Zafírral nem (csak) az a baj, hogy giccsesek a szövegei, hanem az, hogy a rajongói választási lehetőség híjján ezeket a giccses szövegeket használják a valódinak vélt önkifejezésre, ami ezáltal egyenlővé válik Károly dicsőítésével és a hazugsággal (236). A Zafír szövegeivel való kritika nélküli azonosulás jelenti az önállóság igazi elvesztését. Vagyis nem az a baj, hogy az emberek kívülről tudják ezeket a dalokat, hanem az, hogy komolyan veszik és érvényesnek ismerik el őket.

Ezért kártékonyabb Zafír “művészete”, mint az újságcikkek vagy a lerontott közbeszéd – amit ékesen példáz a vonaton utazó kisfiú (228-230). Mindennek ironikus, vicces (és hangsúlyosan filmszerű) feldolgozása az a jelenet, amelyben Jancsi épp elveszti szem elől Árnyékot, miközben Zafír a szerelme elvesztéséről énekel (237). Hasonló párhuzamosság és ellentét az ékszerdoboz-hasonlat is (214, 362, 375).  Zafír szövegei egyébként is alkalmasak volnának Jancsi történetének elbeszélésére, (237, 239, 243, 244) de neki a koncerten tomboló közönség tagjaival ellentétben megvan a képessége és a lehetősége a saját nyelv használatára.

Az újságcikkek, az írott nyelv egyenlő a hazugsággal (587), a cselekményt Frida hazugsága indítja be, ráadásul ő nem egyszerűen szóval hazudik, hanem a tetteivel is, elköveti azt, amivel Jancsit vádolja, illetve ő az, aki igazából nem gyerek (256-257).

A beszéd, a megszólalás vagy az írás, mint kommunikációs eszköz, nem csak azért szorul háttérbe, mert ez a diktatúra velejárója (ahogy Fejenagy a sokat idézett részletben (321), és utána Lajos is kitűnően megfogalmazza 581), hanem azért is, mert a könyv szövege filmes eszközöket használ.

Ami a szereplők nyelvhasználatát[1] illeti, mindegyik kísérlet a cselekvésre, de mindegyik eredménytelen kísérletnek (vagy hazugságnak) bizonyul. Ide tartozik Harmincnégy filozofálása (383-389) és megjátszott együgyüsége, Árnyék szükségtelen magyarázkodása az igazoltatáskor (191-192) és a benzinkúton (327), Lajos király megnyilvánulásai, hiszen ő az Ember, Akinek Be Nem Áll A Szája, – aki egyrészt megmenti Jancsit a fölöslegesnek tartott beszédével (533-536), és aki hallgat, miután Jancsi elmesélt neki mindent (584, 597), a huszárok morgolódása és így tovább, egészen Megyeri Károly filmes történetéig (221-224).

A nyelvet egyedül Ilus használja eredményesen arra, amire való, egyrészt eltávolítja Jancsit a kínzókamrából, másrészt megadja neki az információkat, amelyek alapján Jancsi majd cselekedni tud. A másik eredményes nyelvhasználó pedig az elbeszélő, Kukoricza Jancsi, aki viszont az elbeszélésében a felesleges megjegyzésektől (“Valai megölte a rendőröket. (…) Valaki nagyon csúnyán megölte a rendőröket” 200) fokozatosan tér át a cselekvő (film)nyelv használatára és a tettekre: “Annyi mindent akartam mondani neki. De inkább futottam.” (473) “Ne nyúlj hozzá, te….!” (564) “tudtam, hogy legközelebb sem fogok csendben maradni” (568). A forradalmárok pedig a dilemmáik megfogalmazása helyett konkrétumokat mondanak ki és azzal, hogy saját szavaikkal nevezik meg az ellenséget (“Károlynyalók”, Fosszívűek”, Takonyfajzatok” 628), vagy konkrét cselekvésbe fognak, a kezükbe veszik az irányítást (652).

