Melankolikus maga a táj, a város, a tartomány és az Őrület Birodalma is, és az is, hogy a síkban köztük nincsenek éles határok. A sáv nem éles határ: csak akkor derül ki, hogy odaát vannak, amikor már átértek: „ez a sáv talán nem is sáv, hanem maga a túloldal, vagyis az Őrület Birodalma létezik odaát.” – mondja Thor Borhrberg (134). „Már odaát volnánk?” (411) Olld Laddeán szerint „a határok a maguk módján átjárhatók” (510).

Ahogy a helyek, az idő, az álom és ébrenlét, élet és halál között sincsenek éles határok: „Az Őrület Birodalma az álmaiba is beférkőzött, mind gyakrabban álmodta azt, hogy odaát jár, egyedül és a dróttól távol. Abe hamarosan csak a feljegyzéseiből tudta, mi volt az, ami megtörtént, amit tényleg látott, és mi volt az, amit csak álmodott.” (163) „Abe fejében megfordult, hogy átléptek a sávba, és ezért érzékeli másnak a valóságot” (331) Az Őrület Birodalmának váltakozó tájai azért olyanok, amilyenek, mert a „világ nem Istennek, hanem a szemlélődve töprengő embernek, a tudással felvértezett egyénnek a műve; ha az ember egy lépéssel jobbra vagy balra lép, a világ nem csak másnak fog látszani, hanem valóban más is lesz.” (M 135)

A melankólia szélsőségeit és ellentmondásosságát jeleníti meg az is, hogy a kép és az idilli táj, meg a mélység és a mélyben lakó sárkány ugyanolyan vonzó: a melankolikus állapot két szélsősége, ami együtt és egyszerre van jelen a szövegben.

Ahogy Sadness Springs is egyszerre a gazdagok villáinak városa, ugyanakkor szegény, lepusztult és elhagyatott (144) is. Sadness Spring „városszörnyeteg”, az Artéria pedig „fémfolyam” (145).

A három réteget, Sadness Springs városát, a tartományt és az Őrület Birodalmát a szöveg folyamatosan egymásba játszatja: a városban fekete-fehérbe öltözött urak kártyáznak és „nem csak papírlapot osztottak, hanem pénzt, életet és halált.” (45) A Bánat-forrás, a melankólia forrása és Sadness Springs három megnevezése, megjelenési formája ugyanannak a dolognak. Ennek az egymásrajátszásnak, azonosításnak a legjellegzetesebb és leghangsúlyosabb eszköze a Debóra Gretchen szalonjának falára festett kép, amely a Őrület Birodalmában valóság: „Az egyik kép lenyűgözte, mert az ábrázolt vidék különösen hívogatónak tűnt. Napfényben fürdő színes virágok, fák, és zöld pázsit vett körül egy kis tavacskát, melynek partján hintaszék állt, ám felettük a sötétkék égen idegen csillagok ragyogtak. Honnan jön a fény? A tájat a nappal, az eget az éjszaka uralja. Miféle világ ez? Abe arra gondolt, ha ilyen hely fogadná odaát, azt nem bánná. Lehet, hogy azért nem tér vissza onnan senki, mert nem akar?” (138) „A különleges kertet ábrázoló freskók közül Abe mindig megcsodálta a tavacskát és a partján álló hintaszéket. Milyen szép is lenne, ha ilyen volna odaát. Egy új otthon, Okszánának, a gyermekünknek, nekem.” (143) „Az élet ugyanolyan kiúttalannak tűnt, akár az Idegen végtelennek tetsző kertje (…) Abe ismerősnek találta a látványt, aztán ráébredt, hogy Debóra Gretchen szalonjában órákon át nézegette a helyről készült festményt, mialatt Okszánára várt.” (429)

Ugyanígy a térbeli alakzatok is egymásba tűnnek: a tenger, a horizont, a szakadék és a sima talaj tulajdonképpen azonosak. (331, 333) Mint a tükör, a tenger és a higany (360).

