Az egyes szereplők nem csak önmagukban, hanem egymáshoz fűződő kapcsolataikban, viszonyaikban, jellemeikben és cselekedeteikben is melankolikusak. Abe, Dmitri és Okszána egymáshoz való kapcsolata egyszerre alapul titkokon, elhallgatásokon és a társadalmi normák megsértésén.

Okszána titkolja, elhallgatja a származását, Dmitri titkolja a forradalmi tevékenységét és elhallgatja Okszána iránti érzelmeit, hazudik neki és Abe-nek is. A társadalmi normákat nem csak Okszána lemondása sérti, nem csak a tanulmány megírása és az elmélet kidolgozása, hanem az egymás iránti érzelmeik is. Földényi írja Caspar David Friedrich Rügeni krétasziklák című műve alapján, hogy „a két férfi és egy nő kapcsolata (vagy akár csak együttléte) a mindennapok társas kapcsolatainak legizgalmasabb, legtöbb szenvedélyt ébresztő alaphelyzete.” (M 223) Ezt a képet Földényi a melankólia egyik legjellemzőbb megjelenésének tartja (M 222-228). Azt pedig tudjuk, hogy Abe és Dmitri a szerelmi háromszög ellenére (pontosabban épp azért) lesznek igazi barátok: Dmitri „addig járt le az alagsori irodistákhoz kávézni és udvarolni, míg a poros lakatot fel nem nyitotta nekik egy hivatalsegéd. A lányt Okszána Gorának hívták, és egy évvel később Abe Kaledon felesége lett. Abe onnan tudta, hogy Dmitriben feltétlenül bízhat, mert ezután is barátok maradtak. Abe ugyanis sejtette, hogy Dmitri nem csak a páncélhelyiség miatt járt le az alagsori irodistákhoz, hanem mert neki is tetszett Okszána.” (68) Ami közös bennük, az az elmélet és a kutatás iránti (szintén melankólikusokra jellemző) szenvedély[1] és odaadás: „Okszána minden elméletet ismert, Abe és Dmitri minden ötletüket, a kutatások eredményeit is megosztották vele, és alaposan megvitatták. Az értekezést is ő olvasta először, aztán Dmitrivel együtt, hármasban asztalhoz ültek a konyhában, és egész éjjel beszélgettek.” (291-292) A Rügeni krétasziklákon látható alakok épp úgy állnak a morzsalékos sziklákon, ahogy az Osztó megfogalmazásában mindenki: „Mindig mélység van alattunk. Mindig. Örökké a szakadék szélén táncolunk. Legfeljebb nem nézünk bele, és nem ugrunk fejest, mint most.” (418)

Melankolikus Hubb, Urgon és Olld Laddeán, de még maga Edd Eggert is. Utóbbi azt mondja: „ebben a tartományban a matematika törvénye uralkodik, az igazgatótanács és én kiszámoltuk, megéri-e a befektetés. Ilyen egyszerű.” (135) Csakhogy a matematikusok egyik jellemzője éppen a melankólia (M 329). Ráadásul, ahogy Butch mondja róla: „Edd Eggert mindig is az a fajta volt, aki a határokat egyre távolabb és távolabb tolta ki. Emiatt a tulajdonsága miatt környékezte meg éppen őt Omerigo. Edd Eggert azonban másféle határok felé fordult, és túl messzire ment.” (180)

A melankólia a szereplők esetében nem csak lemondó szemléletükben, a különleges érzékelésükben és általános magányukban, a hiány és a kilátástalanság miatt érzett szenvedésükben jelenik meg, hanem a jóslással való kapcsolatukban és abban is, hogy valamennyien meghalnak a cselekmény során.

Dmitri úgy tesz, mintha semmi sem érdekelné többé (284), ami pedig a forradalom iránti elkötelezettségét és erőtlen próbálkozásait illeti, ezek az ő melankolikusságának jelei és következményei: „A melankolikus lehet felforgató, de lehet szentimentális hős is – nem attól függően, hogy miként viselkedik, hanem annak alapján, hogy milyen szemszögből nézik ugyanazt az embert.” (M 197)

Hubb „Tudta, hogy valami – akár egy szem – kinyílt benne, és azt is, hogy az érzés soha nem múlik el többé.” (110) Urgonnak horizontokon átlátó szeme van (359), ezzel a másik látásával fedezi fel a rejtekhelyet (500), Okszána másik szemmel másképp nézve látja meg a fészket (494).

A magány kivétel nélkül minden szereplőnek osztályrésze, még akkor is, amikor együtt vannak. Ez talán Urgon esetben a leglátványosabb, aki eleve magára hagyatott karakter: „Amikor kimászott, arra gondolt, hogy szinte bármit képes túlélni. Az egyedüllétet is. Magányosabb az óceán, mint a szajhák szobája dugás után, magányosabb, mint a léket kapott, kidobásra ítélt szerelmek hajótemetője, ahová csak a fémtolvajok járnak éjjelente, fejlövést kockáztatva.” (35) Ezt csak fokozza az, hogy fizikailag is egyedül marad, miután kivégzi a beteg, őrült legénységét (221).