Jancsi fejlődésre való képességét, empátiáját és a plüssökhöz való bensőséges viszonyát az is mutatja, hogy a polipot igazi polipnak nevezi és kijavítja magát (569). (Azt ugyan nem tudjuk meg, mi volna a jó szó a “rossz” “igazi” helyett, de ez akkor is übercuki.)

 

Jancsi a naiv, tudatlan gyerekből alakul át, de forradalmár léte nem csak egy szerep, mint a besúgó Megyeri Károlynak (217., 222-224), filmfőhőssége (amely a forradalmársággal és a vezető státuszával együtt teljesedik ki) az identitását jelenti. Ugyanakor végig hangsúlyos a többszintű személyes érintettsége: “Régen gyűlöltem az erőszakot. (…) Most meg ha lehunyom a szemem és álmodozni kezdek, akkor először nem egy forradalmat látok, ahol fegyverrel a kézben rohangálok a barikásokon, és utcáról utcára vesszük be bajtársaimmal a Királyi Várat. Nem. Egy torkot látok. Talán az Ezredesé, talán magáé a királyé, fogalmam sincs. És ezt a kényszert érzem belül. Hogy rá akarok harapni.” (481)

A forradalom pedig nem úgy jelenik meg, mint ami felé elkerülhetetlenül sodródik az elégedetlen, elnyomott társadalom, a közösség, hanem mint egyénileg “megcsinálandó” valami, amit Jancsi eleinte nem akar (285, 286, 291): “Én csinálom a forradalmat a saját tempómban, te csinálod a tiédben, ha meg valamikor a forradalmaink találkoznának a jövőben – megvonta a vállát – , hát akkor majd együtt emeljük az égbe a kardot. (…) Mivel győzhetnélek meg, hogy vigyél magaddal a forradalmadba?”(202-203) “Hány ember kell a forradalomhoz?” (332-333) ”Jók vagyunk (…) Ebben a forradalmáros… dologban” (385) “Eléldegélünk itt az erdőben bogyókon meg elhullott madarakon, és várjuk, hogy más majd helyettünk forradalmat csinál?” (411).

A forradalomról beszélni elégtelen, egyedül megpróbálni véghezvinni elégtelen. A forradalomhoz igazi közösség kell, olyan, amelyben mindenkinek van saját feladata, aminek ugyan van vezetője, de az választott vezető, aki nem pozcionálja magát a közösség fölé, kívülre, nem él vissza sem a többiek bizalmával, sem a bizalomból táplált hatalmával. A forradalom feltétele Jancsi és a tündérországi elnyomottak egymásra találása.

Jancsi a plüssök szemében a Fiú, ez pedig kevésbé a megváltói jellegre, sokkal inkább a János vitézzé lett Kukoricza Jancsinak arra az alaptulajdonságára utal, miszerint ő a nép fia, aki éppúgy védelemre vágyik és álnaivan megpróbálja kivonni magát a cselekvés alól, mint a „nép” többi tagja. Nem csak a plüssök, de az Ezredes is fiúnak nevezi, mikor Róberttel zsarolja (404). Az árvaházban felnövő Jancsi egy vers elemzése miatt kezdi hiányolni a szüleit (431). Konkrét elképzelése lesz arról, hogy milyen családot szeretne. Petőfi Bolond Istókja azért találja meg a helyét, mert csak a magánszférában létezik és a hatalom békén hagyja. Jancsi törekvéseit a békés magánéletre viszont már születése előtt ellehetetleníti a hatalom (36, 209, 254) – és nem csak az övét (233).

