Eddig két fantasy trilógiát szerettem annyira, hogy többször is újraolvastam őket. Az egyik a Széthullott birodalom Mark Lawrence-től, a másik a Hollóárnyék Anthony Ryantől. Az első kötetek sikere után minden további könyvet elolvastam a két szerzőtől (A lány és a csillagok az egyetlen kivétel, de remélhetőleg már nem sokáig)[1]. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért szeretem annyira ezeket a könyveket, és nagyon bosszantott, hogy nem tudok válaszolni – a blogbejegyzéseim nagy része ugyanis erre a kérdésre adott válaszból születik. Végül A farkas üvöltése adta meg ehhez a lehetőséget, ami egy erős közepesre értékelhető, tisztességes iparosmunka, és amit azért, és csak azért olvastam szívesen, mert a Hollóárnyék-trilógia folytatása.

A Draconis memoria volt az egyik legunalmasabb és legsemmitmondóbb könyv, amit olvastam, illetve dehogy egy, rögtön három is. Arról szól, hogy a főszereplője, a női James Bond, overálban[2] rohangálva menti meg a rohamosan iparosodó, kizsákmányolt sárkányoktól és azonnal tökéletesen működő találmányoktól hemzsegő világot. A trilógiát viszont sem a szuper alapötlet (sárkányvér, mint a képességekhez szükséges „termék”), sem a grandiózussága, sem a steam punkot a felfedezős kalandregényekkel és fantasykkal ötvöző története, sem a félig sárkánnyá lett szereplő dilemmái nem mentik meg a totális érdektelenségtől. Az egyenletesen unalmas cselekményből a hajózáshoz kapcsolódó részek emelkednek ki egy kicsit.[3]

Mindezek után nagyon megörültem a hírnek, hogy a szerző visszatér az első trilógia világához, mert van, amikor az embernek igenis a régi jó, megszokott dolgok kellenek a boldogsághoz (én például minden karácsonykor ugyanakkora lelkesedéssel eszem a halászlét meg a bejglit, főleg, hogy egyiket se én csinálom). Ami ezt a részét illeti, nem csalódtam, Ryan semmilyen újítást nem kockáztatott, olyannyira, hogy amikor a regény végére értem, még az is megfordult a fejemben, hogy akár saját paródiájaként is olvasható a könyv.

A cselekmény összefoglalható egyetlen mondatban: Sherint meg kell menteni, ezért meg is mentik jól, rögtön ketten is, minek következtében Sherin meg lett mentve, holott mást sem mond végig, csak hogy ő ezt nem akarja. Ami régen alap volt, nevezetesen atyáskodni egy nő fölött, az ma már minimum visszás, de mivel ez egy régi típusú fantasy, Sherin (mint egyedüli progresszív szereplő) örüljön csak, hogy ennyivel megússza.

A történetet egy női elbeszélő visszaemlékezéseivel kezdődik – ez sajnos kapásból olyasmi, ami Ryannek nem megy. Ezt a szöveget bárki írhatná, itt aztán semmi jelentősége annak, hogy Luralyn nőből van.

Maga a cselekmény úgy kezdődik, hogy Vaelin a Ned Stark hasonmásversenyre készül, és a többiek nem mernek szólni neki, hogy ez már tíz évvel ezelőtt is ciki volt, és nem csak azért, mert a fantasy olvasók egy része tikkelni kezd, ha akár halvány utalás szintjén is eszükbe juttatják a Winds of wintert. Így aztán tanúi lehetünk, ahogy Vaelin a hormontúltengéses fogadott lányának, izé unokahugának, aki Reva fogadott lánya, Reva meg Vaelin fogadott unokahuga, vagyis… na mindegy, szóval Vaelin kitalálja, hogy ő most itten szigorú, de következetes, igazságos és érző szívű apafigurát fog alakítani, ezért felmondja az ikonikus szöveget Ellesse-nek arról, hogy a döntéseidnek következménye van, ennek tudatosításához az általad meghozott halálos ítéletet saját kezűleg kell végrehajtani, majd úgy viselkedik, mint egy agresszív barom, ezen kívül felköttet egy rakás embert a beosztottaival, mert a sajátkezűleg végrehajtás csak a lefejezésre vonatkozik, akasztani nem elegáns és ő mégiscsak egy várúr.