A képszerűséget a leírások mellett az a megoldás erősíti fel, hogy a táj, a környezet nem változik, hanem váltakozik: a képek nem egymásba olvadnak, hanem elkülönülnek, a táj nem átalakul, hanem lecserélődik (155-159) „A környezet újra és újra megváltozott, minden egyes belépéskor más arcát mutatta.” (165)

Ez így kettős játék: a térben kétdimenziós képek és kártyalapok váltakozásával a rajtuk megjelenített terek és a látvány által keltett illúzió folyamatos egymásra vonatkoztatása: ebben az elvont művészeti-filozófiai „térben” és „síkon” mozognak és cselekszenek a szereplők, és ezt részben érzékelik, részben tudatában is vannak: Abe nem tudja eldönteni, vakablakok, valódiak, vagy festmények vannak a zsaluk mögött az Idegen házában (461)

„A határok csak derengtek, és Okszána megérezte, hogy az út, keresztül az Őrület Birodalmán, bármely irányban sokkal, de sokkal hosszabb, mint azt valaha is hitte. És erről a lapról hiányzott az, aki keresett: Abe.” (349) Az Osztó a kártyalapokat úgy fogja, mint a térképet. (369)

A melankóliáról mindenki tudja, hogy a négy vérmérséklet egyike. Az Elveszett Gondvána szövegében azonban nyoma sincs a másik háromnak, hiába hívják Sadness Springs főútját Artériának. A négy vérmérséklet ugyanis „a melankolia megszelidítése” (M 61-64).

A négyes többször is megjelenik, de nem a vérmérsékletekre utal, hanem kizárólag a melankóliára, a pitagoreusok szent számára (M 61): például a Patrónus csillogó, négytornyú épülete kapcsán (190).

A szöveg melankóliája még abban is megnyilvánul, hogy valamennyi egyéb művészeti ág melankolikus darabjait felvonultja. A festészet és az irodalom a legnyilvánvalóbb, de az elhagyatott gyárépületektől kezdve a villákon és a Patrónus épületén át az Idegen házáig az épületek is ennek képviselői. Kariatia[1] egy kariatida[2] (268), akinek személye a szobrászatot jeleníti meg, és a térképek gyors egymásra vetítésével (151) még a filmművészet is megjelenik.

Az Elveszett Gondvána nem csak azért fontos és érdekes, mert egy kultúra- és mentalitástörténeti fogalom kortárs lenyomata, és a legnagyobb erénye nem az, hogy színvonalas szöveg, hanem az, hogy a melankólia történetével és jelenségével kapcsolatban határozottan állít valamit. Mégpedig azt, hogy a melankólia reneszánsztól átörökölt fogalmának létjogosultságát az adja meg, hogy megoldást jelenthet az elhatalmasodó depresszió veszélyére. A szereplők útja lassú átmenetben vezet a melankóliából a depresszión át az őrületig és vissza. Ahogy Földényi írja, a „múlt század közepén, az úgynevezett egységpszichózis elképzelésének kialakulásakor a melankólia az általában vett őrület kezdeti stádiuma lett. (…) 1880-ban Krafft-Ebing e tág értelmezési lehetőséget leszűkítve az úgynevezett mániás–depressziós megbetegedés depressziós fázisának nevezte a melankóliát. (…) A melankóliának a depresszióval való azonosítása beláthatatlan ellentmondásokhoz vezetett.” (M 268)

Abe azért „képzeli azt folyton, hogy a határvonal éles” (432), mert a 19. századi orvosokhoz hasonlóan gondolkodik, akik „szilárd és meghatározó határt keresnek és képzelnek el az őrület és az épelméjűség megkülönböztetése érdekében, de ez a határ nem csak képzeletbeli és önkényes” hanem lehetővé teszi az elzárást és az elzárást igazolásként fogadja el (M 277).

