Az Afáziát tavaly az év sci-fijeként harangozták be, merthogy már befutott, megbízható szerző többedik írásaként, ráadásul az Agavénál jelent meg, és ez egy – mit egy, A! MAGYAR! NŐI! SCI-FI! REGÉNY!, aminek minden összetevőjében külön-külön is van valami truváj, de hát így együtt aztán a magyarországi zsánerpiacon végképp ez a non plus ultra, ami ugyanannyira örvendetes, mint amennyire elkeserítő, de inkább a hazai közegről mond el sokat, mint magáról a regényről. Ugyanis ezek közül egyik sem olyasmi, ami normál esetben önmagában szempont, pláne pozitívum kellene, hogy legyen egy szöveg értékelésénél[1]. De az Afázia hozza azt is, ami önmagában szempont és pozitívum: fontos témákról beszél és ezt jól eltalált stílusban, egyszerre szórakoztatóan és elgondolkodtatóan teszi.
A fogadtatás részben igazolta az elvárásokat: a fantasztikus közeg ünnepelte, a nem fantasztikus kénytelen volt tudomást venni róla, és a két csoport együtt csodálkozott rá a szövegre, egész pontosan arra, ahogy a magyar nyelvhez viszonyul, és ezzel kapcsolatban megállapították azt, ami már a fülszövegben is olvasható, hogy jé, ebben a regényben (klasszikus) versek (is) vannak, meg hogy jé, ebben a regényben a nyelv az valami drog. (A demcsi popkultúra legmélyebb bugyraiban járatosak persze pontosan tudják, hogy a drog rossz[2].) Meg fegyver is, nahát!
Később aztán árnyaltabb lett a kép, mármint kialakult a hard core rajongók tábora és azoké, akik valamiért nem tudtak mit kezdeni a könyvvel, nem került hozzájuk közel, nem nyűgözte le őket annyira, mint szerették volna, ezt pedig vagy bevallották, vagy nem. Ennek oka szerintem az, hogy a várakozásokkal ellentétben az Afázia sokminden, de nem „könnyed”, és ha nem elég figyelmesen olvassa az ember, akkor nem fogja se érteni, se szeretni, se értékelni.
A regény egyik legfontosabb előnye, hogy úgy beszél a képi világról, hogy az irodalomról mond el vele valamit. A képekkel való kommunikáció meg az információt kiszűrni képes gyorsolvasás ugyanis nem csak a régi szövegek befogadását és értelmezését nehezíti meg (vagy teszi lehetetlenné), hanem rajta hagyja a nyomát a ma létrejövő szövegeken, nem csak az alkotói, hanem a befogadói részről is.
Az olvasó filmekből tanulja-tanulta meg, hogy hogyan kell írott jeleneteket elképzelni – erre a két legerősebb példa a mindössze néhány szóval azonnal dekódolhatónak megteremtett Star Wars-os és Mátrixos jelenet. És persze mindenki bevallhatja magának, melyik részletet volt a legkönnyebb elképzelni és melyikre emlékszik a könyvből a leginkább, értsd: melyiket látja maga előtt azonnal és még később is.
Amikor az olvasó szenvedésére a legjobb ilusztráció a Vaskapu leírása Az arany emberből[3], akkor nem árt eszünkbe idézni, hogy a korabeli olvasók egy része valószínűleg épp ettől alélt el. Mindannyian ismerjük a közhelyeket Jókai határtalan fantáziájáról, akinek pont akkora volt a fantáziája, mint az olvasóié, csak ő megtanulta leírni, az olvasói meg megtanulták olvasni, vagyis elképzelni. De ezek éppen ezért nem egyéni fantáziák voltak, hanem közösségiek, abban az értelemben, hogy a közös nyelvi alap miatt a természetes környezet mindenki ugyanolyannak látta, a természeti jelenségek ugyanúgy voltak ijesztőek vagy kedvesek, és a tájak meg az időjárás az elbeszélések szereplőinek lelkivilágát tükrözte, vagy legalábbis kihangsúlyozta – szintén egyetemes jelentésrétegekkel, egy mindenki számára egyértelmű és azonosítható retorikai jelrendszer részeként. Ehhez az kellett, hogy legyen egy olyan szövegkorpusz, (akár konkrét példatár) amit az olvasók mindannyian ismernek, előfordulási helyeikkel és lehetséges értelmezési kereteikkel együtt. Ennek alapjait az iskolában tanulták meg, később pedig lehetett tudni, hogy milyen személyek, intézmények, kiadványok a képviselői ennek a közös irodalmi tapasztalatnak. Manapság ennek biztosításához, legalább részben fenntartásához jön(ne) jól a kánon, és ezért szükséges a kötelezők listája is, és épp ezért kellene mindkettőt sokkal gondosabban kialakítani. Ezért nincs igaza John Scalzinak, amikor azt mondja, hogy nem kell kánon[4]. Hát márpedig de.