Ugyanez pepitában: a döntésednek következménye van-lecke újabb része egy meghallgatásnak és ítélkezésnek szánt interaktív performansz, ami a fogamzásgátlás kérdéskörére épül: szerencsére Ellesse nem olyan hülye, hogy teherbe essen, mint egyesek, aminek a biztosítéka bizonyos magzatelhajtó folyadék használata, vagyis ebben a világban a felelősségvállalást az egészségre nyilván teljesen ártalmatlan, a lány étvágyát figyelembe véve akár havi gyakorisággal megejtett, 100%-os eredménnyel járó, önkéntes abortusz jelenti. Jó, hát nem lehet minden kortárs fantasy regény feminista kiáltvány. Vaelin még apjuk helyett apjukként kioszt pár atyai pofont a jobb híjján nevelt gyerekeinek is, csak hogy teljes legyen a repertoár. Lapozzunk.

A történet azzal indul be, hogy a kínaiak  távol-nyugatiaktól küldöttség érkezik, miszerint a hunok  a Stalhast nevű lovas nép fenyegeti Vaelin exét – mármint egy egész kontinens van veszélyben, de nekünk/Vaelinnek csak Sherin érdekes. Vaelin meg azonnal megy megmenteni, mert már elfelejtette, hogy az előző trilógiában Sherin egy önálló, szuverén és cselekvőképes felnőtt nő volt. Mondjuk Vaelint eddig sem az eszéért szerettük, például Dharena tanította meg olvasni – mindezek pedig egyértelműen jelzik, hogy nem egyszerűen „sótlan”, ahogy igen találóan jellemezte valaki a Molyon[4], hanem még a régi típusú fantasy hősökhöz tartozik.[5] Ami önmagában nem baj, sőt, ez az egyik, ami az eredeti könyveket elviszi a hátán: Vaelin, aki benne ragadt egy letűnt korban és se családja, se otthona nincs abban a közegben, ahol lennie kell, és a cselekmény a veszteségei lajstroma: amikor felnő, még azokat is elveszíti, akik mind a családot, mind pedig az otthont pótolták számára egy ideig, és nem csak a múltjától, hanem a jövőjétől is meg van fosztva, hiszen meghal a szerelme és a gyereke is.

Ezen kívül elveszíti a vér énekét is, azután pedig továbbra is ott van felejtve ebben az idegen, kényelmetlen, rideg és üres közegben, miközben tudjuk, hogy ennél csak még rosszabb van. Minden, amihez Vaelin ragaszkodik, a Hatodik Rendtől elkezdve a szerelmein át a királyságig/Lyrnáig, mind-mind hitelesen és meggyőzően vannak ábrázolva, tudjuk, miért fontosak neki, ezért átérezzük a veszteségét. De az, ami olyan jól volt ábrázolva ott, az itt teljességgel hiányzik: nehezen hisszük, hogy az a néhány megmaradt barát, vagy Ellesse valóban fontos még Vaelinnek. A tragédiája nem nagyon tud tovább mélyülni: mivel nincs már mit elveszítenie, az emberi oldalt tekintve majdnem mindegy, mi történik vele a cselekmény folyamán. A tét így teljes mértékben a transzcendens síkra tevődik át, az első kötet ennek a felvezetése.