Azzal, hogy a pszichológikus megközelítés egyszerre redukálta és tette még homályosabbá a malankóliát a depresszió „feltalálásával”, a melankóliát meghagyta egyfajta lesajnálandó, de megtűrhető jelenségnek, a depressziót az egyén belső lényegétől elkülönülő, fenyegtő és legyőzendő ellenségnek állította be. „A mindig is tág létértelmezést nyújtó melankóliát így cserélték le a viszonylag jól körülírható depresszióra, s gyógyszerekkel orvosolható tünetekre igyekeztek/igyekezenek korlátozni.” (MD 25) „Azáltal, hogy bizonyos depressziós tüneteket (amelyek egyébként a melankóliát mindig is jellemezték) magával a melankóliával azonosítanak, trónfosztás megy végbe: egy viszonylag jól körülírható tünetcsoport kisajátítja magának a melankólia fogalmát, hogy azután, az eredeti elnevezést száműzve, azt végleg a depresszió elnevezésére cserélje fel.” (M 269)

„A melankóliát értelmezve Freud mereven szembeállította az ént és a tárgyi világot: minden az énben játszódik le, az énhez képest külsődleges világ pedig semleges érintetlenségbe húzódik vissza. Így azonban a melankólia elveszítette azt a mélységét és vitathatatlanul pozitív jelentését, amelyet az európai kultúra történetében több mint két évezreden át a magáénak mondhatott.” (MD 27-28) Az Elveszett Gondvána ezt a mély és pozitív értelmű melankólát építi fel a szövegben. A regényben megjelenő másik, mágikus világ a benső melankólia és az Őrület Birodalma. Nincs itt és ott, nincs külső és belső: a terek és az érzések, az emberek és az őket körülvevő világok ugyanazok, ugyanott, ugyanakkor.

A depresszió pedig a „realitás” világa: a „varázstalanított” melankólia, ami kezelhető, együtt lehet élni vele, mi több, kell is. Ahogy Eriga mondja: „A világ most bizonyítja be nekünk, hogy varázslat nélkül is lehet élni, ha akarásból építkezünk. Az akarat és a gondolkodás győzelme azonban nem látványos, apránként megy végbe, míg a varázslat el nem illan a valóság szövetéből.” (361) Ez a követelmény midenkire érvényes: Olld Laddeán szerint (aki úgy halványul ki a világból, hogy közben ő az egyetlen „élő”, mert egyedül neki van árnyéka 368): „Meg kell tanulnunk akaratból élni, mint az emberek.” (421) Akaratból élni azt jelenti, kezelni a melankóliát, kordában tartani a depressziót. Ő mondja azt is, hogy „Néha egy hajszál is elég az életben maradáshoz.” (420). Vagyis nagyon kevés is elég lehet ahhoz, hogy az ember kordában tudja tartani a depresszióját, a helyén tudja kezelni. Gustavo Omerigónak ez nem sikerül: először uralni, irányítani akarja a sárkányokat (271), utána azzal is beérné, ha nem szabadulnának el. A depresszióval együtt lehet élni, egészen addig, amíg gondosan el van zárva, be van börtönözve, amíg folyamatos és tudatos a kontroll és a felszínen a szépséget meglátó és láttató melankólia van – a valódi melankólia, és nem a mai értelemben vett kiüresített szomorkodás. „A reneszánszot követően a melankolikus mindenekelőtt szomorú, s nem életképtelen; a halállal ő is szembenéz ugyan, de azért nem rohan elébe. (…) A melankolikusnak a társadalom lehetővé teszi, hogy életben maradjon; engedi, hogy szomorú legyen, de nem hagyja, hogy időnek előtte meghaljon, vagy halálra ítélje a világot. (…) A melankólia a polgáriasuló morál egyik alapfeltétele” (M 162-163)

A depressziós számára nincsenek egyértelmű határok, nincsenek viszonyítási pontok. Mindig minden változik, és a változások jellege és iránya is megjósolhatatlan, ahogy a kiváltó okok is.

