szerzője két nyári délután alatt kirázott a kisujjából, szórólapon terjeszthető és nem baj, ha elázik a strandon.

A gond tehát nem a műfaj/zsánermeghatározással van, hanem azzal, hogy milyen értékítélet, előfeltevések és komplexusok társulnak hozzá. Ha sikerülne rangot adni a mesekriminek meg az ifjúsági regénynek, akkor nem éreznének kényszert a szerzők a megtagadásukra – és nem mellesleg az sem lenne kérdés, mit keresnek ilyenek a Zsoldos-díj shortlistjén. Rajtam ne múljon: az urban folk fantasy pont úgy hangzik, mint valami angolszász cucc, aminek köze nincs a magyar folklórhoz, és amit kényszerűségből ráaggattak egy mesekrimire; az alternatív történelmi regény pedig mint olyan, nem is létezik. A mesekrimi bezzeg egy hamisítatlan magyar zsánermeghatározás, az ifjúsági regény meg a felnövekvő generációk olvasási gyakorlatáért, ergo a nemzeti kultúránk megmaradásáért felelős szövegek egyik csoportja[7]. Nem attól fontos és komoly valami, hogy felnőtteknek szól, hanem attól, hogy képes szerepet vállalni a széles értelemben vett irodalomban.

A szerző szánja valakiknek és valaminek a művét, de ez a szándék nem minden esetben érvényesül, egész egyszerűen azért, mert a szöveg önállósodik. Így egyrészt eleve nem az lesz, aminek szánták, másrészt[8] ha az olvasó úgy dönt, hogy az adott szöveg mesekrimi, meg ifjúsági regény, akkor az író aztán a feje tetejére is állhat, akkor is annak fogják olvasni, és ez szerintem egyáltalán nem baj. A baj az a normatív szemlélet, ami a gyerek helyett válogat. Ha egy 9+-os gyerek önállóan olvas és önállóan választ (szerintem ez a kettő együttjár), akkor a felnőtteknek semmi más dolga nincs, csak választékot adni, és a választékban szereplő szövegek egyetlen kritériuma az, hogy színvonalasak legyenek. Ha a gyerek, mint olvasó, úgy találja, hogy túl sok a vér, vagy követhetetlen számára a cselekmény, akkor egyszerűen nem fogja tovább olvasni és kész. Ha viszont a kezébe kerül egy ilyen könyv, és el is olvassa, az csupa jó dolgot jelent. Könyvek közelében van, olvas, választ, érdeklődik és akkor is kitartóan végigvisz valamit, ha nehézségei támadnak vele, mondjuk nem minden teljesen világos a cselekményben. Lehet persze az is, hogy csak azért nem érzem ezt problémának, mert egész gyerekkoromban nem nekem való könyveket olvastam.

Azzal egyetértek, hogy annyi “főleg az áthallások miatt érdekes kül- és belpolitikai fejtegetés van benne, hogy azt a Baljós árnyak készítői is megirigyelnék” – hát igen, a Baljós árnyak készítői sokminden mást is irigyelnek, például a jó történet, az igazi karaktereket meg az élvezhető filmet. De a politikai fejtegetés az ifjúság számára nem feltétlenül unalmas, ha jól van megírva, akkor meg semmiképpen nem az.

A történelem szeretete, meg valami brutális monarchia-nosztalgia mellett azért érezhető ezen a regényen, hogy a szerzői fiatalok voltak és kellett a pénz. Az elején például ott van az a teljesen funkciótlan és érthetetlenül megkonstruált szülésjelenet[9]. Az rendben van, hogy Árny személyiségéhez és motivációjához hozzátartoznak a születésének körülményei, de ezt másképp is lehetett volna érzékeltetni. Aztán azóta is gondolkozom, hogy vajon fizikailag lehetséges volna-e valakit turnűrös ruhában tökön rúgni[10], a vonatablakon átmászásról és a lovaglásról nem is beszélve.

Szóval az elején ott vannak ezek az inkább figyelmetlenségből, átgondolatlanságból eredő hibák, utána viszont átváltunk a politikai játszmák, pártok, politikusok, helyi és nemzetközi bűnszervezetek és ezek szövevényes kapcsolatainak taglalásába. Ezek azok a részek, amelyek minimum egy trilógia alapjául szolgálhattak volna, ha nem leírva, hanem bemutatva lettek volna – jó, hát mondjuk azt talán még az Agave se adta volna ki, de azért én itt látom a kihagyott ziccert[11], meg azt is látni vélem, hogy miért lett kihagyva, nevezetesen, hogy ez ettől lett egy ifjúsági-áltörténelmi, vagyis hogy mondják ezt szépen, alternatív izé, nem pedig egy féltéglányi fantasy.