Vaelinben beindul a megmentjük-a-nőt-még-akkor-is-ha-nem-akarja – szoftver, és ennek egyenes következménye egy másik nő szadista kiképzése. Ugyanilyen empátiával kezeli a barátja alkoholizmusát, persze azt is eredményesen, aki nem kap inni, az nem iszik, és meg is szűnt függő lenni ugyebár, és akkor sem fog visszaesni, ha alkalma lesz rá. Amint ezeken túl vannak, hopp, máris megtalálják azokat a helyeket és embereket, akiket keresnek, azonnal tudnak alkalmazkodni az új helyzetekhez. Ebben nagy segítségükre van Vaelin újonnan megszerzett képessége, a kecses hajlongás, mint kommunikációs fegyver, amit nem győz bevetni az utazása során. Igaz, ez legalább kevésbé tájidegen, mint a tisztelgés, a tizedesi rang, meg kilóméterben mérni a távolságot egy kváziközépkorban a sztyeppén. Meg is találják egyből Sherint, aki meg van sértődve, teljes joggal, de nem azért, mert Vaelin most meg akarja menteni, hanem azért, mert régen meg is mentette.

De mindez nem elég, ráadásul még szerelmes is valaki másba, aki ugyan viszontszereti, de a szabályok miatt nem lehetnek egymáséi, vagyis ebben a könyvben biztosan nem lesz már szexjelenet, újabb jelentős hiányosság a korábbiakhoz képest. Ezek után Vaelin a Jáde Hercegnő dalának köszönhetően végre szembenéz saját magával, ami azt jelenti, hogy magyarázatot kapunk arra, hogy miért viselkedett dúvad módjára a regény elején. Végülis jobb párszáz oldallal később, mint soha, mindenesetre ez egyértelmű jele annak, hogy Vaelin úgy maradt, ahogy az előző regény végén volt: vígasztalanul, magányosan és dühösen, ami nem csak az ő karakterét tekintve indokolt, hanem annak a klasszikus fantasy-világnak is velejárója, amit a korábbi trilógia, és most ez a könyv is képvisel.

Eddigre már felbukkan az Innentúl gonosz entitása is, kezd formálódni a transzcendens ellenség. Ez volt a másik, ami szuper volt az előző trilógiában: az a tényleg félelmetes, kiismerhetetlen túlvilági gonosz, aki képes akár a szeretett barát képébe bújva éveken át megtéveszteni és pusztítani. Hát itt már kicsit uncsi, mert attól, hogy kiderül, hogy van még egy (illetve több) kő, meg nagyobb is, hát nem lesz fenyegetőbb, sem érdekesebb, mint elsőre. Kehlbrand hatalomátvétele és a papok likvidálása kicsit erőltetett lett (Kehlbrand a két ujja közé fogja az állát és a mennyezetet tanulmányozva ripacskodik – mondom, még egy ilyen, és nem olvasok többet Ryantől, aztán eszembe jutott, hogy nincs is mit egyelőre). A Stalhast támadására készülve kiderül, hogy Sherin ismét rosszul választott, az új pasi ugyanis ugyanúgy meg akarja menteni, és ennek érdekében simán lepasszolná Vaelinnek. A „ki tud jobban lemondani a szerelméről”- verseny döntetlenre jön ki, miután megbeszélik, hogy Sherin ebbe úgysem menne bele, minek is megkérdezni a nőt, hogy mit akar, ők ketten úgyis jobban tudják. Azért két ekkora balfék ritkán találkozik egy epikus fantasyban.

Vaelin kap egy óvodáscsoportot  csapat elítélt bűnözőt, akiket egy rövid szónoklattal tájékoztatnak arról, hogy jön az ellen és védeni kell a várost, Vaelin pedig kiképzi őket, aztán még kinevezést, rangot is kap a védők seregében, ki nem találtam volna, hogy így lesz, dehát még mindig a kliséknél, vagyis a klasszikus fordulatoknál tartunk. Vaelin a rábízott katonákat ütésekkel és rúgásokkal bíztatja az életben maradásra, nagyjából ugyanazzal a hozzállással, ahogy a regény elején kezelte az embereket – ennyit a jellemfejlődésről. De az eredeti trilógia miatt neki mindent elhiszek, még azt is, hogy biztosan hatékony leállni menekülés közben verekedni azokkal, akiket meg akarsz menteni.