Abe, Thor és Butch hiába vándorolnak együtt, nem alkotnak csapatot, „a melankolikusoknak nincsen közössége” (M 70). Ahogy Abe gondolataiból is kiderül: „Együtt utazunk és mégis külön, örökkön-örökké. Mintha nem is számítana, itt vagyok-e velük, vagy tényleg egyedül megyek.” (377)

Az Idegen szerint: „Mindenki egyedül utazik, örökkön örökké. (…) Csak én ülök itt, egy helyben, egy szikla tetején, kívül az újraindult időn és a változó téren. Az utazókkal magányukban osztozom.” (442) Mindez összefügg a kívülállással és a beavatással is: „A tudás birtokosa elszigetelődik a nem-tudótól; a jós a homályosan látókhoz szól; az őrült kilép a lét kereteiből; a misztériumokba közös az út mindenki számára, de a misztériumi beavatások vége felé a tömeg kezd megoszlani, és a végső aktusok során mindenki a maga útját járja, egyedül.” (M 50)

Az út magányát az ellensúlyozza, hogy „mind tartunk valahová” (385), hogy az utazás módja megválasztható (423), és hogy az utazás magában rejti a megérkezés lehetőségét is: „Jó volt erre a szóra gondolni, mert azt jelentette, mégsem veszett el egy ismeretlen világban, van benne egy végpont, amihez ismét lehet majd viszonyítani.” (439) „Van benne egy végpont”, vagyis a „végpont”, ahová Abe „megérkezik” egyszer, lehet bárhol az Őrület Birodalmában, lehet a tartományban, lehet Sadness Springsben, de lehet magában Abe-ben is. A külső és a belső világ itt sem különíthető el egyértelműen egymástól. „Minden korban mást jelent a melenakólia. (…) A jelenlegi civilizáció immár nemcsak a földrajzi felfedezők számára nem hagyott több fehér foltot a térképen, hanem az élet többi területén sem hajlandó semmilyen megoldhatatlanságot elfogadni. Rendíthetetlenül hisz abban, hogy előbb vagy utóbb mindenre magyarázatot lehet találni, s mindent meg lehet oldani, akár még az élet meghosszabbítását vagy a tudat öröklétét is. Minden a kellő felkészültségtől és rátermettségtől függ. A melakolikus azonban nem osztja ezt az általános hitet. (…) Az ismeretlent nem olyasminek látja, amit kellő felkészültséggel előbb-utóbb be lehet cserkészni, hanem ami az emberi létezés és gondolkodás legbelső centruma.” (MD 29-30)

Az Elveszett Gondvána cselekménye ettől melankolikus: a sáv és a mögötte elterülő ismeretlen, felfedezni vágyott táj a szereplők „létezésének és gondolkodásának legbelső centruma”(MD 30).

Okszána szenvedését az okozza, hogy nem találja Abét és a gyereküket: „A hiány, az űr azonban túlságosan is kínozta, és a negyedik nap reggelén arra jutott, bármi áron be kell töltenie. Most már odaát is érezné, és folyton erre gondolna.” (391)

Ennek a hiánynak az érzete és az emiatt érzett szenvedés azonban a legfontosabb: „A kétségbeesés annyira fájt, hogy Okszána minden alkalommal sírt, és végül mégis megnyugodott, mert a fájdalom azt jelentette, él és emlékezik, még ember maradt.” (489)

Ahogy Földényi fogalmaz: “Korunkban, amikor a szenvedést igyekeznek mindenütt leplezni, és a nap huszonnégy órájában egyfolytában tagadják, hogy lényegi tartozéka lenne az életnek, amikor minden a kényelemről, az élvezetről, a pillanat kizárólagosságáról szól, a múlttal és jövővel szembeni teljes felelőtlenségről (…) Az ember a szenvedésben úgy válik azonossá önmagával, hogy közben túl is lép önmagán.” (MD 181)

A hiány, az elszalasztott lehetőségek, és elveszni időben, térben, szorosan összefüggő, de nem ok-okozati kapcsolatban álló történések. A hiány nem csak Okszána érzéseit érinti, hanem már ott van az üres hintaszék képében, a szalon falán és az Idegen kertjében is.

Aki eljutott „az élet és a halál viszonylagosságának felismeréséig, és a teljességben a hiányt ismeri fel”, az a „többi ember számára menthetetlenül elveszett.” (M 52-53)

Hubb felteszi a kérdést, amikor újra Sadness Springsben van: „Milyen volna ismét elveszni?” (449) Abe pedig megállapítja: „- Hát megtörtént. Elvesztem – mondta hangosan” (432) „- Elvesztem – suttogta megint.” (433)

Az üres szék mozgása, ami olyan érzést kelt, mintha épp előtte állt volna fel valaki, szintén ezt az elveszettséget és a hiányt jeleníti meg: lehet, hogy éppen Abe kelt fel belőle az imént (429).