A regény cselekménye szerint azok az emberek, akiket a család magára hagy, és akiknek ezért nincs az állam működéséhez köthető funkciójuk, szükségszerűen fognak pusztításba.

Az Alfrédról szóló dőltbetűs részek a születéséről, elhagyatottságáról, az árvaházi gyerekkoráról és az ezekből táplálkozó, érthető bosszúvágyáról szólnak. Gyerekként, fiatalként, magánemberként jelenik meg, akinek nincs konkrét célja és feladata, amit az állam, mint közösség adna neki. Az államhoz való viszonyt a benne ellátott értelmes funkció biztosítja, ezt az értelmes funkciót pedig a család alapozza meg – ez még Ana esetében is nyilvánvaló, és a szeparatisták is közösségként lépnek fel, és ellenállóként megvan a maguk célja és feladata. Mivel Alfréd/Árny életéből teljesen hiányzik a család, ezért nem tud kötődni az államhoz, de nem képes akár államellenes közösség tagjává válni sem, legfeljebb felhasználja ezeket a közösségeket a saját egyéni célja érdekében. Vagyis a család hiánya a kis- és nagyközösséghez tartozás hiányát eredményezi. A tettei egyetlen indokául a valósnak vélt személyes sérelmei szolgálnak.

A többi szereplő mindig az államhoz köthető funkciójában van jelen a cselekmény során: katona, politikus, hírszerző, újságíró, vagy bűnszervezet feje, fontos tagja. Az államhoz köthető funkcióját Alfréd maga alakítja ki: ez pedig az egyéni rombolás, a bosszú. Nekem Jules Verne és James Bond helyett Nemesházi beszélő neve és főleg Alfréd kapcsán Jókai ugrott be rögtön az elején, különösen a gyerekét elhagyó Plankenhorst Alfonsine és a fia, Palvicz Károly.[12] A repülőgépek (és részben a koncepció) pedig A jövő század regényét[13] idézik.

A nők egy kicsit felcserélhetőnek tűnnek, ezt pl az is erősíti, hogy Ana újságírónak adja ki magát, Borbála pedig hírszerzőnek, Kossuth mindhárommal kavar és a fantazmagóriáiban egymásba olvadnak (158). Ezen kívül bármennyire is önálló és fontos karaktereknek vannak beállítva, egy idősebb férfi mozgatja őket a háttérből: Borbála Löwe, Ana Tisza és Kossuth „macskája”. De ugyanez igaz Kossuth Csabára és Nemesházira a Csokonay cigaretta i-y játéka és a függőség miatt. De mivel ez felerősíti, és ezzel ki is parodizálja a kalandregényeknek azt a jellemzőjét, hogy a hősei nem egyéniségek, hanem karaktertípusok, szerintem határozottan jó megoldás, hozzáad a szöveghez.

Ami kifejezetten bosszantott, az a kisregény lezáratlansága. Pont úgy van vége, mint egy sohabenemfejeződő sorozat első kötetének, és én ezt nagyon nem szeretem, ahogy azt már többször is fejtegettem itt a blogon, például a Képtelen történetek, másvilági mesék című novellagyűjtemény kapcsán. Az ellopott troll nyitva hagyott szála azért nem olyan zavaró, mert az egy konkrét, az egyik főszereplőt érintő rejtélyre irányul, vagyis maximum egy trilógia képzelhető mögé (annak viszont már jó volna olvasni a következő kötetét). A cselekmény lezárása nem egyenlő a történet végével, de itt se a történetnek nincs igazán vége, se a cselekmény nincs rendesen lezárva.

Mivel ki akartam deríteni, hogy az általam az ifjúsági regények célközönségének tartott 9+ korosztálynak, vagy mégis inkább a szerzői szándék alapján megcélzott történelem szakos egyetemistáknak és a történelemmel műkedvelőként foglalkozó laikusoknak élvezhető olvasmány a Szivarhajó, megkértem a közelben fellelhető ifjúságot, hogy olvassa el és mondjon róla véleményt. A hajlandóságot mutató tesztalany R., 11,5 éves. Amikor elkezdte olvasni a regényt, problémázott azon, hogy ők ezt a korszakot még nem tanulták. Mire visszakérdeztem, hogy szerinte kell-e ehhez a valós történelmi események ismerete. Rávágta, hogy igen. Akkor megint visszakérdeztem, hogy ezeknek az ismerete nélkül nem lenne érdekes? Mire az volt a válasz, hogy de, az. Amikor felvetettem a véres jeleneteket, az volt a válasz, hogy „ugyan már, azért se durva, mert a mai gyerekek már a netflikszen nőnek fel, és látni egy véres jelenetet sokkal durvább, mint olvasni ilyet.” A továbbiakban kijentette, hogy „először úgy tűnt, hogy történelmi regény, kissé bonyolult dolgok voltak benne, és legalább annyit tudni kell, hogy a magyarok elvesztették a szabadságharcot, de ha továbbhaladunk, akkor kiderül, hogy ez egy kalandregény, és vannak benne olyanok, amiket nem értek, de az kevés, és azok nélkül is lehet érteni magát a könyvet. És tök jó és izgalmas. Jól körülírja a helyzetet, követhető a cselekménye, nem szájbarágós. Tök jó ez a regény!” – mondta lelkesen R, és ez a véleménye végig kitartott. A nevekkel volt némi problémája, hogy nehezen beazonosíthatók a szereplők, de simán visszamondta részletesen a cselekményt.