A mai szövegekből nem csak azért hiányoznak a részletes leíró részek, mert az lelassítja a szöveget, hanem azért is, mert az olvasóknak az az igénye, hogy ők egyénileg akarják elképzelni az adott helyszínt, szituációt és szereplőket – merthogy egy hosszabb, aprólékosabb leírást elolvasni, dekódolni és elképzelni nehéz, a mai olvasók egy része meg ilyen-olyan okokból nem akarja erőltetni az agyát. A szövegértelmezés mögül kihullott a retorika, a közösségileg-történetileg meghatározott keret, a szerepét átvették a filmek és képek. Csakhogy ezek ugyanúgy nem egyéniek, mint a közhellyé vált retorikai megoldások és a klisévé silányult fordulatok és motivációk, cserébe viszont még annyi különleges és egyedi sincs bennük, ami az egyes nyelvek eltérő gondolkodásmódjából és a különböző irodalmi hagyományrendszerekből következik. (Nem véletlen, hogy időről időre a filmes elbeszélésmód megújításának is szükségét érzik az alkotók.) A különböző nyelvi-kultúrális alapon szerveződő befogadói közösségek helyett egy többé-kevésbé homogén képi-kultúrális alapon szerveződő közösség alakul(t) ki, ami éppen az egyének különállóságának hangúlyozása (és a kiterjettsége) miatt nem tud igazi közösségként működni.
Nem kell feltétlenül egy kánon, és nyilvánvaló, hogy a kanonizáció hatalmi kérdés (is), de éppen ezért lehet(ne) nagyon termékeny egy kánon nyílt, vitákkal és párbeszédekkel, releváns érveken alapuló kialakítása, ami egy állandó folyamat. A kanonizáció a közösség alapjainak meghatározása, a kánon ismerete pedig a közösséghez való tartozás bizonyításának eszköze[5]: minél több szövegrészletet ismer fel az olvasó, annál inkább része a közösségnek, annál igazabb moyer. Az Afázia szövege nem kritikája a magyarkodásnak, ahogy a globalizációnak sem, nem fogalmaz meg egyikről sem értékítéletet, nem oktat ki és nem ítélkezik. Azért nincs „pántlikás giccs”, mert a szöveg a szereplők minden kétsége, iróniája, gúnyolódása és meghasonlása ellenére – vagy épp azért – komolyan veszi és tiszteletben tartja magát és az olvasóját is. Az Afázia ugyanis egy kísérlet annak a kanonizációs folyamatnak az elindítására, amiről fentebb írtam. Olyasféle közösségalkotó szöveg, mint a mesekrimik[6], csak más eszközökkel dolgozik, és ami a legfontosabb, a kanonizációt is az eddigiektől eltérő alapokra helyezi.
Folyt.köv.
————————————
Baráth Katalin, Afázia, Budapest, Agave Kv., 2021.
———————————
[1] És ha már értékelés: volt egy beszélgetés a recenziókról A F.I.O.K. csoportban (ez alapján: https://azoroszlanustje.blogspot.com/2021/12/a-hazai-recenziorol.html ). Ezen a blogon ugyan nincsenek recenziók, de amikor magyar regényről írok, akkor igyekszem az összes (online) megjelent ajánlót, értékelést elolvasni – ezen a különálló, önálló ilyen jellegű írásokat értem, nem tartoznak ide pl a molyos megjegyzések, de van, hogy azokat is megnézem. Abban egyetértek, hogy a recenziók nagy része borzasztó. De a borzasztóságot nem abban látom, hogy a recenzensek vagy lehúzzák a könyvet, vagy agyondicsérik. A probléma egyik része annak figyelmen kívül hagyása, amit az eredeti blogbejegyzés is ír a recenzióról: ez vagy ajánló, vagy minimális kritikát is magában foglaló ismertető. Ha ajánlónak szánják (mert mondjuk azt kért, aki küldte), akkor vagy tényleg alapvetően pozitív ajánlót írjon a recenzens, vagy semmit. Ilyen esetben nem szép dolog a „negatív reklám is reklám” felfogást képviselni. A probléma másik része pedig a recenziók színvonala. Vagyis nem az értékítélettel van baj, hanem azokkal a kizárólag szubjektív és/vagy semmitmondó érvekkel, amelyeket az ítélet alátámasztására hoznak, és azzal az iskolás, kezdetleges stílussal, ahogyan ezeket megfogalmazzák – tisztelet a kivételnek, mert azért olyan is van.
[2] https://www.youtube.com/watch?v=xknz4C0ngT0
[3] http://mek.oszk.hu/00700/00798/html/jokai2.htm
[4] https://whatever.scalzi.com/2020/08/07/oh-christ-not-the-science-fiction-canon-again/
Scalzira egyébként is rájár a rúd mostanában, nem elég, hogy én nem értek vele egyet, de kiderült, hogy amellett, hogy pocsék regényeket ír, volt (van) képe egy támogató, inspiratív közegben működni és mindennek a tetejébe nem átallotta megköszönni ezt az érintetteknek. Hát tökre nem lennék a helyében. Bónusz: volt, aki az Afáziát a “Scalzi-féle iskola híveinek” ajánlotta, jelentsen ez bármit: https://roboraptor.24.hu/2021/06/22/barath-katalin-afazia-konyv-kritika/
[5] Igazából Baráth Katalin ezt is elszpojlerezte: „Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az általános és középiskolai kötelező olvasmányainknál befejeződnek a közös szövegeink. A különféle felmérések is azt igazolják, hogy általában az Egri csillagok az utolsó közös szövegemlékünk. Onnantól vagy nem olvasunk, vagy mindenki más-más szubjektív kánon alapján vesz kézbe könyvet.” https://nepszava.hu/3124110_az-ige-jovo-ideje-barath-katalinnal-a-szent-szovegekrol
[6] Lásd az Egyszervoltról és Az ellopott trollról szóló bejegyzésben.