A kiszámíthatóság vereséghez vezet, idézi Vaelin Lyrnát (428), de ez a sztori nem ígért mást, csak mindenből a régit, az olvasói meg pont ezt akarták, még én is. Úgyhogy ebben az esetben nem beszélhetünk vereségről (és ez a molyos értékeléseken is látszik). A könyv tulajdonképpen önmagában is kerek egész: összejön ugyanis Sherin megmentése, ráadásul Shó Cáj és Vaelin együtt, csapatmunkában mentik meg, amiben neki ugyan nincs túl sok köszönet, mert Shó Cáj nagy eséllyel meghal, Vaelinnek meg kinéz egy újabb kapcsolat, még akkor is, ha nem veszi észre (és vele Sherin már amúgy sem kezdene), de azt már láttuk, hogy ez mindegy is, a küldetés a lényeg, az meg teljesítve van (és hát ebben a műfajban muszáj is reménytelennek lennie a szerelemnek). Az, hogy Vaelin visszaszerzi az énekét, gyakorlatilag már a következő kötet elindítása. Nem nagyon hiszem, hogy bármi meglepő lesz a második részben, de attól még – vagy épp ezért – várom. Ha nem lesz jobb, mint az első kötet, legfeljebb elolvasom megint a teljes Hollóárnyék-trilógiát.

———————————

Ryan, Anthony, A farkas üvöltése : Hollópenge-sorozat 1., ford. Matolcsy Kálmán, Budapest, Fumax, 2021.

———————————

Ryan, Anthony, A hollóárnyék-trilógia, ford. Matolcsy Kálmán, Budapest, Fumax, 2021.

——————————–

Ryan, Anthony
Az ébredő tűz : a Draconis memoria első könyve, ford. Matolcsy Kálmán, Budapest, Fumax, 2016.

A láng légiója : a Draconis memoria második könyve, ford. Matolcsy Kálmán, Budapest, Fumax, 2017.

A hamu birodalma : a Draconis memoria harmadik könyve, ford. Matolcsy Kálmán, Budapest, Fumax, 2018.

——————————–

 

Lawrence, Mark, Széthullott birodalom, ford. Gy. Horváth László, Budapest, Fumax, 2017.

——————————–

Lawrence, Mark

Úti testvérek: történetek a széthullott birodalomból, ford. Galamb Zoltán, Budapest, Fumax, 2016.

 

Bolondok hercege : A vörös királynő háborúja első kötet, ford. Gy. Horváth László, Budapest, Fumax, 2014.

A hazug kulcsa : A vörös királynő háborúja második kötet, ford. Gy. Horváth László, Budapest, Fumax, 2015.

Az osheimi kerék : A vörös királynő háborúja harmadik kötet, ford. Gy. Horváth László, Budapest, Fumax, 2016.

 

Vörös nővér : az Ős első könyve, ford. Galamb Zoltán, Budapest, Fumax, 2017.

Szürke nővér : az Ős második könyve, ford. Galamb Zoltán, Budapest, Fumax, 2018.

Szent nővér : az Ős harmadik könyve, ford. Galamb Zoltán, Budapest, Fumax, 2019.

 

———————————-

[1] Lawrence sokkal jobban teljesített nálam ilyen szempontból, A Vörös királynő háborúját majdnem annyira szerettem, mint a Széthullott birodalmat, és az Ős könyve se volt kimondottan csalódás.

[2] Ezt pont Ryantől nem vártam volna, aki egy egész jelenetet szentelt annak, hogy Lyrna egy bokorban pisil.

[3] Van egy admirálisokról szóló könyv (sajnos nem túl jól sikerült kiadvány, nyomdahibákkal és nem igazán szép kivitelezéssel) amelyben az egyik tanulmányt egy Anthony M. Ryan nevű szerző jegyzi, sajnos nem tudtam kideríteni, hogy ugyanaz-e a két szerző. Admirálisok: a történelem legkiválóbb tengernagyai, 1587-1945, szerk. Jack Sweetman ; írta Anthony M. Ryan et al., ford. Félix Pál, (Röv. kiad.) Budapest, Zrínyi, cop. 1999.

[4] https://moly.hu/konyvek/anthony-ryan-a-farkas-uvoltese

[5] Az új típusúakról lásd A holló jele-trilógiáról írt bejegyzést.