Abe „A Feledés-szurdokbeli kalyibában olyan sokszor álmodta ezt, olyan sokszor elképzelte, hogy megtörténik, és hatalmába keríti az őrület. Most mégsem érzett semmi kétségbeesést. Furcsa módon csak azt sajnálta, hogy nem ült bele abba a tóparti hintaszékbe, legalább egy rövid időre.” (433-434) Amikor megteszi (514), akkor viszont az Idegen szavait igazolja: „Az emberek alkalmazkodnak a körforgáshoz, és közben azt hiszik, alakítják a világot, nem pedig sodródnak benne. Pedig mindannyian, minden egyes alkalommal ugyanazt az utat választjátok. Néha adódnak kitérők, de a végeredmény sosem változik.” (464)

A jóstehetség, vagy legalábbis a jövő kutatásának szándéka is jellemző a szereplőkre, és ez is a melankóliával függ össze. A melankolikus Kronosz látnoki képességekkel rendelkezik (M 49), aki Lüsszának, az őrület istennőjének is féltestvére (M 49).

Az antik melankolikusok jóstehetsége a jelen ismeretén alapul (M 31-38), és ez jellemzi a regényszereplőket is: „Bójántúli Urgon azelőtt mindig a múltba révedt, de most eltöltötte a minden úgyis megtörténik érzése. Legbelül biztosra vette, ez nem egyfajta jövőbelátásból, hanem az ismétlődő jelen megéléséből fakad.” (148) Urgon kérdése, miszerint „Lehet, hogy egyetlen, végtelen mába kerültünk?” (356) is ezt mutatja. Olld Laddeán szerint pedig „Meg kell tanulnunk megsejteni a jövőt ahelyett, hogy biztosan tudnánk, mi következik.” (421)

A szereplők mindannyian meghalnak, többféle értelemben is, vagy legalábbis felmerül a lehetősége, hiszen a melankolikus alkotásban[2] “Az élet és a halál immár nem egymást követi, hanem mélyen áthatja egymást.” (MD 68) A “melankóliának évszázadokon át nemcsak az volt az egyik tünete, hogy az illető halhatatlannak véli magát, hanem az is, hogy már most, életében is halottnak hiszi magát” (MD 109). Urgon a naplójában a hajón a legénység tagjait a haláluk idejével jelöl meg, az időt pedig valamilyen esemény mutatja (346). Szintén Urgontól tudjuk, hogy „Olyan sok szót ismertek a vizek a halálra.” (361) A cselekmény során Urgon, Gustavo és Debóra is meghalnak (147-148, 275, 274), bár előbbi visszatér Sadness Springsben és az Őrület Birodalmában is.

Dmitri is többféleképpen hal meg, mielőtt felfalja a sárkány, belátja, hogy „Végül minden hiábavalónak bizonyult. A banda, az álmodozások, a tervek, amelyeket a városvezetés ellen szőttek, a kitartó tanulás, hogy kitörjenek, és Ürgeváros hasznára váljanak. (…) Az ügy halott, én sem vagyok élőbb.” (313)

Okszána és Hubb párbeszéde szintén arra utal, hogy nem egyértelmű, ki a halott és ki az élő: „– Eresszen, vagy mindketten meghalunk itt! – És ha már halottak vagyunk? – kiáltotta a férfi” (348) Hubb esetében ugyanígy: „Ha egyet sem vittem volna én (t.i. játékkört), bizonyára halott lennék. Vagy később kell fizetnem?” (367) Az Idegen kertjére jellemző örök tavasz (441) szintén a halál jelképe[3]. Az Idegen szerint Omerigónak el kellene fogadnia, hogy halott, „A szabadsága valójában az ő végső halála” (469).

Folyt. köv.

 

———————————————-

Lőrinczy Judit, Elveszett Gondvána, Budapest, Gabo, cop. 2018.

———————————————-

 

Földényi F. László, Melankólia, Pozsony, Kalligram, 2003.

Földényi F. László, A melankólia dicsérete, 2. jav. kiad., Budapest, Jelenkor, 2018, cop. 2017.

 

———————————————-

 

Petőfi Sándor, János vitéz, https://mek.oszk.hu/01000/01010/01010.htm

 

 

[1] “A melankolikus számára alapvető élmény a kettősség. (…) Szenvedélyként igázza le az embert, miközben az csak a bágyadtságot érzi. Tudással tölti el, amitő hajlamos kiürültségnek érezni. Intenzív kötődést ígér mindenhez, az eredmény mégis a frusztráltság.” (MD 89)

 

[2] Vö: Giorgione és Jovánovics György kapcsán MD 63-71.

[3] Ennek legismertebb példája a János vitéz.