Így aztán a nem reprezentatív kutatás eredményeképpen megdőlt az az elmélet, hogy ez a könyv nem működik ifjúsági regényként, és egyben igazolódott az a meggyőződésem, hogy egy gyerek is simán elolvas egy ilyen történetet, illetve az is, hogy az alternatív történelmi regényként meghatározott szövegek történelemhez való kapcsolata igazából olvasói konstrukció, amit elsősorban a zsánerelnevezés, másodsorban az ehhez szükséges, az adott szövegben kötelezően alkalmazott elemek hívnak elő – ennek megfelelően a mértéke az adott olvasó történelmi tájékozottságától függ. Minél korlátozottabb ez a tájékozottság, annál inkább fogja valamelyik másik zsáner (krimi, kalandregény, fantasy) jellemezni a szöveget az olvasás során.

Mindebből pedig az következik, hogy a történelmi és különösen az alternatív történelmi regény lehet szépirodalom vagy zsánerirodalom terméke, a besorolásukat pedig a nyelvi-retorikai megformáltságon túl olyan kritériumok döntik el, mint hogy ki a szerző, melyik kiadónál jelent meg és ki hova ír róla kritikát.

Vagyis ahhoz, hogy valamihez a „történelmi” és/vagy „alternatív történelmi” jelzőt társítsuk, elsősorban erre irányuló szándék szükséges, és csak másodsorban az, hogy valamifajta fogalmunk legyen arról, mi az a történelem, a történelmi, és hogy ehhez képest mi nem az.

A tanulság tehát: az alternatív történelmi regény attól az, ami, hogy elhiteti az olvasóval, hogy szükségesek hozzá történelmi előismeretek, de ez valójában nem igaz, mert ezek a szövegek olvashatók urban fantasyként, krimiként, (ifjúsági) kalandregényként, zombis-képregényes horrorként, disztópiaként vagy szépirodalomként is, ezek a zsánerek/műfajok pedig már teljesen más kódokat működtetnek. Az alternatív történelmi regény csak a történelemnek az olvasó fejében létező fogalmát használja és működteti, nem pedig magát a történelmet. De a történelemre, történetiségre való hivatkozás azt mutatja meg, hogy zsánertől, műfajtól és irodalmi hierarchiától függetlenül milyen nagyon fontos ez a nézőpont íróknak, olvasóknak (és botcsinálta bloggereknek) egyaránt: a zsánerirodalom a maga módján ebben az esetben is egy élő és mindannyiunk számára meghatározó kérdéskört feszeget.

Érdekes hozadéka ennek az is, hogy ezen az analógián tovább haladva eljuthatunk egészen odáig, hogy a Nagymagyarországos póló olyan, mint egy cosplay-jelmez, hiszen egy alternatív univerzum fiktív szereplőjeként azonosítja magát a viselője. És ezzel kapcsolatban derül ki, mi az, amiben A szivarhajó utolsó útja nagyon jó. Ellentétben a középkori zombis horrorral, az igazságszolgáltatás és meg nem fejtett rejtélyek kérdéseit boncolgató szépirodalommal, (vagy a disztópiákkal, amiket már nem akartam idehozni), valódi alternatívát ad. Egy olyan szerepjátékos-fantasztikus, elképzelt identitást, aminek az elvi lehetősége egyszer már a valóságban is megteremtődött, ami a regényvilágban működőképes és mindenki számára ugyanúgy elérhető – ezt nagyon szépen bemutatja a márványlap-metafora (92-93), meg Nemesházy szónoklata is: „A Dunai Konföderáció ereje abban rejlik, hogy többen vagyunk és különbözünk” (176). Ez az államkonstrukcióhoz kötődő identitás befogadó és nem kirekesztő, ami úgy foglalja magában a területi kötődést, hogy nem mások csökkenti, hanem anélkül tágítja ki a teret, hogy az mások rovására menne, ami nem mond le a nyelvi alapú nemzeti identitásról, de elfogadja a más nemzetek ugyanilyen kötődését, ami nem sérelmi politikát reprezentál, ami nem egy kesergő, önsajnáló és/vagy militáns, hanem egy pozitív és barátságos önképet ad. A többi nemzettel közös hazában nem a nemzethalált vizionálja, hanem éppen a nemzeti kiteljesedést (89), ami pont nem a kizárólagos vezető szerepben, hanem az egyenrangú együttműködésben található meg. És ha ennek megélésével végre felül tudnánk emelkedni a trianoni traumán, (amit többek között épp a képmutató, vezető szerephez ragaszkodó nacionalista magyar politika eredményezett[14]) az óriási dolog lenne, lásd József Attila A Dunánál[15] című versét.