A depressziós nem másként látja a dolgokat, hanem mást lát. Nincs két egyforma térkép. Abe „Mintázatot, ismétlődést, rendszert keresett a tereviszonyokról szóló feljegyzések között, de semmit sem talált” (165). A depressziós világa szűkül, a végén már csak arra korlátozódik, hogy fenntartsa a látszatot, hogy minden rendben van. Aztán már esetleg ahhoz sem marad ereje. Ezért lehetséges, hogy sokszor sikeres(nek tartott) emberek is depressziósok: ami mások szemében siker és eredmény, az nekik kudarc, hiány és veszteség. Mert minden egyes teljesítmény mögött kudarcok és elszalasztott lehetőségek hosszú sora áll: amikor Abe nem ül le a hintaszékbe, hanem továbbmegy, akkor tisztában van vele, hogy „elszalasztotta a lehetőséget” (430), ahogy később Olld Laddeán elbeszélése alapján is minden választása egy másik lehetőség kihagyását jelenti.

Ezért minden megvalósult, igazi értéket képviselő alkotás mögött ott van az is, ami egyáltalán nem jött létre, a torzó, a silány; a nem ismert és a nem értékelt is. Ami sikerültnek mondható, az mindig csak egy apróság lesz ahhoz képest, ami nem. A depresszióból nem lehet kilépni, mert nem az ember van a depresszióban, hanem fordítva. A melankólia vérmérséklet, az ember testnedvei hordozzák, vagyis az ember lényének lényegéhez tartozik. Nem lehet megszabadulni tőle, de amíg melankóliának hívjuk, nem is kell. Amikor a melankolikus alkatból egy ember lesz, aki a depresszió szörnyével küzd, akkor ezt a lényeget nem egyszerűen elveszik tőle, hanem létrehoznak benne magában valamit, amit ellenségként kezelnek, ami ellen küzdeni kell, és ami ellen a küzdelem nyilvánvalóan esélytelen. Azzal, hogy a melankóliát lecserélték a depresszióra, a melankolikusokat egy kilátástalan küzdelem vesztesének szerepébe kényszerítették. „A depresszió minden korban betegségnek számított, a melankólia megítélése viszont mindig is ingadozó volt: a depresszióval is rokon tünetek alapján a középkorban betegségnek tekintették, az antikvitásban vagy a reneszánszban „kimagasló egészséget” is jelenthetett. A depressziós minden esetben teherként, betegségként éli meg saját állapotát, amelyben biológiai léte messzemenően érintve van: a melankolikusnak azonban esetleg tudomása sincsen önnön melankóliájáról: a sors melankolikus megélése néha még a derűt sem zárja ki.” (M 271)

Ezért nehéz segíteni kívülről: a depressziós maga sem tudja kiszámítani és kontrollálni a jelenségeket, a reakcióit, sem a külvilág történései, sem a saját gondolatai, érzései nem megjósolhatók és így nem is értelmezhetők. És ez visszafelé is igaz: racionálisnak és indokoltnak tűnő reakciók, cselekedetek és események válhatnak később érthetetlenné és irracionálissá. A depresszió jellemzője a kiszámíthatatlanság: nem tudni, mikor tör ki és milyen erővel. És ha kitört, akkor vajon meg tud-e erősödni. Nem lehet tudni, hogy ha egyszer kiszabadultak a sárkányok, hogyan fognak viselkedni.

 

Folyt. köv.

———————————————-

Lőrinczy Judit, Elveszett Gondvána, Budapest, Gabo, cop. 2018.

———————————————-

 

Földényi F. László, Melankólia, Pozsony, Kalligram, 2003.

Földényi F. László, A melankólia dicsérete, 2. jav. kiad., Budapest, Jelenkor, 2018, cop. 2017.

 

———————————————-

 

 

 

[1] A legtöbb név hasonlóan beszélő név DebÓRA Gretchentől Edd EGGerten és Olld Laddeánon át Omerigóig.

[2] Erről bővebben lásd: Virág Ágnes, Antropomorfizmus az építészetben I-III. http://real.mtak.hu/79196/  3-4.