Ezért esélytelen Jancsi próbálkozása arra, hogy naiv – és ezzel a hatalom számára észrevétlen maradjon. Jancsi nem levetkőzi a naivságát, nem egyszerűen felnő, hanem egy elbeszélés esetlen főszereplőjéből önazonos filmhőssé alakul, és ezzel tisztában is van. „Az emlékeim filmszalagja itt válik ijesztően roncsolttá. Karcok, kiégett kockák, életlen foltok kerülnek túlsúlyba a vásznon, miközben a viharvert vetítőgép őrülten küzd a tekerccsel.” (308) „A saját mozimban egy pillanatra elolvadt a film.” (511) „Gyerekkorom meséinek rossz útra tévedt, gonosz tündérei, akik barátságos külsejük és megnyerő modoruk ellenére a hősök minél gyötrelmesebb pusztulásán munkálkodnak” (585) „Mert a vadállat már nem létezik. Csak én vagyok. Én egyedül.” (658) Termüdzsin elbeszélése a jelenidejűsége miatt egy önálló filmbetét (414-420).

Mindettől pedig az eredeti művekből éppúgy másképp állnak össze a betűk, mint a hirdetés kifigurázásából (99), így válnak a régi szövegek is új, aktuális jelentés hordozóivá. Az alapok ismerete pedig azt jelenti, hogy a befejezetlenség vagy a másképp befejezettség ellenére is értelmezhető egy alkotás: „HÜLYE AKI ELOLV. Az alkotót valószínűleg megzavarták az alkotás folyamatában. A mondatnak nem volt vége, mégis pontként zárta le egy rózsaszín, megkövült rágógumi.” (485)

Ha bele akarnék kötni a szövegbe, akkor felvetném, hogy miért kínlódnak a csatornaajtó kinyitásával (174), mikor előtte Árnyék egy komplett álkulcskészletet használva jutott be Ilushoz (bár lehet, hogy a kinyithatatlan ajtók sorozatának valami szimbolikus jelentése van), valamint hogy a végén a Tündérországbeli csatajelenetek itt-ott döcögősek, és még lehetne találni ezt-azt, de ebbe a könyvbe nem akarok belekötni.

Ebbe nem, mert ez az a könyv, ami igazolja, hogy lehet és szabad is valamit kizárólag azért szeretni, mert a miénk, és emellett lehet és szabad is a helyükön kezelni ugyanezeket az alkotásokat, és lehet és szabad is klasszikus irodalmi alkotásokat, meg filmeket felhasználni, aktualizálni, átértelmezni és ötvözni a zs-kategóriával úgy, hogy az eredmény a szórakoztatás mellett is érték legyen. Ez nem a „magasirodalom”[2] vagy bizonyos emberek kiváltsága, sőt. Ahogy a Kukoriczában az ország nem az Ezredes kizárólagos tulajdona (588), úgy a filmes és irodalmi kultúrális örökség is közös és senki által nem kisajátítható, mindenkinek joga van ahhoz, hogy használja, vagyis olvassa, nézze, értelmezze, átírja, vagy akár filmet forgasson belőle.

És még az is lehet, hogy ennek hatására nálam is kitör a forradalom: a balatoni strandon fetrengve olvasás helyett talán inkább beülök otthon a fotelba egy adag pattogatott kukoriczával meg nagy Üccsivel, elbarikádozom magam a plüsseimmel és magyar filmeket fogok nézni.

 

———————————-

Csurgó Csaba, Kukoricza, Budapest, Agave Kv., 2014.

———————————-

Petőfi Sándor, János vitéz, https://mek.oszk.hu/01000/01010/01010.htm

Petőfi Sándor, Bolond Istók, https://www.arcanum.com/en/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/petofi-sandor-DFB2/1847-EFBB/bolond-istok-F4E4/

———————————–

[1] Vö: Austin, John L., Tetten ért szavak: a Harvard Egyetemen 1955-ben tartott William James előadások, sajtó alá rend. J. O. Urmson, ford. és a bev. tanulmányt írta Pléh Csaba, Bp., Akad. K., 1990.

 

[2] Nekem amúgy nincs bajom a magasirodalom, a szépirodalom, vagy a lektűr kifejezésekkel, szerintem tök jól használható fogalmak.