Ha lenne Dunai Konföderációs póló, hordanám.

——————————

 

Pintér Bence és Pintér Máté, A szivarhajó utolsó útja: fejezetek a Duna-menti Köztársaság történetéből, Budapest, Agave Kv., 2012.

 

——————————

[1] Amúgy a cím zseniális, az átlagolvasó talán nem gondol bele, hogy az a hajó nem csak az alakja miatt lett szivar, hanem azért is, mert a magyarországi dohánytermesztés és –ipar a dohánymonopólium bevezetésére tett kísérletektől kezdve egészen a Kiegyezésig gyönyörűen leképezte az osztrák kormányzat és Magyarország eléggé ellentmondásos gazdasági, jogi és közigazgatási viszonyrendszerét – ez önmagában egy kimeríthetetlen téma. Némileg elfogult (Habsburg-párti) alapforrás a témában: A dohány és dohányjövedék Magyarországon: történeti és statisztikai ismertetés, Natorp Tivadar, Bálványi Gyula, Budapest, Egyet. Ny., 1896. http://real-eod.mtak.hu/5237/

[2] https://sci-fi.mandiner.hu/cikk/20151120_a_szivarhajo_egyetlen_utja_visszatekintes_egy_regenyre_ot_ev_utan

[3] Mondjuk az jó, ha nem steampunk, mert pl a Draconis memoriát nem bocsátom meg Anthony Ryannek. Na jó, lehet; attól függ, milyen lett a Hollóárnyék-trilógia folytatása, azt nagyon várom.

[4] https://sci-fi.mandiner.hu/cikk/20151120_a_szivarhajo_egyetlen_utja_visszatekintes_egy_regenyre_ot_ev_utan

[5] A szerzők mentségére szóljon, hogy például Jókai rendszeresen igyekezett utólag irányítani az olvasatokat, tehát ez nem újkeletű törekvés és nem is a „kicsik” szokása.

[6] Csak szólok, hogy pl a búkhuszonnégynél a gyerekkönyvek kategóriában van.

[7] Lásd a Tündöklőről szóló bejegyzést.

[8] Tudom, én vagyok a magyar sff törökgábora.

[9] Közben egyéb, szülésjelenetet tartalmazó magyar fantasy szövegek is a kezembe kerültek, ezek együtt a Horgonyhellyel összevetve már-már pszichedelikus élményt okoztak, és kezdtem azt vizionálni, hogy ez valami speciális magyar sff-trend (mondjuk mint a lakhatási horror) de aztán inkább igyekeztem megszabadulni ennek a kérdésnek a firtatásától.

[10] Vö pl: https://mandadb.hu/tetel/702512/Tavaszi_noi_divat

[11] És ezzel nem vagyok egyedül: https://sci-fi.mandiner.hu/cikk/20170109_nincs_kifogas_pinter_bence_es_pinter_mate_a_szivarhajo_utolso_utja

[12] Jókai Mór, A kőszívű ember fiai, http://mek.oszk.hu/00600/00695/html/

[13] https://mek.oszk.hu/00800/00846/html/

[14] Szerintem amúgy az a baj a Kiegyezéssel, hogy egy skizofrén, önáltató és hazug nemzeti identitást alapozott meg, hiszen gyakorlatilag leköpte a ’48-as forradalmárokat és hőst csinált a hóhérjukból, cserébe azért, hogy a magyarság a többi nemzetiség rovására irányító szerepet kapjon. És ezt például Jókai (aki maga is tevékenyen részt vett ebben) pontosan tudta, vö: „Minden ember fiatal „ma”. Húsz esztendő ki lett törülve az életéből a mai nappal az egész magyar nemzetnek, hát hogyne lett volna fiatal minden ember? Aztán ez a nemzeti viselet is fiatalít. Ezek a kevély, kérkedő, bogláros, sujtásos, vitézkötéses jelmezek, a tomport verő kardok, a pengő sarkantyúk, az arany cafrangos nyakkendők mind fiatalítanak; még akinek szürke feje van, az is fiatal számba megy, a kopasz fej meg éppen nagyon hozzáillik a magyar ruhához.” Jókai Mór, A lélekidomár https://mek.oszk.hu/00800/00838/html/

[15] http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/adunanal.htm